~ 40. fejezet ~

Sziasztok!

Atyaéég!!!! Egy évees a bloog!!! *-* Ennek örömére rész!! :) (Amúgy is lett volna ;))

Hát igen, nehezen, de megéltük ezt az egy évet. :D És azt is tudjuk, hogy régen volt rész, és az én hibám, hogy nem jött hamarabb. Sajnálom... 

Éééééés Mindenkinek Sikerekben, Boldogságban, Örömökben Gazdag Boldog Új Évet Kívánunk!!! :DD

Pusszancs: Szandi

*2012. december 1. péntek

Mérgesen nyomtam ki a telefonom ébresztőjét mikor az hangosan csörögni kezdett. Miért kell ilyenkor felkelnem? Hát persze, mert ma is iskola van – gondoltam dühösen. Így hát átfordultam a másik oldalamra és tovább aludtam. Szokásos én.

Fél óra múlva riadtam fel. Álmosan, de nagyra tágult szemekkel nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem mennyi az idő. Te jó ég! Elfogok késni! Gyorsan kipattantam az ágyból, lerohantam a földszintre. Az étkezőben már csak az én tányérom volt elő, rajta pirítóssal, mellette pedig egy bögre teával. Elvettem egy szelet pirítóst, meg a teát és továbblibbentem a konyhába, ahol anya tevékenykedett.

- Jó reggelt! – köszöntöttem és egy puszit adtam arcára.

- Neked is kicsim – mosolygott rám. Én meg a pirítóst falatozva és a meleg teát szürcsölgetve felfelé vettem az irányt. Elég sietősen. Mire a szobámba értem már elfogyasztottam a reggelim. Elővettem a szekrényből egy ruha szettet, majd a fürdőbe mentem. Megmosakodtam, feltettem egy kevés sminket. A szobámba visszaérve már nem tetszett az ágyamon pihenő ruha, ezért a szekrényembe bújva keresni kezdtem egy másik variációt, amit hamarosan meg is találtam. Kényelmes fekete farmer, hozzá egy sima rózsaszín melegítő felső. Felvettem, majd a tükörbe megnéztem magam. Nem is olyan rossz – ezzel késznek nyilvánítottam magam. Ekkor jött egy üzenetem Lousitól, amit gyorsan meg is néztem:„Jó reggelt Szerelmem! Remélem jól fog telni december első napja! Este beszélünk! Csók xx ”

"Neked is jó reggelt vagy a napszakhoz illő  köszönést. Holnapra pedig már ott is vagyok. Szeretlek."Mosolyogva írtam választ neki, kedves tőle ez az üzenet. Feldobta a reggelem.

Zsebembe csúsztattam a mobilom, majd felkaptam a táskám és elindultam a suliba.

7 óra végigülése után boldogon léptem ki a suliból Rebivel karöltve. Végre hétvége.

- Akkor hétvégén irány Neeew Yooork?!!! – kérdezte Reb izgatottan.

- Bezoony!! De hányszor fogod még megkérdezni? – már vagy ezerszer megkérdezte. Számára még mindig hihetetlen, bár nem tudom miért, a világ számos pontján volt már velem együtt.

- Hát nem tudom. Még sokszor. Holnapig még van egy csomó idő – kacsintott rám széles vigyorral az arcán. Pár perc múlva már az autónál voltunk, és a haza úton megbeszéltük a részletek a holnappal, és az egész hétvégével kapcsolatban. Ritka alkalom, hogy az egész család utazik. Anya biztos már ezerrel pörög és rakodik, hogy mindent összepakoljon holnapra, ami kell. Könnyes búcsút vettem Rebitől, mikor elváltunk egymástól, hiszen csak holnap látjuk legközelebb egymást. Szörnyű dolog ez.
Otthon anya sehol sem volt, a hűtőn találtam csak egy cetlit, miszerint el kellett rohannia, az ebéd a hűtőben van, majd jön valamikor estefelé. Szóval egyedül vagyok. Így hát nagy magányomban elővettem az ebédet, megmelegítettem, majd a nappaliba ülve – még véletlenül sem az étkezőbe – tévét nézve falatozni kezdtem. Már egy film végénél jártam, mikor nyílódott a bejárati ajtó, és öcsém hangja hallatszódott:

- Megjöttem! - üvöltött.

- Csá! – köszöntem illedelmesen, közben az utolsó falatokon nyammogtam.

- Anya? – kérdezte, és a falhoz dobta a cuccait.

- Nincs – válaszoltam. Erre csak felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel nézett rám, azt akarva, hogy elmondjam anya hollétét. De én éppen tv-t néztem, szóval, nem állt szándékomban részletezni a dolgokat.

- Hol van??

- Nem mindegy? Hagyj békén és menj innen. Konyhába van kaja – az utolsó mondatom megtette hatását, és bement a konyhába. Végre nyugodtan nézhettem a filmet megint. Vagyis csak azt hittem. 5 perc múlva egy tányérral a kezében jött vissza és leült az egyik fotelba.

- Mit nézünk? – kérdezte miközben a dohányzóasztalra feltette a patáját.

- Én nézem. Te nem! És vedd le a lábad az asztalról! – erre nem válaszolt, meg sem mozdult, eleresztette a füle mellett a mondataim, és csak evett tovább. Ezt nem hiszem el! Miért nem ért a szép szóból?

- Peti menj már el innen! Nyugodtan szeretném megnézni a film végét – fordultam felé. És hogy miért vagyok vele ilyen „kedves”? Éppen haragszom rá. Igen, tudom. Gyerekesen hangzik. De ha egyszer bunkó volt és eléggé megbántott, akkor ne várjon tőlem ennél többet, míg bocsánatot nem kér.

- Ahha – válaszolt rám sem nézve. Ennyi?? Komolyan??

- Jó. Akkor szia – álltam fel dühösen és a konyha felé vettem az irányt.

- Most amúgy mi a bajod?? – nézett rám. Az ajtóban megálltam, és hátrafordultam.

- Gondolkodjál drága öcsikém! – mondtam gúnyosan és immár tényleg bementem a konyhába. Leraktam a tányérom, felvettem a cuccaim és feltrappoltam a szobámba. Ott hanyatt vágtam magam az ágyon, és szerencsétlen öcsémen törtem a fejem. Tényleg ennyire nem veszi észre, hogy tegnap tök bunkó volt? Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. Ránéztem az órára: 15:55. Hát akkor kezdjünk pakolni. Azzal elővettem egy kisebb utazótáskát és mindent, ami fontos elkezdtem beledobálni.

Egészen eltelt az idő a pakolással, már anya is hazajött egy jó órája, üdvözöltem is. Szegény, eléggé pánikolt, hogy 6 óra és ő még semmit sem pakolt el, holnap délelőtt meg már megy a gépünk. Mondtam neki, hogy én mindjárt kész vagyok, utána segítek neki. Így hát fél 7 körül már együtt pakoltunk addig, míg a telefonom el nem kezdett csörögni. Kihalásztam a zsebemből és a képernyőre pillantottam: Louis.

- Anya Louis az, fel kellene vennem. 

- Menj csak – szakított félbe mosolyogva. Adtam neki ég egy nagy cuppanós puszit, majd felvettem, miközben a szobámba igyekeztem.

- Szia – köszöntem vidáman.

- Na végre, hogy felvetted. Amúgy szia drágám.

- Bocsi, hogy nem vettem fel rögtön, anyának segítettem pakolni - magyarázkodtam.

- Semmi baj. Szóval holnap mikor is jöttök? - hangja egyből élénkebb lett.

- Azt hiszem olyan egy - két óra felé érünk oda. De majd írok még. Kijöttök elénk?

- Kocsit küldünk a reptérre. Jó lesz? - bizonytalannak hangzott.

- Igen – válaszoltam kissé elszontyolodva. Jó lett volna, ha már a reptéren megölelhetem, megcsókolhatom. Már nagyon hiányzik.

- Mi a baj, életem? – kérdezte aggódva.

- Semmi – válaszoltam normálisabban. Vagyis csak próbálkoztam. Nem jött össze.

- Hallom a hangodon, hogy valami nincs rendben.

- Jól van. Csak azt hittem már a reptéren találkozunk. 

- Tudod, hogy nem lehet most - szólt nyugtatóan.

- Igen, tudom – a gond csak az, hogy anyáék nem igen akarnak felhajtást. Ők nyugodtan szeretnének utazni. Hiába mondtam nekik, hogy ez úgy sem fog összejönni. Ha autót küldnek azért, ha ők jönnének, azért. Ez ezzel jár. Bár ezzel ők is tisztában vannak, csak már régen volt, hogy ebben éltek, éltünk. 

- Mondd tovább.

- Mit tovább? – kérdeztem értelmetlenül.

- Van ég valami, tudom. Mondjad! – miért ismer ennyire?

- Nincs semmi – adtam a szokásos választ.

- Biztos? Hányszor kérdezzem meg, míg el nem mondod? - éreztem, hogy most felhúzza a szemöldökét. Mindig így szokta.

- Sokszor – nevettem fel erőltetetten. – Jó csak annyi történt, hogy tegnap délután összevesztem öcsémmel, és még mindig fasírt van. De semmi komoly – hadartam el.

