~ 6. fejezet ~

Cső nép!;)

Csak viccelt. Szóval, amint látjátok itt a kövi részecske. Nem mondok semmit róla. Akit érdekel elolvassa és nemtudom mit csinál.:D Najóó, abbahoagyom a szövegelést, mert mikor fáradt vagyok sok hülyeséget hordok össze. Muhahaha
Dobpergés következik....1 hónapos a blog! Váóó. Azért remélem még jó sokat megél még.

Jajj, majd' elfeljetettem. Bővítettük a "Szereplők" izébigyót. Nem tudom a nevét.

Jó olvasást és we hope you like it.:)

xx. Zs & Sz

És végül BOLDOG SZÜLINAPOT, HARRYYYYY!!!!

Én csak lefagyva, tátott szájjal figyeltem a fiút. Mikor nekimentem, felsegített és segített, nem gondoltam volna, hogy ő az. Azt sem hittem volna, hogy fogok találkozni valamelyikükkel Londonban. Egy álom vált valóra. Igaz, még csak egy hete kezdtem nézni róluk videókat, de már most imádom őket. A dalaikat már rongyosra hallgattam és kívülről fújom az összeset. Élőben sokkal jobban néz ki, mint a fotókon. Hoppálá, be kéne csuknom a szám, már lehet kifolyt a nyálam. Remélem nem nagyon tűnt fel neki, hogy bámulom.  Nem is bámultam, kinéztem a bőréből. Ennyi, kész, hivatalosan is bejelenthetem, hogy meghibbantam. De melyik rajongó nem tenné ugyanezt?

Upsz, most jön az a rés, hogy nekem is be kéne mutatkoznom. Milyen furcsa, hogy nem úgy mutatkozok be valakinek, hogy ő visítsa a nevem.

- Fazekas Emília - ráztam meg kezét. Most, hogy már belém is visszatért az élet, mind ketten vigyorogtunk, mint a vadalmák.

- Örülök, hogy találkoztunk, Fazekas – ajjj, elfelejtettem, hogy itt fordítva van a vezeték- és keresztnév.

- Én is. Csak annyit szeretnék pontosítani, hogy a Fazekas a vezetéknevem, Emília a keresztnevem - kedvesen közöltem vele a tutit.

- Bocsánat. Gondoltam, hogy nem idevalósi vagy, mert van egy kis akcentusod – bocsánatkérően mosolygott és eközben beindította a motort. – Szabad megkérdeznem, hogy honnan jöttél, mert eddig nem sikerült rájönnöm?

- Magyarországról – feleltem szűkszavúan, mert még mindig sokk alatt voltam, hogy Louis Tomlinson kocsijába ülök és vele beszélgetek.

- Az szép hely. Egyszer régen, nagyon régen voltam ott, de mint mondtam olyan régen, hogy még dinoszauruszogoltunk. (ez azt jelenti, hogy dinoszauruszokon lovagoltak) Figyelj-fordult felém, mert megálltunk egy piros lámpánál – ha már így hozta a sors, akkor talán megismerkedhetnénk. Úgy értem elmondanánk magunkról a fontosabb információakt, meg pár extrát– kacsintott vagy csak bele ment valami a szemébe? Időközben a lámpa zöldre váltott. - Például játszhatnánk, kérdezz- felelek-et.

- Rendben benne vagyok – bólintottam. –Szerintem kezdj te, mivel a te ötleted volt.

- Szuper! Akkooooor, mondjuk. Teljes név?

- Fazekas Emília. Tied?

- Louis William Tomlinson – felelte, bár nem mintha nem tudnám. – Hogy szólíthatlak? Csak, mert nem szeretném, ha megint hülyének tűnnék és totál beégnék.

- Em vagy Emili.

- Szóval Em, mi szél hozott Londonba?

- Levegőváltozásra volt szükségem.

Ezután még elcsacsogtunk magunkról pár dolgot, például kedvenc szín, kedvenc étel, ital, mit szeretsz, mit nem és társaikat. Rettentően jó hangulatban beszélgettünk. Mintha már kisborsós korunk óta ismernénk egymást. Akkor eszméltem fel legközelebb, mikor már a kórháznál kerestünk parkolóhelyet.

- Nézd! Ott egy. Gyorsan! – visítoztam és ugráltam az ülésben, mint egy elmezavarodott. Csuklómban már nem is éreztem fájdalmat, de még mindig csúnya dagadt volt.

