~ 9. fejezet ~

Halii peoplee!

Meghoztuk a részt! Íme a 9. fejezet.
(Nyugodtan lehet minket követni twitteren, mindenkit visszakövetünk. Csak Zsuzsii eszik embert muhahahaha :D na azt hiszem ezt még visszakapom:))Nagyon szépen köszönjük a több mint 1100 látogatót!!! *.* Köszönjüük!! :)
Jó olvasást! We hope you like it! ;))



xx Zs & Sz

- Mit fogunk nézni?

- Grease – válaszolt.

- Basszus! Ez az a film, ami a régi nagy kedvencünk – mondtam.

- Pontosan – azzal elindította a filmet. Úgy érzem, jó estének nézünk elébe…


~ 2012. július 22. vasárnap

Nyűgösen keltem reggel. Több okból kifolyólag is. Tegnap este nagyon jól elszórakoztunk, beszélgettünk és jó sokáig fenn maradtunk. Beszélgetésünk alatt érintettünk komolyabb témákat is, például, mi történt velünk az elmúlt 2 évben és, hogy kerültünk most ide. Másik ok, hogy mikor az ablak felé fordultam szakadt az eső, hát akkor ma lesz alkalmam megismerni azt a híres „londoni időjárást”. Kikeltem az ágyból, közben folyamatosan ásítoztam. Beslattyogtam a fürdőmbe és összekészülődtem.

Mikor végeztem elindultam a konyhába. Nem várt látvány fogadott ott. Két új lakótársam vígan cseverészett egymással, ha jól hallottam a legújabb film-kasszasikerről. Örültem, hogy jól kijönnek egymással.

- Jó reggelt! – köszöntem.

- Szia! – kurjantották mind ketten és megölelgettek.

- Na, milyen volt az első londoni éjszakád, Reb? – fordultam az említett felé.

- Isteni. Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy idejöhettem hozzád - mosolygott és megölelgetett még egyszer.

- Em, anya meg szeretne ismerni – szólt oda angyalian mosolyogva Mich. Semmi bevezetés, csak cakkumpakk odalöki az információt.

- Őőő, jó. Már várom. Majd szólj mikor – ééés téma lezárva. Remélem. – Amúgy mit csinálunk ma?

- Mi lenne, ha elmennénk a One Direction dedikálásra Westfield Plázába?- Rebeka. Miért nem említette este, hogy rajongó? Most már biztos találkozni fogok Louissal, pedig halogatni akartam azt a találkozót.

- Persze, menjünk. Ott még úgysem jártam és végre lesz szerencsém eljutni oda is – bólintottam mosolyogva. Ezt a témát is én zártam. Hol van Mich? Eddig még itt volt nem? Ezeket miért nem kérdezem hangosan? – Reb, Mich hol van?

- Már egy ideje visszament a szobájába. Megyek készülődni – tájékoztatott Rebeka. Bólintottam egyet és nekiláttam a reggelim elkészítésének. Nutellás kenyér mogyoróvajjal, sós édessel. Imádom. Csináltam egyet Michnek is és elindultam a szobája felé. Kopogtam, majd benyitottam. Az ágyán ült, számítógépezett.

- Hoztam neked egy szendvicset. Nem tudom szereted-e , nutellás-mogyoróvajas….

- Édes és sós – fejezte be a mondatot helyettem. Felült és megpaskolta a maga melletti helyet.

- Szóval szereted – nyugtáztam mosollyal.

- Imádom, köszönöm – puszilt meg.

- És milyen volt a családi összejövetel? – kezdtem el faggatni.

- Jó volt, igazából semmi különös nem történt. Húgom beszámolt mik történtek vele Japánba, mutatott képeket és hozott nekem hagyományos japán ajándékokat.

- Mikor jöttél vissza?

- Reggel 7-kor. Figyelj Em, köszönöm, hogy itt lakhatok veled – ölelt meg, de nem mosolygott. Miért nem mosolygott?

- Mi a baj? Látom rajtad, hogy valami van. Ki vele.

- Új munkát keresek – mondta.

- Hogy-hogy?

- Nem tetszik nekem, hogy ott lakom ahol dolgozok, szóval új munkát keresek – magyarázta.

- Segítsek? – kérdeztem.

- Nem kell, köszönöm. Már felhívtam egy helyet és ma hívtak be állásinterjúra. De azért még néztem helyeket, hátha nem sikerülne megszerezni ezt.

- Nagyszerű – mosolyogtam. – Hova hívtak be?