- Mi volt a vita téma? – sóhajtott fel.

- Semmi különös. És hosszú. Inkább hagyjuk. Nem akarok erről beszélni.

- De így nem tudok segíteni.

- Louis... – szóltam kérlelően.

- Jó jó. Szeretlek! – váltott gyorsan témát, és mondta ki azt a szót, ami megmelengeti a szívem, és előcsalogat belőlem mindig egy mosolyt, még akkor is mikor nagyon rossz passzban vagyok.

- Én is nagyon szeretlek! – válaszoltam

- Looouuiis!!! – hallottam meg Harry hangját. – Gyere mááár!!

- Harry mindjárt megyek! Telefonálok! – válaszolt idegesen.

- Kivel beszélsz? Melyik szeretőddel? – a kérdés hallatán kicsit felnevettem

- Harry.. Emmel beszélek, szóval hagyj még egy picit.

- Emiliiiiiii szeretleek. Hiányzool!! Siees holnap!! – üvöltött bele a telefonba a göndör őrült, ezzel szinte megsüketítve engem.

- HARRY!! Add vissza a telefonom!! - a háttérből veszekedés hangja hallatszott. Vagyis csak megjátszott veszekedés, mert hallani lehetett, hogy miután Harry sikkantott, sokat, azután mindketten próbálták elfojtani kitörni vágyó röhögőgörcsüket. 

- Na itt vagyok szerelmem. Visszaszereztem - lihegett Louis.

- Örülök. Remélem holnapra senkinek nem lesz lila folt az arcán. Mellesleg azt hiszem halláskárosodást kaptam. De mondd majd meg Harrynek, hogy én is szeretem és hogy sietek holnap - kuncogtam.

- Lecserélsz? – kérdezte szomorúan.

- Ez csak természetes – mosolyogtam.

- Kegyetlen vagy! - sikkantott.

- Ezt jól meggondoltad? - próbáltam keménynek tűnni.

- Miért? - hallani lehetett a hangján, hogy vissza próbálja fogni a feltörni vágyó vihogást.

- Hé!! Válaszolj!

- Jó. Inkább visszaszívom. De ez a csata koránt sem ért még véget - fenyegetett viccesen.

- Jól teszed! – nevettem fel ördögien - Höh, mellesleg állok elébe - nyújtottam ki a nyelvem, bár nem láthatta.

- Emili, ne haragudj, de most le kell tennem. Már Paul is itt van. Tőle már félek - hangja suttogásba ment át. 

- Jó menj csak. Ügyesen.

- Szeretlek! Jó éjt! Holnap találkozunk! - búcsúzott.

- Alig várom! Neked is jó éjt! Szeretlek!
Már csak egy halk sóhaj hallatszott és megszakította a hívást. Én is elengedtem még egy mélyről törő sóhajt, majd visszamentem anyának segíteni.

Karácsony

1, BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNUNK MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK! ♥

2, NAGYON-ÜBERNAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNUNK A MI FŐSZEREPLŐ, HŐSSZERELMES, UTÁNOZHATATLAN, CSODÁLATOSLOUIS TOMLINSONUNKNAK! ♥♥

Restelljük és ég a képünk, hogy nincs új rész már nagyon régóta, de egyikőnknek sincs ideje, se ereje írni. Deee ha jól értesültem, akkor már félig készen van az új rész és hamarosan kész is lesz. Addig is élvezzétek a szünetet, az ajándékokat és minden mást is.

Puszilunk mindenkit két különböző helyről.♥♥

~39. fejezet~

Minél közelebb kerültünk Louis szülővárosához, annál jobban kezdtem félni. Tudom, tudom sablonos és már unalmas, de mi lesz, ha nem tetszem a családjának és olyan csúnyán fognak nézni, ahogy az én családom nézett szegény Peti első barátnőjére? Bár anyáék azt teljesen jogosan tették… Névrokonom, nem épp volt túl jó hatással az öcsémre. Szóval mi lesz, ha Louis szülei és testvérei is hasonlókat feltételeznek, gondolnak rólam. 2 perc múlva beértünk a városba és 10 perc múlva már meg is álltunk egy szép, tipikus vörös téglából épült angol ház előtt. Louis gyorsan körbefutotta az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót, azonban én még az övemet sem csatoltam ki, annyira rágtam a körömágybőrömet. Lou fülig érő vigyorral nyitott ajtót és mikor meglátta, hogy nem csináltam semmit, sóhajtott egy kicsit, de töretlen kedvvel hajolt át rajtam és kapcsolta ki az övemet. 

- Ne izgulj, nem lesz baj! – suttogta a fél milliméterre az ajkaimtól, majd egy gyors puszi után visszaegyenesedett. 

Kifújtam a bent tartott levegőt, megtöröltem a nyálas ujjaimat, kezemet Louis kezébe helyeztem és kiszálltam az autóból. Az ajtó szép fehér volt, kukucskálóval, kopogtatóval, meg minden. Nem álltunk meg, hanem Louis egyből benyitott, persze a saját kulcsával. Nem bántam volna, ha beletörik vagy hasonló. 

- Megjöttünk – ordított Louis, miután becsapta utánunk az ajtót.

Abban a pillanatban, több ember lábdobogását lehetett hallani. Fentről, oldalról, mindenhonnan. Elsőként Louis kishúgai értek oda. Phoebe és Daisy. Nagyon aranyosan voltak. Ahogy meglátták bátyjukat száguldoztak is felé és ketten, két oldalról átölelték őt a csípőjénél. Egymást túlkiabálva próbálták elmesélni bátyjuknak, mi történ velük azóta, mióta nem találkoztak. Időközben ideért a család többi, szám szerint 3 másik női tagja is. Louis sokat mesélt róluk is, így pontosan felismertem, ki kicsoda. A bal oldalt álló lány volt Charlotte, a legidősebb lányhúg a családba, mellette állt a harmadik testvér Felicite és a jobb oldalon Louis anyukája, Jay. Pontosan ugyan olyan gyönyörű, mint azt gondoltam. Korához képest, nagyon fiatalnak tűnik. Louis nem vette észre, hogy ők is megérkeztek, továbbra is az ikrek csüngtek rajta. A nő felém közelített, én pedig vártam és egyre jobban összeszűkült a gyomrom, de ő csak mosolygott tovább kedvesen.

- Szia Emilia! Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - mosolygott továbbra is és nyomott két puszit az arcomra, amit én is viszonoztam.

- Én is örülök, hogy megismerhetem – mosolyogtam bátran ezennel már én is. A nehezén már túl vagyok, megtehetem, nem? Minden bizonnyal.

- Jajj, drágám, nyugodtan tegezz ám és szólíts Jay-nek.

Kedvesen megsimította a kezemet és odalépett fiához, hogy üdvözölje, de előbb elcsitította a z ikreket.

- Szia, Lottie vagyok – mosolygott és vele is eljátszottuk a puszi-puszi procedúrát.

- Szia, Fizzy vagyok és ugye kapok autogramot? Imádlak – jelentette ki a lány vadul csillogó szemekkel.

Puszi-puszi, ölelés után Lottie oldalba bökte húgát és így szólt: - Hagyd már abba, itt égetsz, közbe megígérted, hogy nem fogod az őrült rajongót játszani – piszkálódott. – Bocsi Em – pislogott felém bocsánatkérőn és továbbment a bátyjához.

Fél másodperc múlva két kislány csapódott be, olyan sebességgel és erővel, mint egy meteor. Mindketten szorosan öleltek át a derekamnál. Valamit beszélni kezdtek, egymás szavába vágva, halkan, így nem értettem, szóval leguggoltam közéjük. 

- Szeretünk Em – suttogták egyszerre.

Kis kezüket nyakam köré kulcsolták és szorosan megöleltek. Nem tartott sokáig, de az a pár másodperc, míg a két kislány ölelt, rengeteg energiával és jókedvvel töltött el, a mosolygásom sem hagyott volna alább, bármi történhetett volna. Felegyenesedtem és Louis mosolygós arcával találtam szembe magam. 

- Na? – tátogott. Látszott rajta, hogy jól szórakozik.

Szórakozottan legyintettem egyet, miközben megpróbáltam csúnyán, dühösen nézni, de nem sikerült. Közelebb jött, oldalához vont és nyomott egy puszit a hajamba.

- Gyere, megmutatom a szobám, meg mindent. És anya szólt, hogy pár perc és kész az ebéd.

***

Jay nagyon finom ebédet főzött. 9 ujjamat megnyaltam utána. Azért csak kilencet, mert tízet csak anya és a mama főztje után szoktam. A délután további részét Louis húgaival és anyukájával töltöttem. Louisnak kettő körül el kellett mennie, előkészülni a meccsre. Fizzy és Lottie rengeteget kérdeztek és minden mindenről meg szerettek volna tudni. Az ikrek később ugyan csatlakoztak a traccspartinkhoz, de kevés ideig bírták, így elcipeltek játszani, aztán azt is megunták és elindították az egyik kedvenc filmjüket, Shrek utolsó részét. Láttam már párszor ezt a mesét, de mindig ugyanolyan jókedvvel néztem végig. Johanna-val is sokat beszélgettem. Faggatott a fiáról, hogy hogyan viselkedik velem, hogyan találkoztunk, és hasonlók. Bár szerintem mindent tudott, csak tőlem is hallani szerette volna, az én álláspontommal, az én szavaimmal, az én érzéseimmel.