- Igen is főnökasszony – szerintem tisztelgett volna, ha éppen nem rohanunk elfoglalni a helyet.

Kiszálltunk az autójából és bementünk a hatalmas épületbe. Megálltunk a recepciós pultnál eligazítást kérni. Már indultunk volna el, mikor utánunk szólt a hölgy, aki a segítséget nyújtotta.

- Várjanak! Maga Fazekas Emília? – bólintottam és mosolyt varázsoltam az arcomra. Most Louis felé fordult. – És maga Louis Tomlinson? – ő is bólintott. A nő folytatta. – Kaphatnék mind kettejüktől egy-egy aláírást és fotót? A gyermekeim mindkettőjüknek nagy rajongója. Nagyon örülnének neki.

*Louis szemszöge* (furcsa, mi?)

Nagyon is jól tudtam kibe futottam bele, már mikor felsegítettem. A srácokkal nagy rajongói vagyunk Emnek. Imádjuk, ahogyan játssza a szerepét a filmjeiben és a hangját, zenéjéért is oda meg vissza vagyunk. Reméltem, hogy ő nem tudja ki vagyok, így nem is árultam el neki, hogy a One Direction tagja vagyok.

Hiába imádjuk a rajongóinkat a fiúkkal, jelen pillanatban nem igazán örültem neki. Mikor a hölgy feltette a kérdés, Emmel egymás felé fordultunk és egy afféle „bocsánat és van még miről beszélnünk” mosolyt váltottunk.

*Emília szemszöge*

Visszafordultunk a nő felé és mind ketten készségesen aláírtunk, fotózkodtunk. Azt nem értettem, hogy miért kellett neki olyan kép is, ahol csak ketten vagyunk, de mindegy. Rendkívüli programunk után végre mehettünk a váró felé.  Ott nem kellett sokat várnunk, hamar behívtak, és megnézték a mancsom. Csak kicsit zúzodott és 2 hétig merevítőt kell hordanom. Azt meg kibírom. Szerencse, hogy nem lett komolyabb bajom. A doki után pedig a kocsi felé vettük az irányt.

*A parkolóban a kocsinál:

- Haza viszlek - jelentette ki.

- Ja, hogy csak így? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Hát ez van. Velem nem fogsz vitatkozni, szóval jössz velem - mosolygott.

- Nem is akartam - majd kinyitotta nekem az ajtót és beszálltunk.

- Amúgy, milyen sztárnak lenni szerinted? - kérdése váratlanul ért, nem számítottam rá. Bár a kórházi autógramm-osztás után gondoltam, hogy leesett neki, hogy ki vagyok, mi vagyok.

- Hát .. - tűnődtem el. Megfontolt választ akartam adni, nem csak gyorsan valamit összehablatyolni. - Igazából semmi bajom a sztársággal, bár néha sok, nagyon sok. A próbák, a fellépések, fotózások, divatbemutatók, meg a forgatások, no meg persze a különböző rendezvények, amiken egyfolytában mosolyognom kell, elrejtve a valódi érzéseim fárasztóak, és néha kikészítenek. És van, hogy kirohannék legszívesebben a világból, mert már zavar ez a nagy felhajtás körülöttem, de nem, nem tehetem. Én választottam ezt az életet…

- És megbántad?

- Nem, egyáltalán nem. Imádom a munkám, vagyis munkáim. Megéri azt a sok fáradozást, amit beleölök, mivel azt teszem, amit kiskorom óta szerettem volna. És számomra ez a legfontosabb. Áhh mondjuk, én magyarázok neked a sztárságról?? - nevettem fel. - Ugyanabban a cipőben jársz, mint én.

- Tényleg? Szerintem az én lábam nem férne el a te cipődben - mondta szélesen vigyorogva.

- Erre inkább nem mondok semmit! Hü – igen tehetséges műköhögés- lye!

- Na! Nem is! Ne bánts! - pillantott rám megbántott arccal. - Amúgy meg tudlak érteni, nem könnyű a sztár élet, tudom jól.

- És te mit gondolsz róla? Megbántad, hogy jelentkeztél az X-Faktorba?

