~ 7. fejezet ~

Sziasztok!

Meghoztuk a 7. fejezetet! Most nem fűznék hozzá ehhez a részhez semmit.
Reméljük tetszeni fog! Jó olvasást! :))

xx Zsuzsi & Szandii

Teljesen megdermedve álltam és néztem a szerkentyűt. A kijelzőn pedig Rebeka neve állt. Visszatérve a sokkból felvettem a telefont.

- Igen? – lehet kissé idegesen szóltam bele.

- Em? Rebi vagyok – halkan beszélt és egy jókora adag félelmet is lehetett hallani a hangjában. De mitől is kéne félnie? Hiszen csak nem fogom leordítani a fejét, mert nem keresett 2 évig. Nem, az nem az én stílusom. Ráér később – Emili annyira sajnálom. Sajnálom, hogy az utóbbi 2 évben rettenetes, pocsék, katasztrofálisan rossz barátnő voltam. Ha még nevezhetem magam annak. Sajnálom, hogy nem voltam melletted, mikor kellett volna a támaszpont, a segítség. Mert én balfasz csak magammal és az én tökéletesnek tűnő életemmel foglalkoztam – ennyi, kész, kicsordult az első könnycsepp. Torkomban akkora gombóc nőtt, hogy megszólalni nem bírtam. Folytatta - Nem tudom, mennyire utálsz most. Mondjuk teljesen megértem, hogy ha teljes szívedből ki nem állhatsz. Tisztában vagyok vele, hogy már nem lehetünk ugyanolyan jó barátok, legjobb barátok, akiket atombombával sem lehet szétválasztani, de megpróbálhatnánk. Hiszen ha nem próbáljuk meg, akkor az sem tudjuk meg mi nem lett volna – mondta volna tovább is, de ismerem már annyira, hogy tudjam, most jön a durva önmarcangolós rész és az elcsúszott mosoly, amiben minden bánat benne van. Nem hagyhattam, hiába ez a nagy különlét. Ugyanannyira szeretem, mint régen. Ha nem jobban. A távolság nálam mindig növelte a szeretet.

- Rebeka, állj le most! – szóltam rá katonásan keményen, de mégis halkan, mert a gombóc mérete nem igen akart csökkenni a torkomban. – Hallom a hangodon, hogy valami történt, szóval elmondanád végre? – miután rájöttem, hogy milyen szavak hagyták el azt a lepcses számat, azonnal szabadkozni kezdtem. – Úristen, bocsánat! Nem gondoltam komolyan. Bocsánat még egyszer.

- Semmi probléma. Nem várhatom el, hogy ennyi idő után kedvesen beszélj velem. Megérdemlem – suttogott.

- Senki nem érdemli meg. Ne legyél hülye. Nem csípem az önbizalom hiányos vagy éppen omladozó falú önbizalomvárúakat – hangom visszatérőben volt. Gombócom egyre csökkent, szinte már nem is volt.

- Bocsánat – ez alatt az egy szava alatt meg-megremegett a hangja. Most már tuti van valami.

- Rebeka. Nem szeretnék bunkónak tűnni meg hasonlók. De mi történt?

- Semmi-semmi – próbálta leplezni hangulatát, de előttem nem tudja.

- Ismerlek, mint a tenyerem, vagy mint a rossz pénzt. Ki vele!

- Szakítottunk Beauval – nem erre számítottam.

- Mi? Hogyan?

- Fejébe szállt a hírnév, miután megkapta az egyik főszerepet a Kínosban. Az utóbbi hónapokban teljesen kifordult önmagából – itt tört el nála az a bizonyos mécses. Ha itt lenne, tuti, hogy valami őrült vígjátékot néznénk, csokival a kezünkben, miközben a popcornt tömjük a szánkba. – Visszaköltözök Magyarországra – nehezen ejtette a szavakat, mert rettentően zokogott.

- Figyelj – töprengtem, hogy idehívjam vagy sem. Eldöntöttem. – Rebeka. Londonban vagyok, ha benne vagy hozzám nyugodtan jöhetsz. Itt leszek még egy hónapig és majd együtt megyünk haza. Talán sikerül helyrehoznunk, amit elrontottunk. Végül is egy idegen helyen minden jobban és egyszerűbben megy nem? – soha nem haragudtam senkire egy pillanatnál tovább. Jelen esetben sem volt ez másképp. Akármennyire is fájt az elején, hogy nincs velem, annál jobban szerettem pár hétre rá. Furcsa vagyok. Tudom.