Négy óra körül indultunk el a stadionhoz két autóval, mert időközben a fiúk is megérkeztek. A kényelmes utazás céljából én ültem a fiúkhoz, Louis családja pedig a másik autóba.

- Sziasztook – süvítettem, amikor beugrottam a hátsó ülésre Niall mellé.

Neki adtam egy gyors üdvözlő puszit, de Liamnek és Harrynek is adtam, sok szenvedés után. Mert mi nem vagyunk olyan egyszerű emberek, hogy ők elfordítják egy kicsit a fejüket és kész, neeem, mindkettő kicsavarodva fordult hátra. Mikor letudtuk az üdvözlést, gyanús, nagyon gyanús vigyor virított az arcukon. 

- Most féljek? – kérdeztem elfúló hangon, miközben fokozatosan hátrébb húzódtam és egy idő után nem tudtam tovább, mert totál belesüppedtem az ülésbe már így is.

- Miért kéne félned? – röhögött Niall.

- Csak hoztunk egy kis meglepit. Liam, mutasd! – kiáltott fel, mint egy katona, aki az utasítást adja.

Amikor Liamhez fordultam, már a kezében tartott egy zacskót. Nem volt túl nagy, de kicsinek sem mondható. Félek, lehet, hogy összeszedtek valami undi dolgot útközbe. Bele sem merek gondolni, hogy mit találhattak.

- Útközben leltünk rá – kezdi Liam és tessék, beletrafáltam, pont a közepébe. Útközbe. – És egyből rád gondoltunk – nyújtotta át a táskát.

Mind hármójuk arcán elégedett, fülig érő vigyor terült szét. Félve, de átvettem a táskát. A lehető legtávolabb tartottam magamtól és bizalmatlanul méregettem.

- Ugye nem fog robbanni, megharapni, lehányni, ha belenyúlok?

Válaszuk egy egyöntetű „Nem” volt, de eközben is fülig ért a vigyoruk. Sóhajtottam egy mélyet és rettegve bár, de belenyúltam. Megkönnyebbültem, amikor valami puhához ért a kezem. Megfogtam és kihúztam. Ahogy széthajtogattam, úgy ért lassan az én vigyorom is a füleim. Ezek hárman mekkora idióták. A dolog, ami a táskában volt, nem más volt, mint egy szürke, belebújós pulcsi, aminek az elejére nyomtatták a feliratot két kék csík közé. A felirat pedig a „Tomlinson” volt. (ITT)

- Ez most komoly? – röhögtem.

- Aha. Felveszed? – Niall alig bírt megszólalni, annyira vihogott a saját hülyeségükön.

- Tuti tetszenél benne Louisnak – húzogatta szemöldökét Harry.

- Zseniális. És mégis hol vegyem át? Mert itt biztos nem fogom – ciccegtem, pedig jó ötletnek tartottam én is.

- Majd útközben beugrunk egy Mekibe vagy bárba, ahol átveheted – mondta Liam.

Belegyeztem és immáron indulhattunk is a meccsre. 

Már látszódott a stadion, amikor Harry félrehúzódott az autóval egy kocsma előtt. Nem tűnt riasztónak a hely, de azért Liam bekísért. Megvárt a WC előtt, míg átvettem a pulcsit és már indulhattunk is vissza az autóhoz. Niall és Harry a kocsihoz dőlve vártak ránk.

- Innen gyalogolunk. Feltételezem nincs a stadion körül egyetlen szabad hely sem – mondta Harry.

Így hát, miután bedobtam az eddig viselt szívecskés felsőmet a kocsi hátsó ülésére, gyalog vágtunk neki, a tényleg nem túl messzire lévő célpontunkig. A nem túl messze az itt egy fél órás kutyagolást jelentett át a füvön, át a mezőn, át mindenen. De nem csak mi voltunk így, mindenki így sietett, hogy előbb beállhasson a sorba. A fiúk ahelyett, hogy követték volna a tömeget a kapukig, elindultak jobbra, amerre semmi nem volt.

- Miért megyünk erre? – vontam fel a szemöldököm.

- Hátsóbejárat Em, hátsó. Olyan VIP-knek, mint mi – karolt át Harry.

- Szállj le a vállamról a kezeddel, összemegyek tőle – próbáltam letaszítani a kezeit, de olyan erősen tartott, hogy még el is fáradtam. – Feladom, de ha összemegyek, a te hibád lesz – böktem mutatóujjammal erősen a mellkasa közepére.

Fájdalmasan feljajdult, de csak azért sem engedett volna el. Fene bele. Lassacskán odaértünk a stadion egy elkerített részéhez, ahol 2 óriás hústorony állt. Nem szokásom így nevezni az embereket, de ők aztán tényleg megérdemelték ezt a jelzőt. Mindketten voltak legalább 2 méter magasak és olyan izmosak, hogy mi négyen se bírtuk volna elmozdítani az egyiket sem. Mogorvának is tűntek, de amint meglátták, hogy közeledünk feléjük, kinyitották a kaput, beengedtek minket és megveregették a fiúk hátát. Ááá, szóval ismerik őket. Értem. Zseniális.

A fiúk nem totojáztak, elindultak valamerre, csakhogy én nem tudom, merre, hova. Remélem a nézőtérre és nem ki erről a helyről egy másik kijáraton. Végül a folyosókon való hosszas kacskaringózás után a nézőtéren találtuk magunkat, de ott sem ám a kispályás helyeken, de nem ám. A legelső sorban, egyből a hazai csapat kispadja mellett. Ennél jobb helyet el sem lehet képzelni, én már csak tudom. Torkom elszorult ettől az emlékek hadától. Majd’ 3 évig, hetente legalább egyszer végignéztem egy focimeccset, miközben Ő, akit annyira szerettem, lent volt a pályán és csinálta, amit szeretett, focizott. De ezek már csak emlékek, már csak a múlt. Én a jelenre és a jövőre szeretnék koncentrálni és arra az emberre, aki hamarosan játszani fog és akit teljes szívemből szeretek.

A mérkőzés már majdnem elkezdődött, amikor Louis rohant felénk, mutogatva. Felálltam, mert nem értettem mit akar. Megállt előttem, felágaskodott, mert a korlát és a kis betonszegély icipicit magas volt, magához rántott a pulcsim kapucnijából lógó madzagok segítségével és megcsókolt. Hosszú másodpercekig csak csókoltuk egymást, a külvilágot, kattogó fényképezőket kizárva, mással nem törődtünk csak egymással.
- Egy utolsó szerencsecsók? – kérdezte halkan, vágyakozva.

Bólintottam, mire azon nyomban ismét az ajkaimra tapadt és a külvilág ismét eltűnt. 

- Öregem, ennyi szerencse évekig elég lesz – veregette hátba Harry Louist, mikor másodjára is elváltunk egymástól.

Louis fintorgott egyet, majd lepacsizott gyorsan a másik kettő bandatársával is és egy utolsó, gyors szájra puszi után visszasietett a csapatához.

- Em, ugye tudsz róla, hogy holnap a címlapon lesz a szerencsecsókotok? – vonogatta kacéran a szemöldökét Harry.

- Már megszoktam – vontam meg a vállam hanyagul.

- Jajj, bocsi, tényleg. Mindig elfeledkezem arról, hogy te is szakmabeli vagy – csipkelődött tovább.

A mérkőzés kezdetét jelző sípot megfújta a bíró és a labda már mozgásba is lendült. Az elkövetkezendő 90 percet végigizgultam a stadionban lévő emberekkel, rajongókkal, drukkerekkel, akik a Three Horshe Shoes-nak szurkoltak. A góloknak, amit ők lőttek felállva, a tömeggel tombolva ünnepeltem. A gólt, amit az ellenfél rúgott, hangos nemtetszéssel jutalmaztam. A pillanat, amikor Louis buktatták, majdnem berohantam a pályára, hogy megkérdezzem jól van-e és segítsek neki. 

Végül másfél óra tömör izgalom után 2:1-re nyertek Louisék. Hangos ovációval ünnepeltük a csapatot. 

Louis ismét odarohant hozzánk és először jelbeszéddel elmutogatta mit akar, majd szavakba is öntötte: - Lejöttök a pályára? – kérdezte.

- Nem lesz baj? – kérdeztem vissza félve.

Azzal az aranyos, kisfiús mosolyával az arcán megrázta a fejét és már nyújtotta is a kezét, hogy segítsen. Óvatosan átmásztam a korláton, miközben Liam és Harry tartott a kezeimnél fogva, hogy ne boruljak előre, majd Louis felnyúlt, megragadott erősen a derekamnál fogva és leemelt. Nem rakott le egyből, hanem kétszer megpördült velem, de a második pörgésnél, ajkaink már egymásra is találtak. Óvatosan leeresztett a földre, de nem váltunk el egymástól. Folyattuk, amíg a fiúk le nem ugráltak a nézőtérről. 

