~ 11. fejezet ~

Sziasztok!

Meghoztuk a 11. fejezetet! ;)
Ez egy viszonylag rövid rész lett , mivel afféle bevezető a következőhöz. Nagyon szépen köszönjük a több, mint 1800 oldalmegjelenítést, 3 rendszeres olvasót, meg a komizókat, meg a tetszikelőket, meg azoknak is köszönjük akik olvassák a blogot!!! És nem tudom kihagyni, muszáj megemlítenem, mert előző fejezetben ez elmaradt, 2 hónapos múlt a blog!! :)
Jó olvasást! We hope you like it! :))

Zsuzsi & Szandi

~ 2012. július 25. szerda

Hát, eljött ez a nap is, vagyis a szerda. Már nem menekülhetek a sorsom elől, találkoznom kell Vele, azaz Louisval.

Amúgy az elmúlt napok jól teltek, Rebi hétfői randija pocsék volt, bár azt mondja, Daniel jól nézett ki, de csak „arra” kellett volna a srácnak, ő meg erre érthetően nem ment bele. Michnek tetszik az új munkahelye, szeret a Nando’sba dolgozni. Kedden vásárolni mentünk, körbejártunk minden boltot. Egy igazi szuper csajos napot töltöttünk együtt barátnőmmel.

Na de térjünk vissza a mára. Valahogy nem volt sok kedvem felkelni, de Reb nem hagyott aludni, olyan 10 körül felkeltett, azzal az indokkal, hogy még sok teendőnk van. Nem értem miért csinál ekkora ügyet ebből az egészből. Ez csak egy baráti beszélgetés, és kész, semmi több. De azért nagyon rendes tőle, hogy segít nekem készülődni. Miután felkeltem nagy nehezen, betolt a fürdőbe a zuhany alá, és rám nyitotta a hideg vizet. Én csak álltam, csurom vizes pizsibe, megfagyva, már nem kómás fejjel, hanem teljesen felébredve és eléggé dühösen, és bámultam Rebit, akinek arcára fagyott a mosolya, ami alatt a nevetését tartotta vissza. Kiszálltam a zuhany alól, és kicsit nagyon leüvöltöttem Reb fejét, majd mindketten elkezdtünk nevetni. Csak hogy viszonozzam szeretetét megöleltem, így már ő is vizes lett. Ezután magamra hagyott, és vagy fél órán keresztül áztattam magam a meleg víz alatt.

  

Ezután az idő már gyorsan szaladt, szinte meg sem akart állni. A Nando’s ajtaján, pontban 3-kor léptem be. Körbenéztem és megláttam az engem fürkésző Louist. Szép lassan odasétáltam.

- Szia! – köszönt majd felállt és megölelt.

- Szia – mondtam és viszonoztam kedves gesztusát, utána mindketten helyet foglaltunk.

- És hogy vagy? Rég láttalak - mosolygott rám.

- Hát igen, vasárnap már nagyon régen volt. Amúgy, köszi, megvagyok. És te?

- Én is jól vagyok. Milyen itt Londonban? Tetszik a város?

- Nagyon jó. Szeretek itt lenni. Bár nemsokára haza kell utaznom. A város meg egyszerűen csodaszép. Már amennyit láttam eddig belőle – nevettem fel. Látva értetlen pillantását magyarázni kezdtem. – Még egy csomó mindent meg kell néznem, mielőtt hazautazom. Amit eddig láttam az nagyrészt az üzletek voltak, sokat mentem egyedül és Rebivel is vásárolni.

- Áá értem. Mondjuk nem is értem miért nem csodálkozom ezen – mosolyodott el.

- Naa! Mindig szükségem volt valamire, ami életbevágóan fontos.

- Hát persze, gondolom.