- Nem. Egyáltalán nem. Az volt életem eddigi egyik legjobb szakasza. Csodás embereket ismertem meg, a srácokat, akik olyanok nekem, mint a testvéreim. Nagy jól elvagyunk így 5-en. Sokat poénkódunk, hülyülünk. Csak néha engem is az zavar, hogy minden lépésem figyelik, és nem tehetek meg mindent, amit például egy korombeli srác. Ja, és a legbosszantóbb, aminek az elején még nagyon jól szórakoztunk Harry-vel, hogy minket egy párnak állítanak be. De tényleg, legelőszőr még jót nevettünk az egészen, de most már eléggé idegesítő.

- Gondolom - tűnődtem el válaszán. Nem hittem volna, hogy ez zavarja, mert tök jól kezelték meg minden. De akkor ezek szerint még is csak bántotta a dolog.

- Amúgy láttunk párat a filmjeid közül, nagyon jó színésznő vagy! - mosolygott.

- Köszönöm, de még nagyon sok mindent kell tanulnom - válaszoltam.

Hát, még tanulhatsz, hiszen itt áll előtted az egész élet, időd, mint a tenger - jelentette ki igen bölcsen.

- Mikor lettél te ilyen bölcs? Vagy mindig ilyen voltál? Bár nem tudhatom. - kérdeztem nevetve.

- Kikérem magamnak. Én mindig ilyen zseniális voltam – tök komolyan mondta. Pár másodperccel később felröhögött ő is.

Még vagy fél óráig utaztunk (belekerültünk egy dugóba), de közbe nagyon jól elbeszélgettünk. Úgy, mintha már 1000+1 éve ismernénk egymást. Majd hirtelen megállt a szállodám előtt. Honnan tudja hol lakom? Most valószínű ráncoltam a homlokom. Remélem nem vette észre. Most pedig a homlokomra csaptam gondolatban. Rájöttem, hogy még az út elején mondtam neki, mert nem tudta hol tengetem a napjaimat. Vagy tudta, mert ő Edward Cullen, csak nem csillog a bőre napfénytől? Örök rejtély marad.

- Azt hiszem megérkeztünk - nézett rám mosolyogva, bár a szemében mintha egy kicsi csalódottságot véltem volna felfedezni.

- Pontosan, itt vagyunk - néztem a szemibe.

- Találkozunk még? - kérdezte félénken.

- Hát persze - feleltem.

- Tessék, írd be a számod - vette elő, majd kezembe nyomta a telefonját. Válaszképp csak bólintottam egy aprót, majd bepötyögtem a számkombinációt, és a készüléket visszaadtam a tulajdonosának. Utána a táskámból előkotorásztam az enyémet, és odaadtam Louisnak. Ő is hasonlóképp tett, mint én, majd a táskámba mélyesztettem a telóm.

- Akkor majd beszélünk - törtem meg a kettőnk között beállt csöndet, ami egyáltalán nem mondható kínosnak.

- Oké, majd hívlak – és megölelt.

- Jól van - bólintottam. - Szia - köszöntem, majd kiszálltam az autóból.

- Mielőbbi viszont látásra, hölgyem - nézett rám vigyorogva. Én csak felkacagtam, majd becsuktam az ajtót. Ő pedig intett egyet és elhajtott. Mosolyogva néztem az autó távolodó alakját, majd miután eltűnt, bementem a szállodába.

Felérve a lakosztályba rendeltem magamnak táplálékot, majd ledobtam magam a nappali kanapéjára, és vártam. Kb. 10 perc várakozás után -ami az én farkaséhes gyomrom számára 1000 évnek bizonyult- megérkezett a finom bolognai spagettim, csoki torta szeletem és a görög salátám. Imádom ezeket az ételeket. Nem kicsit lepődtem meg, amikor Mich hozta fel nekem a kaját, mert úgy tudtam ma szabadnapos.

- Szia! Hát te, hogy-hogy itt vagy?

- Hello-bello! Felhoztam a rendelését, Hercegnő! Parancsoljon. – hajbókolt, mint egy igazi úrinőnek a cselédlánya. Nevetnem kellett, mert elég vicces volt.

- Nem úgy értettem. Miért dolgozol ma is? – kérdeztem, miközben beengedtem a nappaliba.

- Ja, hogy úúúgy. Elhatároztam, hogy elköltözök otthonról, de akkor többet kell dolgoznom, hogy legyen pénzem egy normális albérletre. Szóval, mostantól többet találkozunk cukorfalat. – kacsintott.