Lassan elváltak az ajkaink, majd derekamnál fogva magához húzott. Erősen tartott, de nekem pont erre volt szükségem. Niall, Liam és Harry sorban gratuláltak neki, majd eltűntek valahova. Szuper.

Louis valahogy a hátam mögé keveredett és úgy ölelt szorosan, miközben kezét a pulcsim zsebébe dugta. Nyomott egy puszit a fülem mögé, amitől jóleső borzongás járt végig a testemen. Derekamat megfogva megpörgetett a tengelyem körül és máris szemben találtam magam vele.

- Mellesleg imádom a pulcsid – kacsintott, miközben arcán a kedvenc mosolyom játszott.

Az, amelyiktől fiatal lányok ezrei olvadoznak, köztük én is. Szája ismételten az enyémre tapadt és újfent nem létezett számunkra más, csak mi ketten. Másra nincs is szükségem. Csak rá, arra a hihetetlenül elvarázsoló személyre, aki ebben a csodás testben él.

~38. fejezet~

*2012. október 22. (vasárnap)

Íme, eljött a nagy nap. Louis nagy napja. Ő egyelőre még aludt, én is csak ébredeztem. Morogva felültem, hogy megnézzem mennyi az idő. Döbbentem konstatálom, hogy 8 óra már elmúlt. Az a 8 óra, amire meg volt beszélve, hogy indulunk Doncasterbe. 3 órás útnak ígérkezik autóval, így bőven lesz időm, amíg megismerhetem Louis családját és ő is időben odaér a bemelegítésre. Furcsa lesz újra helyszínen nézni a focimeccset, de majd próbálkozom. Amint feleszmélek a kezdeti sokkból rázni kezdtem Louis vállát, hogy ébredjen fel. Először morgott és átfordult a másik oldalára, majd erősebben ráztam és a várva várt hatás ezennel nem maradt el.
Álmosan feltápászkodott a könyökére és próbálta kinyitni csipás szemeit. Hiába, egy világsztár sem tökéletes. Erre rátesz még egy lapáttal a párnáján terjeszkedő nyálfolt is. Miután talán felfogta, hogy hol van és ki ő, felém fordult és megszólalt:
 - Jó reggelt! Bár el tudtam volna fogadni egy kicsit kedvesebb ébresztést is.
Monológja végén adtunk egymásnak egy ujjvég pacsit. Ez olyan, mint egy sima pacsi, csak itt az ujjvégeink érnek össze. Nekünk ez helyettesíti a reggeli csókot, amíg nem mossuk meg a fogainkat.
- Kedvesebbet, kedvesebbet – zsörtölődtem, mikor már kipattantam az ágyból és a bőröndöm felé tartottam. – Kikapcsoltad az ébresztőt és már fél órája úton kéne lennünk – közlöm vele nyersen a tényeket, majd megerősítésként hozzávágtam egy szíves szürke pulcsit, ami egész valószínű, hogy azt fogom felvenni.
- Micsoda? – hitetlenkedett, de már ő is teljesen éber és ki is ugrott az ágyból.

A reggeli sokkon gyorsan túlléptünk. Valószínűleg megdöntöttük a leggyorsabb reggeli készülődés világrekordját. Csupán 10 percünkbe telt, mire mindketten teljes harci díszben pompáztunk. Ilyenkor szolgál javamra az, hogy még mindig iskolába járok, mert reggelente se hagyok magamnak sokkal több időt. Egyébként tényleg azt a pulcsit vettem fel, amit hozzávágtam Louhoz. (ITT) A fiúkkal telefonon értekeztünk csak, hogy ők mikor indulnak. Ebéd után, olyan 1 óra körülre tervezték az indulást, de csak hárman. Harry, Niall és Liam. Zayn röstelli, hogy nem jöhet, de halaszthatatlan dolga volt. Nektek, de csak nektek megsúgom, hogy fogorvoshoz kellett mennie.
Louis ahhoz képest, hogy nemrég kelt fel, elég ébernek tűnt, de nem mertem mellette elaludni, nehogy kiderüljön, hogy rosszul láttam a dolgokat.

A második benzinkútnál meg álltunk tankolni. Egyrészt az autóba, másrészt a hasunkba. Reggelizni már nem maradt időnk, ezért amíg Louis teletöltötte a kocsi tankját, addig én bementem A McDonaldsba venni valamit magunknak.

- Mit kérsz? – fordultam Louishoz.
- Öhm, sajtburger menü jó lesz.
Mint egy jó pincér bólintottam, miszerint értettem a rendelést. Táskámat megragadva szökdeltem be a gyorsétterembe, közben elterveztem, hogy én is ugyan azt fogok enni, mert az a kedvencem, persze a Happy Meal menü mellett. Lehet mégis inkább azt kéne venni… A sor nem volt hosszú, csupán ketten álltak előttem, addig pont el tudtam dönteni, hogy melyiket szeretnék enni.
- Hello. Két sajtburger menüt kérnék elvitelre – adtam le a rendelést a 20 év körüli nagyon szimpatikus fiúnak, miután egyből fizettem is.
- Tessék – tette le elém a 2 zacskót, a még meleg ételekkel és a 2 üres pohárral. Asszem’ még kacsintott is. Nemtom’.
Felkaptam a zacskókat, a poharakat gyorsan megtöltöttem kólával és sietősre vettem a figurát. Igazából nem szeretek itt kólát inni, mert mindig az a benyomásom róla, hogy szódát színeznek sötétre egy kis ízesítővel. Mindegy… Időközben Louis is végzett a tankolással és átállt a parkolóba. A kocsinak dőlve várta a nem épp egészséges reggelijét, de ez is jobb a semminél. Átnyújtottam neki az egyik zacskót és poharat.
- Köszönöm – húzott magához egy csókra.
Még korábban megbeszéltük, hogy nincs mit titkolni ezen a kapcsolaton. A rajongók így is, úgyis rájönnek. Így legalább nem kell nyomozniuk, hogy igaz-e vagy sem. Nem tököltünk tovább a parkolóban, beszálltunk egy út közben ettük meg a reggelinket. Ezt az egészséges, laktató reggelit.
-  Amúúúgy apa mindig azt mondja, hogy a mekis kaja az az útszéli elgyúrt, széttrancsírozott állatokból készül. Amikor látunk egy állatot, akkor mindig megemlíti, hogy nemsokára jönnek érte a dolgozók – közöltem vele nagy komolyan a tényeket, mikor már a felét megette a hamburgerének.
Majdnem visszaköpte, sőt ha jól láttam kicsit el is zöldült a feje.
- Mi??? – sipítozott.
- Vicceltem csak – nyugattam meg, miközben majd megpukkadtam a röhögéstől, ami azonnal újra elfogott, elég volt csak az arcára tekintenem. – De amúgy tényleg nem tudom, miből készül – röhögtem tovább és jóízűen falni kezdtem a saját sajtburgerem, mert engem nem zavarnak ezek a dolgok. Finom és kész.

Ez után az út nagyjából csöndben telt,miután megettünk és megittunk mindent. Louis koncentrált a vezetésre, én pedig arra, hogy el ne aludjak, később, úgy 2 óra után már arra is kellett figyelmet fordítanom, hogy be ne pisiljak. Akárhogy próbáltam ülni, sehogy sem sikerült csökkentenem az ingert, így kénytelen voltam szólni Louisnak.
- Öhm Louis, mikor lesz legközelebb egy WC? – kérdeztek.
- Fogalmam sincs. Miért? – fordult felém egy röpke pillantás erejéig.
- Mert ha nem állunk meg 10 percen belül, akkor szétrobban a hólyagom – közöltem vele kíméletlenül a nyers tényeket.
- Kellett neked meginnod az én kólámat is?!
- Igeeen. Szomjas voltam és a szomj az biza nagyúr – bólogattam bölcsen.
- Az biza – hagyta rám a dolgokat.
Nem telt el 5 perc és az autó lassulni kezdett és lehajtottunk az autópályáról egy, milyen véletlen, megint egy McDonalds-hoz.
- Megfelel? – kérdezte Louis.
- Tökéletes. Siessünk – és már az autón kívülre kerültem.
Kabátomat magam mögött hagyva rohantam a megkönnyebbülést jelentő helyre, de mikor odaértem a bejárathoz állam leesett. Az ajtóra ki volt ragasztva a jelen helyzetben a világ legellenségesebb szava: Zárva. Egy helyben toporogva vártam, hogy Louis utolérjen és ő is csak tátott szájjal bámulta azt az egy pokoli szót.
- Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
Körülnéztem és akkor pillantottam csak meg a kukoricást. Talán… Szemem, bár nem láttam, de biztos voltam benne, hogy felcsillant a zseniális ötletem után. Louis, aki tényleg láthatta és arra is fordult amerre én, értetlenül bámult.
- Mit akarsz te egy kukoricásban?
- Vajon? – húztam fel a szemöldököm.
Magam után vonszoltam Louist és a beton szélénél megálltunk.
- Most aztán nagyon figyelj! Én bemegyek, addig, hogy ne látszódjak, te pedig őrködj, hogy senki ne kövessen – adtam ki az utasításokat.
- Ez most komoly?
Hangja már majdnem a hisztérikust ütötte meg, pedig nem is neki kell ennyi kukorica mellett elvégeznie a kis dolgát.
- Aha. Van zsepid?
Szóbeli válasz helyett a kezembe nyomott egy 10 darabos zsepi csomagot és én már ott sem voltam. Vagyis de, adtam még a jobb orcájára egy óriás, cuppanós puszit.
Ha nem haragszotok, nem részletezném, mennyi ideig tartott, milyen színű volt és mennyi, hanem egyszerűen visszatérnék. Kisétáltam a kukoricák közül úgy, hogy se nem ért földönkívüli támadás, se nem akart elrabolni egy perverz állat sem. Louis még akkor is lelkiismeretesen végezte őri feladatait, amikor mögé lopóztam és hátulról megcsipkedtem a pofikáját. Vigyorogva megfordult és egy gyenge puszit nyomott a számra.
- Kész?
- Kész – bólogattam elégedetten és megkönnyebbülten.
Kézen fogva bandukoltunk vissza a kocsihoz, hogy folytathassuk az utunkból maradt pár kilométert. 