- Tessék? Ez komoly? –szipogott, de már elevenebb volt a hangja.

- Halál komoly. Foglalj repülőjegyet a legközelebbi járatra, írd majd meg és várlak majd a reptéren.

- Annyira örülök, hogy vagy nekem.

- Végül is mire, valók a barátnők? – legyintettem, bár ő ezt nem láthatja. – Leteszem, mert dolgom van. Majd írj vagy hívj, mindegy.

- Köszönöm! Mindent köszönök.

Elbúcsúztunk egymástól, majd letettük. Torokköszörülést hallottam. Megfordultam és észrevettem Micht. Hoppálá, el is feledkeztem róla. Örömömben, hogy minden a régi lehet, a nyakába vetettem magam. Szegény, nem kicsit lepődött meg.

- Minek köszönhetem támadásodat? Valami örömhír? – kérdezte vigyorogva.

- Igen. Új lakótársunk lesz – nem bírtam abbahagyni a mosolygást.

- Igeeen? Kicsoda? Ugye Zac Efron? Ő olyan cukiii – ilyenkor látszik meg, hogy ő meleg.

- Nem, dehogy is. Hogy jutott ez eszedbe? Rebeka lesz az. Tudod, meséltem már róla.

- Komolyan? – dülledtek ki a szemei. – Mikor jön? Már azóta várom, hogy megismerhessem, mióta meséltél róla – hüledezett.

- Még nem tudom, de holnap már tuti itt lesz. Jut eszembe, mikor megyünk a holmiijaidért?

- Mikor végzek a munkával – a mondatával párhuzamosan csapott a fejére. – Jesszumpepi, nekem most munkaidőm van!- rikácsolt magas, nagyon magas hangon.

Kaptam egy búcsú puszit és egy ölelést és már fejvesztve rohant ki az ajtón. Szuper, ismét egyedül maradtam. Nézzek meg egy filmet? Összeset láttam, már ami a gépemen van. Sétálni már nem megyek, sötét van már ahhoz. Végül is az alvás mellett döntöttem. Lehet, korán van, hisz „csak” 9-et üt az óra, de az alvás szépít, nem?

Megfürödtem, vigyáztam arra, hogy kötést vagy minek nevezzem, ne érje víz. Felvettem a kedvenc pizsamámat és befeküdtem a pihe-puha ágyba. Nem tudtam egy-kettőre elaludni, így elgondolkodtam. Mai nap két főbb eseményén. Első: Mekkora esélye van annak, hogy belefussak kedvenc bandám egyik énekesébe? Nagyon kevés, de én még is összeütköztem vele. Hiába zúzódott a kezem, megérte. Nem vagyok mazochista. Azt sem gondoltam, volna, hogy akár lehettem volna egy őrült rajongó, elvitt a kórházba, megvárta míg végzek, aggódott és haza is hozott. Ebből látszik, nem egy öntelt popsztárról beszélünk. Második: Vajon jól döntöttem, hogy meghívtam magamhoz Micht és Rebit? Ki fognak jönni egymással? Remélem. Mindketten közel állnak hozzám, nem lenne jó csatatérben élni. Gondolatmenetem közepén hozzám is elértek az álommanók és ezzel egy szépítőalvásba kezdtem. Csak remélni tudtam, hogy tényleg szépít….

~ 2012. július 21. szombat 

Másnap reggel tök korán keltem .. 9-kor. Jó, talán nem olyan korán, de nekem ilyenkor még az van. Na, szóval felnyitottam a szemem … és elém tárult a csodaszép plafon. Hmm. Egy plafonon mi lehet csodaszép?! Na, nem tudom, mindegy. Még nem keltem ki az ágyból csak nekitámaszkodtam a falnak és mily meglepő, gondolkodni kezdtem. Valamit ki kéne találnom a mai napra. Kezdek unatkozni, és már idegesít a semmittevés. Kell egy munka, amivel lekötöm magam. Bár még nem akarok visszatérni a munkámhoz/ munkáimhoz, ahhoz beszélnem kell Lillával, meg sok munka már az is, hogy megszervezzünk egy szuper visszatérést. A lényeg, hogy kell egy elfoglaltság, mert a mostani életem eléggé unalmas (pár dolgot leszámítva) az előzőhöz képest. Miután befejeztem az eszmefuttatásom az ablakhoz sétáltam és elhúztam a függönyt. Szépen süt a nap, jó időnek nézünk elébe, remélem. A konyhába vonultam és elkezdtem csinálni magamnak egy rántottát (néha főzök, ha olyan a kedvem) közben pedig egyik kedvenc dalomat dúdolgattam.  
A reggelizés után, felhívtam Mich-t:

- Szia Mich! – köszöntöttem.

- Szia kicsi lány! Mizujs? – kérdezte vidáman.

- Arra gondoltam, hogy ma délelőtt átköltözhetnél hozzám. Mit szólsz hozzá? Vagy ma dolgozol?

- Nem dolgozom, szóval benne vagyok! De biztos vagy ebben??

- Hát persze – mosolyodtam el, de ő ezt nem láthatta.

- Óóó, köszönööm még egyszer!

- Na, ne köszöngesd már, hanem menj pakolni! –adtam ki neki az utasítást! – Nemsokára ott vagyok!

- Okés!

Ezután még gyorsan lediktálta a címét, majd le is tette. Én lassan a fürdőbe battyogtam és rendbe tettem magam, utána pedig egy megfelelő öltözéket kerestem, majd ledobtam magam a nappali kanapéjára és pont akkor kaptam egy üzenetet Rebekától.

 „Holnapra tudtam csak jegyet foglalni.. Fél 3-ra ér be a gépem. Elém jössz? Reb”

 „Vettem az adást! Reméld, hogy nem kések.;) Em”

Most már tényleg felálltam és a szobámba mentem a laptopomért, majd visszatelepedtem a kanapéra. Elkezdtem a twittert böngészni. Semmi érdekes nem volt rajta, csak pár üzenet a rajongóktól, ahol közös képeket vagy néhány videót linkeltek. Ránéztem az órára, ami ¾ 11-et mutatott. „Ideje indulnom Michért.” Lecsuktam a gépem, majd felpattantam, leszaladtam az utcára és beszálltam az első taxiba, ami megállt nekem.

Fél óra múlva már meg is érkeztem Michhez, és gyorsan bepakoltunk a szülei kocsijába. Még beugrottunk egy közeli boltba, és visszamentünk a hotelhoz.  Rendeltünk ebédet, amit elfogyasztottunk, majd segítettem kipakolni.

Már 3 fele járt az idő, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek egy kicsit vásárolgatni. Új lakótársam, már szinte végzett a berendezkedéssel (tök sok cucca van), így nyugodtan hagytam magára.

Már vagy egy órája járom a boltokat és vásárolgatok. Mit ne mondjak, ahhoz képest, hogy különösebben nincs semmire szükségem, mégis vettem egy csomó mindent. De nem csak magamnak. Vettem pár dolgot anyáéknak, meg persze annak a tökfej öcsémnek.

Már nagyon éhes voltam így beültem egy Starbucksba. Gyorsan vettem kaját és megettem. Épp a telefonomat böngészve jöttem ki az üzletből (anyának válaszoltam az üzenetére), amikor … amikor egy test csapódott hozzám, vagyis jött nekem. Én majdnem felborultam, de „támadóm” épp időben kapta el a csuklóm és visszarántott. Mikor felnéztem, Louisval találtam szembe magam, aki igen szélesen vigyorgott.

- Üdv Hölgyem! – köszönt.

- Szia neked is! – mosolygok rá. –  Bocsi, hogy Neked mentem.

- Semmi baj. Már kezdem megszokni – válaszolt.

- Naa! Nem direkt volt! – háborogtam. – Amúgy, köszi, hogy nem hagytad, hogy ismét leégessem magam London előtt.

- Jól van, tudom! Bár azért én is figyelhettem volna. És nincs mit megköszönnöd. Ez természetes, hogy segítek.

- De tök furi, hogy megint így futunk össze.

- Tudod, ez első még véletlen, a második már a sors – kacsintott rám.

- Lehet benne valami.

Folyt. köv.