- Miért szeretnél elköltözni otthonról? – tovább faggattam, mert érdekelt.

- Szerintem kicsit gáz majdnem 20 évesen otthon lakni. – fintorgott.

Leszedegettük az ételt a kocsiról és neki láttam a pocom tömésének.

- Nem kérsz egy kis tortát? Tudod, elég frusztráló úgy enni, hogy valaki néz. – kérdeztem, miközben a spagettit ettem a salátával.

- Nem köszönöm. Sietnem kell vissza a munkába. – felpattant a helyéről és az ajtó felé indult. Nem hagyhattam, neki is kell egy kis szünetecske.

- Áll meg ott ahol vagy! MOST! – kiáltottam utána, mint egy hadvezér. Összerezzent. Szuper. Muhahaha.

- Ha még egyszer ezt csinálod…. Megvan. –ördögien elvigyorodott, majd folytatta – De maradjon meglepetés.

- Hát hallod, most aztán rettegek. Figyelj, csak azt szeretném mondani, vagyis javasolni, hogy ha van kedved, ide is költözhetsz hozzám. Ha ennyire gyorsan el szeretnél menni otthonról. Ingyen lakhatsz velem…és míg itt vagy, addig talán sikerülne összeszedni annyi pénzt, hogy mikor hazamegyek, akkor te már saját cukimuki házacskádba mész. Na, mit mondasz? Jójó, nem muszáj most döntened. Ez csak egy lehetőség, hogy kipróbáld milyen nem otthon élni. Az is meglehet, hogy a „próbaidőd” alatt nem is fog bejönni neked az az elköltözöm dolog. – belégzés. Húhh, ezt jól elhadartam egy szuszra. Mich tátott szájal hallgatott végig. Az utolsó szó után a nyakamba vetette magát és lányosan elkezdett sikongatni és ugrálni.

- Köszönöööm. Nem hittem volna, hogy ilyet fogsz javasolni. És ha tényleg nincs ellenedre – fejrázásom volt a válasz – akkor szeretnék élni a lehetőséggel. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm.

- Ezzazz. Úúú, már nagyon várom, hogy költözz. Ugye ma még elhozzuk a holmijaidat? Végre nem fogok 0-24-ben egyedül unatkozni. – teljesen bezsongtam. Nem erre a reakcióra számítottam, mikor felajánlottam.

- Mostantól egy perc nyugtod sem lesz.

Na bumm. Mikor ezt a mondatot kimondta, végignézett rajtam és észrevette a jobb kezemen lévő merevítőt. Gondolom, most jön a hossza faggatózás, hogy mi történt.

- EMÍLIA! Mi a fenét műveltél a kezeddel? –túlzok, ha azt mondom tök nem volt ideges. Ez alatt a pár napos ismertségünk alatt teljesen olyanok lettünk, mint a testvérek. Ő az én meleg bátyám.

- Nyugalom. Semmiség. Már nem is fáj. Amúgy meg nem történt semmi extra. Biciklizgettem a városba és mikor egy zöldséges előtt haladtam, neki mentem egy gyalogosnak.

- Minek bicikliztél Londonba? – furcsán méregetett.

- Mert szép időnk van, és ki kell használni?!

- De, ha már kihasználod, akkor figyelj is oda. Mellesleg, hogy jutottál el a korházig? A pékséget nem találtad meg egyedül. – végén már röhögött.

- Nem egyedül mentem. Akinek neki mentem, ő vitt el. És ne röhögj! Nem vicces. Mázlimra 2 hétig kell csak hordani ezt az izét.

- Ajj, borzasztó vagy te lány. – közelebb lépkedett és jó szorosan magához vont.

Szoros ölelésünket a telefonom idegtépő csengőhangja zavarta meg. Kikaptam a zsebemből és mikor a kijelzőre pillantottam, szívem mintha kihagyott volna pár ütemet. Teljesen megdermedve álltam és néztem a szerkentyűt. A kijelzőn pedig….

Folytatás következik. Muhahha

Nem tudom, kit mennyire érdekel, de szeretném tisztázni, hogy a szövegelést (süket dumát) a rész elején mindig az írja, aki feltölti. Most ha ezt nem árulom el, akkor valószínű nem fogok tudni elaludni.:D