~ 37. fejezet ~

Sziaasztook!
Nah végre itt vagyok a résszel.
Először is. Nagyon sajnálom ezt az igen hosszú kimaradást. Bocsánat mindenkitől.
A részről. Próbáltam egy hosszú résszel jönni, ami majdnem sikerült. De azért szerintem így sem lett olyan nagyon rövid (bár csak 1439 szó, kb ennek a felét szoktam hozni). A tartalma: szerintem borzasztó. Nem tudtam jól megírni. Próbáltam valamit belevinni, valami izgalmasat, valami jót, de nem sikerült. Szerintem. De mindegy. A lényeg, hogy itt van, olvassátok. Remélem azért nem lett annyira szőrnyű, mint ahogy én érzem. J
+1 dolog: Utólag is (nagyoon utólag) Boldog Szülinapot Niall! J
Jó olvasást! Pusszantás ;)

*2012. október 19. (péntek)

Péntek reggel, a hét utolsó napján izgatottan keltem fel. Hogy miért is? Meeeert ma jöön Louis hozzám!!!! És az egész hétvégét itt tölti. Így végre megismerkedik a családommal, és a családom is megismeri őt. Na meg persze el szeretne kérni a szüleimtől, hogy elmehessek vele az egyik meccsére. Bár ez elég furcsán hangzik, hogy el ’szeretne kérni’, dee most miért ne? Egy jó pont a szüleimnél. Anya amúgy sem akar elengedni. 1. Mert megint utazok suliidőben (az utóbbi időben nehezebben tolerálja ezt, annak ellenére, hogy életem egy szakasza úgy telt, hogy magántanuló voltam, és alig voltam itthon, mindig utaztam). 2. Reflektorfénybe kerülök. Pedig nem is. Ez az esemény nem bemutatás lesz. Szóval nem fog Louis bemutatni senkinek sem. Csak annyi, hogy elmegyek egy meccsére a barátomnak és kész. Mint minden átlagos pár, olyanok leszünk, vagyis szeretnénk lenni. Semmi magyarázkodás stb. De nem is fogjuk tagadni. Ha kérdezik, akkor azt mondjuk: igen, együtt vagyunk. És ennyi. Amúgy kiöltözni sem fogok, de nem is rongy ruhába fogok megjelenni. Felveszek egy egyszerű, focimeccsre való ruhát, ami nem magas sarkú - miniszoknya párosítás, mert igen, vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy ez megfelelő öltözet egy meccshez. Gratula nekik, bár ha ők így érzik jól magukat… Na mindegy.

Szóval ott tartottam, hogy izgatottan kezdtem el készülődni az iskolába. Gyorsan a konyhába robogtam, és megettem anya készítette reggelim, majd a fürdőbe mentem és elkészülődtem. Mikor a cipőmet vettem, épp akkor csengettek. Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsot és ajtónyitás után köszöntöttem Rebit, ami abból állt, hogy a nyakába ugorva sikítottam, hogy ma jön Louis. J

A suli nagyon hosszú volt. Vagyis nekem annak tűnt. Mert ugyebár, ha nagyon várunk valamit, például az én esetemben a délutánt – pontosabban fogalmazva a kora estét – akkor az idő lassabban telik. Így fordult elő, hogy én minden egyes percet kb egy óraként éltem meg. Jó, na. Hiányzik ám Louis. Egyértelmű, hogy várom.

Délután fél 3 körül hazaérve a szobámba szaladtam, ahol a legnagyobb rendetlenség fogadott. Azt hittétek mi, hogy rend lesz és tisztaság? Hát, igen ez nem jött be. Anya ma dolgozott, így a szobám tiszta rumlis. Szóval állhatok neki pakolni. És még Rebi is átjön, mielőtt kimegyek Louis-ért a reptérre. De elsőnek is ebédeltem, mielőtt valaminek is nekiálltam.

Már egy fél órája pakolom a szobám, vagyis inkább a ruháim csak, mert időközben jó ötletnek láttam a szekrényben lévő ruhákat is összehajtogatni, nem csak bedobálni mindent, mert így egyszer pakolok, de ha ezt nem teszem meg, akkor kezdhetem majd valamikor megint elölről a rendrakást. Így hát ott ültem a szoba közepén egy halom ruhával, mikor sms-t kaptam. Feltúrtam mindent magam körül, és megtaláltam a telefonom. Rebi írt, hogy 5 perc és itt van. Tehát szélsebesen lecsörtettem ajtót nyitni barátnőmnek.
- Szia Rebi. Gyere be – invitáltam beljebb.
- Szia Csajszi. Naa mizujs? Látom már nagyon be vagy zsongva – vigyorgott rám 1000 wattos mosollyal.
- Hát igen, eléggé. Már úúúgy várom, hogy láthassam – nyújtottam el a szavakat. – Meg hát itt fog aludni. Nálunk. És nem tudom anyuék mit fognak hozzá szólni. Mármint mi lesz a véleményük Louisról. Egyáltalán azon is meglepődtem, hogy engedik, hogy itt töltse a hétvégét. Bár gondolom tisztába voltak azzal, hogyha szállodába megy, akkor én sem töltöm itthon a hétvégét. Meg hát azért mégiscsak a barátom.
- Jól van, nyugi. Nem lesz semmi gáz. Anyudék bírni fogják. És holnap én is átjövök megnézni, hogy éltek-e még – mosolygott rám.
- Oksika. Deeee most gyere segíteni. A szobám még nincs kész! És egy óra múlva indulnoom kell a reptérre. És még össze is kell készülődnöm.
- Na, akkor igyekezzünk. De nem kell parázni, egy-kettőre kész leszünk -  azzal a szobámba siettünk.

*Fél óra múlva (kb. 16:00 körül)

- Végre kész vagyunk – dőlt hanyatt az ágyamon Rebi.
- Bizony – válaszoltam a szekrény elé lecsúszva. De ne túrd össze a szépen beágyazott ágyam! – szóltam rá.
- De hiszen én csináltam meg! – könyökölt fel, majd megdobott az egyik párnámmal.
- Naaa!! Jól van – nevettem el magam. – Tudom, hogy te csináltad meg. De most segítened kell kiválasztani egy ruhát. Ne túl feltűnőt, de ne is túl unalmasat. Szépet, de ne csicsásat… - kezdtem felsorolni szinte minden tényezőt.
- Öhm – szakított félbe barátnőm. – Most felsorolsz minden ruhát, vagy hagyod, hogy kiválasszam a megfelelőt??
- Elmegyek fürödni – jelentettem be hatalmas vigyorral.
- Én is úgy gondoltam – válaszolt bólintva. Én meg felkapva a törcsim átvonultam a fürdőbe egy gyors zuhany erejéig, otthagyva Rebit a szobámba, hogy eldöntse az öltözékem a délutáni kis „fuvaromra”.

10 perc múlva felfrissülve szálltam ki a zuhany alól. Az ágyon ott ült Rebi a gépemmel az ölében, mellette pedig ott hevert a kiválasztott ruha, ami nem volt más, mint egy fekete nadrág, fehér vászoncipővel és egy zöld pólóval. Nem is rossz választás. Nekem tetszik.