Közben a pincér is megérkezett és rendeltünk, majd folytattuk a beszélgetést. Mindenféléről csevegtünk. Szóba jöttek kiskori emlékek, amiken sokat nevettünk. Például volt olyan eset, hogy majdnem feladtam az öcsémet postán. Lehettem 6 éves, öcsém meg akkor 4 körül volt. Találtam egy nagy dobozt, amit anya kikészített apának, hogy vigye el a postára. Én meg belebujtattam az öcsémet. Apa el is indult a csomaggal a postára. Anya meg időközben észrevette, hogy eltűnt az öcsém. Felforgatta az egész házat, és épp hívta volna apát, de ő megelőzte. Megmondta anyának, hogy nyugodjon meg az öcsém vele van. Valahogy belekerült a dobozba. Én meg csak lapultam, bár tudták, hogy ez az én művem. De volt olyan is, amikor megakartam tanítani az öcsémet fára mászni (akkor is még kicsik voltunk) és hát fel is másztunk. Anya mikor kijött az udvarra majdnem szívinfarktust kapott, mert ott ültünk 2 méter magasan a fán. Hát igen, van pár ilyen történetem. Louis is mesélt az ő gyerekkoráról. Neki is jobbnál, jobb sztorijai vannak.

- Na, arra gondoltam, hogy átmehetnénk hozzánk és megismerkedhetnél a többiekkel is.. Mit szólsz? Természetesen csak akkor, ha van pár szabad órád.

- Nagyon szívesen megismerkednék velük, szóval menjünk – mosolyogtam Louis-ra.

- Oké. Akkor még veszünk egy pár csomag kaját és mehetünk is - erre a kijelentésére felnevettem. – Muszáj, mert ha Niall megtudja, hogy a Nando’sba voltunk és nem vittünk neki kaját, akkor nem éljük meg a holnapot – mondta komolyan, de a mosoly ott bujkált az arcán.

Ahogy telt az idő, úgy izgultam egyre jobban. Louis néha-néha felém sandított, de azonnal visszakapta a szemet az útra. Nem lenne jó balesetet szenvedni. De azt kimerem jelenteni, hogy fantasztikus sofőr. Nem laktak nagyon messze, talán 45 perc lehetett az út. Mikor sofőröm bejelentette, hogy bekanyarodtunk az utcájukba, szívem már a torkomban dobogott. Ez normális? Elhaladtunk 3 csodaszép palotának kinéző ház mellett és az ötödiknél lefékezett, kinyitotta a kaput távirányítóval és behajtott.

A megilletődéstől nem tudtam kiszállni, így Louisnak az jöhetett le, hogy nyisson ajtót. Udvariasan kisegített és egymás mellett haladva közelítettük meg a bejáratot.
- Em, figyelj! Ha esetleg nagyon idegesítőnek találod őket vagy határaidon túlinak, akkor csak szólsz és mehetünk is. Nem szeretnénk rád erőltetni semmit – mosolygott kedvesen mikor a küszöbön visszafordult hozzám. Félénken bólintottam. Louis szorosan megölelt. Nem tartott sokáig az ölelése, de az alatt a kevés idő alatt, némiképp megnyugodtam, viszont amint elengedett visszatért nyuszi énem. Ilyenkor úgy érzem, mintha évekkel ezelőtt nem léptem volna fel több ezres tömegek előtt, akkor semmiféle félek érzésem nem volt. Bezzeg most…
Szépen, lassan, komótosan sétáltunk be - gondolom én – a nappaliba. Igen, ez biztos a nappali. Nagy, tágas és világos, ahol szerencsémre – vagy nem? – csak kettő fiú ücsörgött. Lou krákogott egyet, semmi reakció, még egyet erősebben, megint semmi.
Harmadszorra: - Fiúúk! – rikkantott egy hangosat. – Figyelnétek végre? Be szeretnék mutatni valakit.– ez volt az a pillanat, mikor mindketten felénk fordultak és tágra nyílt szemekkel figyeltek. Fél perc bámulás után egyszerre pattantak fel és indultak meg felém. Szerencsémre Louis elém állt így nem tudtak feldönteni.
- Fiúk, lassabban. Szeretném bemutatni Emilia Fazekast.
- Szia, Zayn Malik.– rázott kezet velem és megölelt.
- Szia, örülök, hogy megismerhetlek. Harry Styles vagyok és nagy rajongód – hajbókolt előttem. Közelebb jött és megszorongatott csakúgy, mint Zayn. Ez valami angliai szokás, hogy ölelgetjük az idegent?
- Fazekas Emília, mint Louis említette. És én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek benneteket – mosolyogtam kedvesen.