- Na, jó lesz a ruha? – kérdezte felpillantva a gép mögül.
- Igen, köszönöm – válaszoltam, majd megfogva a ruhákat visszacammogtam a fürdőbe, felöltöztem, majd egy egyszerű smink feltevése után újra a szobámba mentem.
- Na? Milyen?
- Csodálatos – válaszolt maga mellé rakva a gépem. – De nem akarsz indulni? Mindjárt fél 5.
- Basszus már ennyi az idő?! Rohanok. De hol a fekete táskám?
- Ezt keresed? – kérdezte Reb az ágy alól előhúzva az előbb említett táskát.
- Öö köszi. Amúgy nem most raktunk rendet?? – nevettem fel azon, hogy még mindig cuccok kerülnek elő mindenhonnan.
- De, valami olyasmit csináltunk – mondta vigyorogva, majd az ajtóhoz sétált és nekidőlt az ajtófélfának. Onnan nézte, ahogy még pár cuccot beledobok a táskámba.
- Kész vagyok. Mehetünk – válaszképp csak bólintott és leindultunk az előtérbe. Gyorsan felvettem a cipőm és felkaptam a kocsikulcsot. Az ajtón kilépve Rebi egy óriási ölelést adott:
- Csak okosan, jó?? (Ezt a vezetésemre értette, mivel ha ideges vagyok, akkor kicsit gyorsabban szoktam menni a megengedettnél. Rossz szokás J)
- Jó jó. Megpróbálom nem összetörni magam – adtam választ, majd megindultam a kocsim felé, Rebi pedig a házuk felé. Gyorsan bepattantam a kocsiba, éés már indultam is a reptér felé.
Egy fél óra múlva már a parkolóban kutattam szabad hely után. Mikor megpillantottam egyet, a lehető leggyorsabban odahajtottam, el ne foglalják előttem. A sikeres parkolás után, amit nem részleteznék, besiettem az épületbe, a váróba. Elméletileg már 5 perce bent kéne lennie a gépnek, de Louist sehol sem láttam. Ajj, hol lehet? Fordultam még egyszer körbe, majd megállva a táskámba kezdtem el kutakodni azzal a szándékkal, hogy telefonálok. Ekkor hirtelen egy kart éreztem magam körül, mire ijedtemben megugrottam és előre léptem, majd 180 fokos fordulatot vettem, hogy megnézzem ki állt mögöttem. Mikor megláttam az immáron előttem álló "ismeretlent", aki csak úgy szó nélkül ölelgetett, a nyakába ugrottam. Egy sapkás,  kapucnis, napszemüvegest fojtogattam karjaimmal. Szegény mozdulni sem bírt. Pár pillanat múlva azért mégis eltolt magától, majd egy nagy csókkal köszöntött. Csak úgy faltuk egymás ajkait. Alig bírtunk elszakadni a másiktól, de sajnos ez megtörtént, levegőhiány miatt.
- Úgy hiányoztál Emili – motyogta lihegve a nyakamba a derekam átölelve.
- Te is nekem Lou – válaszoltam kissé zihálva. Még pár pillanatig így álltunk, majd Louis kicsit hátrébb lépett, és megszólalt:
- Szerintem induljunk, nehogy még valaki felismerjen.
- Jól van, bár azért elég jól beöltöztél – mondtam mosolyogva, mire kaptam egy puszit a számra, majd vállára tette a fekete utazótáskáját, megfogta a kezem és kimentünk a kocsimhoz. Louis a kocsi hátsó ülésére dobta a táskáját, majd beszállt mellém az anyósülésre.
- Na, mehetünk? – kérdeztem miután becsatolta az övét.
- Igen mehetünk szívem – adott egy gyors puszit, majd beindítottam az autót, és elindultunk. Sajnos az úton belekeveredtünk egy kisebb dugóba, így egy kerülő utat választottam, hátha hamarabb hazaérünk. Így lett az amúgy fél órás útból egyórás tekergés a városban. Bár nem volt baj, hogy nem értünk mindjárt haza, legalább kettesben voltunk, és tudtunk nyugodtan beszélgetni. Mikor végre megérkeztünk már az egész család otthon volt, és megterített asztal fogadott bennünket. Gyorsan felvittük barátom cuccait a szobámba, közbe pedig felkészítettem mindenre. Mondtam neki, hogy a szüleim nem tudnak annyira angolul, így majd fordítok nekik. Az öcsémmel meg tudta, hogy nem lesz gond, hiszen ő is beszéli a nyelvet, vele könnyen el tud majd csevegni, mint múltkor. Már lefelé mentünk a lépcsőn, mikor megállított, és megkérdezte, hogy jól néz-e ki és hogy tetszeni fog-e a szüleimnek. Megnyugtattam, hogy rendben van az öltözéke, és nem lesz semmi baj. Adtam még egy gyors csókot neki, majd a kezét megfogva az étkezőbe vezettem. Lent már az egész család ott volt, így elkezdtem bemutatni Louist a szüleimnek. Apuval és öcsémmel kezet fogott, anyuval meg egy gyors ölelést váltottak, majd mindenki asztalhoz ült. És meg kezdődött a vacsi, ami közben beszélgettünk is. Vagyis fordíthattam a kérdéseket és válaszokat. Amúgy szerintem anyuék bírják Louist, vagyis nekem ez jött le. És a hangulat is egész jó volt addig, amíg apu egy olyan kérdést tett fel, amit nem igen akartam lefordítani barátomnak …
 

~ 36. fejezet ~

Sziasztok!
Tök rég írtam ilyen bejegyzés előtti beköszönőt, de olyan kakimaki napom volt, hogy úgy gondoltam csak azért is írok. Amúúgy egy aprócska kulisszatitkot úgy érzem muszáj elárulnom. Szóval: Eredetileg Szandi írta volna a részt. Csak hát, ő most bulizik, én meg itthon tespedek a cicukámmal, miközben gyártom a részeket és eszem a délután sütött, kissé elrontott csokitortámat. Szörnyűűű egy életem van. #ezvan
Jó olvasást, meg minden és hétfőn iskola, szóval JÓ TANULÁST is!! #muhöhöhö
Puszilunk mindenkiit: Szandi és Zsuzsi <3
U.I.1.: Szandii érezd jól magad és bulizz helyettem iiis ezerrel!:D <3
U.I.2.: Nóra, most van itt a hamarosan.:)
U.I.3.: Késve, de Boldog 20. Születésnapot Liaaaaam! <3

*2012. szeptember 20. (péntek)

Utálom, amikor vagy a reggeli irritáló ébresztőmre kell kelnem vagy telefoncsörgésre. Imént az utóbbit tapasztaltam meg. Morogva nyújtóztam az éjjeliszekrényem felé, hogy megkaparinthassam a szörnyen idegtépő muzsikát játszó készüléket. Egyébként a fiúk, Moments című dal a csengőhangom, ha Louis hív és akkor is éppen azt hallottam. Futólag rápillantottam az órára, ami 6 órát jelzett. Mi a fene?

- Igen? –szóltam bele teljesen rekedten.

- Em? – kérdezett vissza bizonytalanul Louis. Gondolom furcsállta, hogy ennyire elváltozott a hangom.

- Igen, én vagyok. De azt nem értem,hogy te miért hívtál fel hajnali 6 órakor – duzzogtam és legörbítettem a számat, bár ő ezt nem láthatta..

- 5 van, de mindegy. Csak azért hívtalak, hogy értesítselek, kiszivárgott a Live While Were Young. 

Hangán tisztán hallatszott, hogy rettentően dühös és most már megértem, hogy miért zaklat ilyen korán. Mérgesen beszívta a levegőt és folytatta: - Nem értem, miért jó ez az embereknek. Hogyan lehetnek ilyen alattomos hangyászsünök? – halkan felkuncogtam a jelző hallatán – Ők mit szólnának, ha nyilvánosságra tennék valamit, amit ők egyáltalán nem akarnak vagy csak később? Komolyan mondom, ha megtudom ki volt az, megfojtom egy kiskanál vízben.

- Louis – szóltam bele a telefonba hosszas hallgatásom után, de ő csak mondta tovább a magáét – LOUIS! – kiáltottam bele ezennel. Ahogy éles, sipító hangomat meghallotta azonnal elhallgatott. Ez könnyen ment, gondoltam. – Kérlek, nyugodj meg. Vegyél mély levegőket és ülj le. Az ilyen „aljas hangyászsünök” nem érdemlik meg, hogy energiád és idődet fecséreld rájuk. Főjenek a levükben. 

Nyugodt hangon beszéltem, pedig én is felhúztam magamat a dolgon. Sokat dolgoztak a zenén és a videó klipen is, erre jön egy ilyen ember, aki jó szórakozásnak találja, hogy kiszúrjon a fiúkkal. Fantasztikus, mondhatom. 

- Em, ne haragudj, hogy felkeltettelek és ilyen hisztivel kellett kezdened a napodat. Nagyon sajnálom.

- Ugyan már, semmiség. És mit fogtok csinálni?

- Hát eddig még csak én és Liam tudunk róla és arra jutottunk, hogy csinálunk egy rövidke Twitcamot és ott bejelentjük, hogy áthozzuk ma délutánra a megjelenését – hadarta, de mégsem olyan gyorsan.

- Szerintem szuper ötlet – mosolyogtam.

Büszke voltam a fiúkra, hogy ilyen jól oldják majd meg a helyzetet. Elcsacsogtunk még egy ideig, amitől Louisnak is jobb kedve lett, valamennyire és én is felélénkültem, valamennyire.

- Lou, készülődnöm kell, különben elkések az iskolából – mondtam, amikor az óra, már bőven 6:35-öt mutatott. 

- Isten ments, hogy miattam késs el – röhögött a telefonba.

- Kössz – morogtam, de belül felettébb jól szórakoztam. 

- Tudod, hogy imádlak, de durcázz. Este el ne felejt lecsüccsenni a géped elé. Jó tanulást! Szeretlek! Szia – búcsúzott.

Elmotyogtam egy „én is szeretlek”-et és egy „sziát” és letettettem.

Telefonomat ledobtam az ágyneműm közé és rohantam is a fürdőbe. Gyorsan készültem el, mert nem tudom miért. Ruháimat is a szekrényből az alapján válogattam ki, hogy melyik volt legfelül. Végül is tök jók akadtak a kezembe. Egy világos farmer, egy szürke pulcsi, amin a „Young & Wild” felirat díszelgett. Gondolatban már elterveztem, hogy a fehér vászoncipőmet fogom felvenni hozzá. Tökéletes. (Em ruhája)

***

Az iskola a többi naphoz képest eseménytelenül telt. Ahhoz képest, hogy péntek van, a diákok nagy része szinte hullaként lebegtek vagy zombiként lépdeltek a folyosókon. Ilyenkor nem kéne feldobva lenni, hogy hétvége lesz, emberek? Nekem mindegy, ti tudjátok. Hozzájuk képest, én végigpörögtem a napot. Hihetetlen, de még felelni is jelentkeztem történelemből. Meg kell mondjam, zseni vagyok. Ugyan, semmi önfényezés. 

Délután 5-kor a laptopom előtt ülve vártuk Rebekával, hogy a fiúk végre megjelenjenek végre a képernyőn. A gyomrom egyre gyakrabban korgott, így muszáj voltam kimenni a konyhába valami csipegetni valóért.

- Reb, kérsz valamit te is? – kérdeztem, miközben nagy nehezen feltápászkodtam. 

- Kapok olyan finom gumicukrot? Tudod, a focilabdásat – csillantak fel a szemei.

- Most az egyszer. De csak most – mutattam fel mutatóujjamat fenyegetően és megpróbáltam szigorúan nézni, de sikertelen próbálkozásom után kínomban elnevettem magam.

Már majdnem a konyhában jártam, amikor Rebeka sipítozni kezdett.

- Em, gyere gyorsan.

Tüdőm kiköpve szaladtam vissza a nappaliba, majd egy ügyes ugrással – ne gondoljatok semmilyen tigrisbukfencre, meg szaltókra és egyebekre – ismét a helyemen voltam.

A laptopom, amúgy hozzákötöttem a TV-hez, így nagyképernyőn néztük, ezeket az idiótákat. azt kell mondjam, ez tényleg gyorsa bejelentés volt. Nagyjából ez volt a szövege: " Azt szerettük volna, hogy a rajongóink lássák a videót és meghallgassák a dalunkat, de a megfelelő minőségben, ezért előrehoztuk a premiert. Nagyon izgatottak vagyunk a „Live While We’re Young” miatt, rengeteget dolgoztunk rajta, és alig várjuk, hogy ti is lássátok és halljátok még ma! ” A végén hozzátették, hogy az ottani idő szerint 6-kor fog debütálni a klip, ami azt jelenti, hogy itt 7-kor, azaz van még 2 órácskánk.

Két órával később tűkön ülve vártuk, hogy végre megnézhessük a klipet. Mikor végre megtaláltuk YouTube-on egyből nagy képernyőre kapcsoltuk és visszadugtuk a TV-be a kábelt, hogy a teljes képernyő ne a gépemre legyen csak érvényes. Rebekával végigsikoltoztuk az egészet. Egyszerűen imádtuk. Már épp az ismétlés gombra nyomtunk volna rá, de egy kis felugró ablakocska, miszerint bejövő hívásom van Skype-on, megakadályozott benne. Gyorsan rányomtunk a videó válasz gomba és már meg is jelent az 5 srác feje. Louis ült középen, mellette balra, nekünk jobbra volt Zayn és Harry, míg a másik oldalán Liam és Niall csücsült. 

- Sziasztoook – vigyorogtak idiótán a kamerába. – Hogy tetszett? Ugye láttátok már? – folytatta Harry.

- Persze, hogy láttuk. Most akartuk megnézni még egyszer, de te keresztbe tettetek nekünk. Csak úgy megsúgom, hogy imádjuk. Egyszerűen fantasztikus az egész – hadarta Rebeka, miközben én bőszen bólogattam. 

Gyomrom ismét megkordult, pedig alig fél órája ettem. Mehetek ki megint a konyhába. Felháborító.

- Ha megbocsájtotok, élelmet kell szereznem – vigyorogtam a kamerába és már le is léptem.

Nagy léptekkel, már majdnem futva igyekeztem a konyha felé. Azonnal a hűtőhöz léptem és felrántottam az ajtaját. Felső polc, üres, második polc, majdnem üres, csak egy csomag banán volt ott. Harmadik polc, szintén üres. Az alsón pedig ott van a vaj, a felvágottak és legalul a fiókokban pedig a zöldség. A „nagy” választék híján megfogtam két banánt és visszaslattyogtam a nappaliba Rebhez és a fiúkhoz. Ők éppen valami nagy sztori közepén voltak, így szó nélkül ültem vissza a helyemre. Próbáltam értelmezni, hogy mégis mi a fenéről társalognak, de elbuktam, maradt nekem a banánom. Lassan felbontottam, majd még lassabban elkezdtem nyammogni rajta. Nem tudom, ti hogyan szoktátok enni, de én mindig szétnyomom a falatot a nyelvemmel a szájpadlásomon. Mióta eszemet tudom, ezen a bugyuta módon eszem ezt a gyümölcsöt. 

Körülbelül fél órája ettem a két banánt és lassan kapizsgálni kezdtem, miről is beszélgetnek. Hát persze, hogy a klipkészítés őrült pillanatit mesélték el. Hogy mennyire „izgi” volt beleugrani a vízbe a kötélről, milyen „szupcsi” volt azzal az autóval száguldozni és az egésznek a hangulatáról. Néhol mi is szóhoz jutottunk Rebekával, de többnyire a fiúk meséltek egymás szavába vágva. Mikor éppen azt mesélték, hogy Harry hogyan állt fejre egy gumilabdában, ajtócsapódás, majd motoszkálás hallatszott az előszoba felől. Barátnőmmel érdeklődve hátrafordítottuk fejünket, hogy megnézhessük, ki is érkezett, de csak Peti ért haza az edzésről. 

- Cső – dörmögte orra alatt, mikor elcsoszogott mellettünk.

- Szia Petiii – nyávogtuk szinkronban Rebbel.

Fiúk néma csendben ültek és figyelték az eseményeket. Mindegyikőjük felvont szemöldökkel és gondolkozó fejet vágtak. Hát perszee, ők még nem tudják, hogy Peti kicsoda. Felpattantam, majd öcsém után rohantam. Minő meglepetés ért, mikor a konyhában találtam meg. Azonnal megragadtam a karját és magam után vonszoltam vissza a kanapéra. Leültettem Reb és magam közé, majd belekezdtem.

- Fiúk, ő itt az öcsém, Péter, de csak Peti. Peti, ők a One Direction, balról-jobbra, Niall, Liam, Louis, Zayn és Harry – mutattam be őket egymásnak. – A középső AZ a Louis – hajoltam füléhez és belesúgtam.

Rám nézett egy kaján vigyorral, majd ismét a képernyőre meredt. Szemében láttam azt a furcsa csillogást, ami nekem biztosan nem jelentett jót. Louis nyitott felé a leggyorsabban, majd utána sorjában a többiek is, minket teljesen kizárva a beszélgetésből, mert valami fiús dologról csacsogtak. Petinek nem jelentett gondot az, hogy angolul kell társalognia, mert őr régebb óta beszéli ezt a nyelvet, mint én. 

Este kilenckor már témát váltottak és most a fociról vitatkoztak, hogy melyik a jobb csapat. Időközben Rebeka már hazasétált, én pedig annyira elálmosodtam, hogy félpercenként ásítoztam. 

- Peti, majd kapcsold ki a gépet. Megyek aludni – mondtam öcsémnek, de csak legyintett a kezével, hogy maradjak csendben. Intettem a fiúknak is, de kétlem, hogy bármelyik észrevette volna. Végül is, örülök, hogy Peti ilyen jól kijön velük, főleg, hogy Louisval. 

Mikor a fürdőből lépdeltem ki, a telefonom jelezte, hogy üzenetem érkezett. Mosolyogva nyitottam meg, miután láttam, hogy ki volt a feladója. 

Louis: „Em, hihetetlen jó fej az öcséd. Ne haragudj, hogy kiszorítottunk a beszélgetésből, de ígérem, bepótoljuk holnap. Lehet kicsit kések, de megpróbálok időben jelentkezni. Jó éjszakát! Szeretlek! xx”

~ 35. fejezet ~

  ~ 2012. szeptember 16. vasárnap~

Nem akarok felkelni. Nem akarok hazamenni. Semmit nem akarok csinálni, csak itt maradni Londonba. Semmit. Szemeimet már annyira szorítom össze, hogy lassan izomlázam lesz. Nem tudom hány óra, de nem is akarom megtudni. Nem, nem, NEM! Jobb kezemet átcsaptam a mellettem lévő területre, ahol Louisnak kellett volna feküdnie, de csak az ágyneműt bántalmaztam. Hogy biztos legyek benne, hogy tényleg üres az ágy Lou felőli része, minimálisan felemeltem a fejemet és olyan aprócska csíkra nyitottam a szemeimet, hogy ha lát valaki, az nem is látja, hogy nyitva van. És akkor pillantottam meg az órát, ami már 10:20-at mutatott, az az – gyors fejszámolás és a többi – van 40 percem, hogy becsomagoljam a holmijaimat és útra készen álljak. Fantasztikus, hogy ebbe a házba senki nem tud felkelte… Várjunk csak! Én felhúztam a telefonomat 9:30-ra. Megnéztem az én felemen lévő telefont és nem volt ott, szóval csak a hűlt helyét találtam. Átnéztem Louis éjjeliszekrényére és ott hevert a HTC-m. Nem iPhone. Gáz, mi? Nekem nem kellenek sablonos tucat telefonok, tökéletesen megelégszem ezzel a kütyüvel, ami tökéletesen ellátja gazdája, az az az én utasításaimat. Főleg, hogy kicsúsztatható billentyűzete van, imádooooom. Tereljük inkább a témát, itt áradozok a mobilomról, hehe, látszik, reggel van még nekem. Szóval az óráról a telefonra nézve, azonnal, mint egy nikkelbolha pattantam ki az ágyból és rohantam a fürdőbe. Emberi szükségleteim és szépítkezésem végeztével, utam visszavezetett a szobába. Szerencsére este már kikészítettem a ruháimat, így az egyik fotelről szedtem le, felkaptam és már csak csomagolni kell és készen is vagyok. Maradt még, úgy negyed órám. Jó vagyok. Egyébként, nem öltöztem túl. Egy egyszerű farmer, hozzá kék pólót és egy rozsdavörös, sötétkék csíkozású kardigánkát. A szemüvegemet is muszáj volt feltennem, mert nagyon ritkán, évente egyszer-kétszer elkezd fájni és akkor pár napig, egy hétig kötelező hordanom. Bőröndömet és egyéb dolgaimat felkaptam a vállamra vagy magam után húzva indultam meg a földszintre. A zörgésre, mert, hogy a lépcsőn sem emeltem fel a lépcsőn a bőröndöt, mindenki felkapta a fejét vagy abbahagyta azt amit csinált. 

Elsőként Louis rohant oda hozzám, hogy segítsen, de már nem lett volna sok dolga, mivel 2 lépcsőfok maradt, azon pedig én is le tudtam húzni. 

- Miért nem szóltál? – vont kérdőre Louis.

- Te meg miért nyomtad ki az ébresztőmet? Majdnem elaludtam miattad – böktem a mellkasára.

A többiek, vagyis Rebeka, Zayn és Liam visszamentek oda, ahol a lejövetelem előtt voltak, mert meggyőződtek róla, hogy csak én voltam az. Amúgy szerintem vicces, hogy pár napos párocska vagyunk és máris összekapunk valami orbitálisan nagy hülyeségen. Kész vicc, de inkább visszaszerzem a mogorva formám és megpróbálom elnyomni a feltörni készülő vigyoromat. Érthetetlen…

- Nem aludtál volna el. Most akartam felmenni és vinni a reggelid. Még amúgy is van – ránézett az órára és… - Úristen. Elkésünk! Készülődni! Van 10 percetek – kiabált, mint egy, mint egy, áhh, semmi nem jut eszembe. Szóval csak kiabált. – Em, ne haragudj. Elfelejtettem – villantott egy széles, kínos vigyort.

- Azért ám, még haragszom, de ha megmutatod hol a reggeli, akkor talááán – vigyorogtam.

Louis is elmosolyodott és köszöntött egy jó reggelt csókkal, majd ujjainkat egybefűzte és maga után húzva vitt el a konyháig, ahol váó. A pulton egy nagy lila, műanyag tálca állt - de most nem a tálca anyaga és színe a lényeg – amire mindenféle finomság volt rakodva. Volt rajta egy bögre kóla, egy sima szendvics, amire a kedvenc felvágottam és cuki katicabogárrá formált paradicsomok voltak rakva. Hát akkor mégsem csak sima szendvics volt, hanem ultra szuper. A bögre és a tányér körül, a tálca kimaradt részeire színes csoki golyók, azt hiszem M&M’s volt szórva. Hát kell ennél jobb reggeli? Nem hinném.

- Úúú. Köszönöm – ugrottam Lou nyakába és.

Mikor elváltunk egymástól, már csak 5 percem volt megnyammogni ezt a csodás reggelit, szóval villámtempóban faltam és épp mikor egy sárga csokikát akartam a számba rakni, eszembe jutott valami.

- Amúgy mire fel, kaptam volna ezt az isteni reggelit az ágyba? – kérdeztem még mindig vadul vigyorogva.

- AZ első indok, hogy imádlak. A második, mert megérdemled. A harmadik pedig, hogy ki tudja, meddig nem találkozunk – mondta és minden ok után adott egy aprócska csókot.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy ő csak ül és nézi, hogy én falatozom, az téved. Sajnálom. Ugyanis eléggé nem éppen hétköznapi pózban eszünk. Én a pulton ülök, csakúgy, mint aznap, amikor megérkeztünk, Louis a lábaim között áll és míg én valahogyan fogom a tányért fél kézzel és próbálok enni, addig ő mancsait vagy a derekamon vagy a combjaimon tárolja vagy pedig eleszi előlem az M&M’s-t. Egyszer csak fogott egy kéket, megnyálazta és bekente vele a száját. 

- Hogy nézel ki? – röhögtem folyamatosan. Az ilyen pillanatokban bánom, hogy nem hordom mindenhova magammal a telefonom. 

Louis továbbra is csak csücsörített és különböző idióta pózokba vágta magát. Fél perccel később megfogott egy zöld cukorbogyót is, benedvesítette és ezennel az én számat vette célpontul. Kifestette, de el sem tudom képzelni, hogyan. Ha valaki nem vágná szarkazmus volt. Mindegy. Szóval, most állunk/ülünk, mint két idióta. Az egyiknek kék a szája, a másiknak zöld. Louis vigyorogva nézte mesterművét, közben fejét ide-oda döntögette, míg én összehúzott szemekkel figyeltem őt.

- Szerintem keverjük össze a színeket – adta a fantasztikus ötletet és megspékelte egy 1000 wattos mosollyal. Tiszta fogkrémreklám.

Szemeimet megforgattam, de már késő volt, mert Louis nekilátott a kék és a zöld vegyítésének. Mikor elhúzódott, beigazolódott, az, amit sejtettem. Fos szín keveredett belőle. Hehe.

- Az enyém is ilyen, igaz? – kérdezte búskomoran Louis. Válaszképp csak vígan bólogattam.

***

Reptér. Délután fél 2. Hazautazás. Két szó: nem akarok. 

Nem mindenki tudott kikísérni bennünket. Liamnek, Harrynek és Zaynnek dolga akadt, így tőlük, még otthon búcsúztunk el. Értelemszerűen, akkor csak Niall és Louis voltak ott velünk. 

Már egy ideje csak álltunk a reptéren lévő kis kávézó előtt, mint a szerencsétlenek, de senki nem kezdett búcsúzkodni. Amikor meghallottuk, hogy a hangosbemondóba bemondják. hogy a mi járatunk 15 perc múlva indul, a már nemtudomhányas és nemtudommelyik kapuról, akkor Louis odalökött Niallhöz. Kedves, mondhatom. 

- Még egyszer köszönöm, a szülinapi… öhm, mindent – mosolygott és megölelt.

- Hiányozni fogsz, Niall.

Eközben, mint a filmekben, mikor egy másik helyen mutatják a történést, mindegy, szóval meanwhile, Rebeka és Louis érzékeny búcsút vettek egymástól. Szó szerint érzékeny volt, mert Rebnek mostanában szinte mindentől potyogni kezdenek a könnyei. Szóval helyet, vagyis fiút cseréltünk barátnőmmel és a barátom elé álltam.

Először csak ujjainkat fontuk össze és szótlanul álltunk egymással szemben. Álltunk és néztük egymás szemét.

- Ez vicces – nevettem fel, velem együtt Lou is. Tényleg vicces volt. – Mikor fogunk újra találkozni? – jókedvem egy pillanat alatt szertefoszlott.

- Hamarabb, mint gondolnád – kacsintott és magához húzott.

Ajkaink összeforrtak, nyelveink táncot jártak, de nem olyan sokáig, mert erre tudok két indokot is. Egy, rengeteg ember vesz körül minket és nem akarunk egyelőre címlapokra kerülni, bár szerintem most már odafogunk. A másik, megállapodtunk, hogy a barátaink, ismerőseink előtt nem fogjuk túlzásba vinni a dolgokat, maximum egy-két puszi.

Még egy gyors csókot váltottunk Louisval és Rebekával már indultunk is beszállni a gépre. Nem néztem hátra, mert tudtam, hogy ők már nem lesznek ott. Átmentek egy másik helyre, amit én nem tudtam hol volt. Nem sírtam, még csak nem is könnyeztem, mert ez nem egy hosszú időre szóló búcsú volt. Csak pár napra, pár hétre szóló különlét. Addig pedig tudunk beszélgetni telefonon vagy egyéb ilyen kütyükön.