- A Nando’s-ba. Nem hinném, hogy tudod mi az – fejrázás részemről. – Szóval az egy étteremlánc. Elég népszerű itt.

- Ahhaaa. Akkor megvan hova kell menni ma ebédelni. És milyen posztra hívtak?

- Először kiszolgáló, és ha egy hétig jól teljesítek, előléptetnének kisfőnökké.

- Váóóó, remélem, felvesznek – paskoltam meg kedvesen a vállát. – Még azt szerettem volna kérdezni, hogy lenne kedved eljönni velünk a Westfield Plázába, One Direction dedikálásra? Mindjárt indulnánk.

- Te tényleg elmész? – dülledtek ki szemei. Ő tudott Louisról és arról is, hogy nem szeretnék még találkozni vele.

- Muszáj. Rebeka nagyon bezsongott az ötlettől. Szerintem imádja őket.

- Hát akkor sok sikert. Szurkolok. De te is szurkolj, mert 10 perc múlva indulok az interjúra. 

~ 30 perc múlva

Térképen utánanéztünk hova is kell menni pontosan, így gondoltuk nincs az olyan messze. Nem is volt, de mivel egy autóbérlő mellett haladtunk el kibéreltünk egy kocsit, ki tudja, mire kellhet még 3 hét alatt. Gyorsabban értünk oda, szerencsére vagy sem. A pláza kívül és belül is gyönyörű volt. Az első 1, másfél órában a boltokat jártuk körbe-körbe. Vettünk egy két dolgot. Egyet, kettőt? Tele voltak a kezeink zacskóval. Fél órával később, miután ittunk egy-egy shaket, elindultunk a hely felé, ahol a fiúk dedikáltak. Kíváncsi voltam, Louis fel fog-e ismerni. Próba szalonna. Beálltunk a MÉG nem túl hosszú sorba, körülbelül 15-ek voltunk. Az úgy jó vagy nem.

Rettenetesen untam a várakozást, meg is látszott rajtam. Össze-vissza forgolódtam. Mindenféle menekülő utakat kerestem, de Rebeka miatt nem mehettem el. 1, mert megígértem neki, 2, belém karolt. Hát igen, hiába 2 év kihagyás, ismer.

- Könyörgöm Rebeka, bármit megteszek, csak ne kelljen végig várnom ezt a rettentően hosszú sort – néztem könyörögve a szóba forgó személyre, de nem engedett.

- Emília, már csak 7 ember van előttünk. Annyit igazán kibírsz – kezdett ideges lenni, de amint visszapillantott kedvenceire, elmúlt a méreg.

Nem tehettem mást, mint vártam. Vásárolgatás közben kifaggattam Rebet, hogy miért is vagyunk mi itt. Kiderült, hogy Amerikában is nagy sikereknek örvend ez a bojbend. Végre, sorra kerültünk. Először Liam elé léptünk. Fel sem nézve kérdezte a nevet, hogy kinek írja, majd Rebeka kicsattanó boldogsággal tájékoztatta a fiút a nevéről, én meg sem szólaltam. Gondolom ezt Liam is észrevette, ezért felnézett. Mikor megpillantott, szemei felcsillantak. Vagy csak rosszul láttam?

- Te vagy Emília Fazekas? – kérdezte szélesen mosolyogva.

- Őő, igen – most aztán teljesen összezavarodtam.

- Adnál egy aláírást? – kérdezte. Na, ha előbb teljesen zavarodtam össze, akkor most globálisan, véglegesen, világűr méretűen. Alig láthatóan bólintottam, ő pedig idenyújtott egy kártyát, amin ők vannak. Nekem aztán mindegy. Ugyanezt a kis akciót eljátszottuk Niallel, Zaynnel és Harryvel is. Azért ezek furcsa dolgok. Míg nekik van dedikálásuk, nekik kéne aláírást osztogatni, ők kértek tőlem. Pedig már nem számítok nagy hírességnek. Most következett az utolsó, az az Louis. Mikor elé léptünk ő sem pillantott fel, csakúgy, mint Liam. Névkérdezés, 4 láb, egy név, kettő helyett, felnézés. Csillogó és furcsán méregető szemek.

- Szia Em! – köszönt. Én csak intettem egyet. – Hogy van a kezed? Még egyszer bocsánat.

Rebeka eközben finoman oldalba bökött. Finoman?? Ugyan, holnapra kék-zöld lesz a jobb oldalam. Kérdő pillantásokat lövellt felém, de én csak leintettem. Valószínű lesz mit magyaráznom otthon. Viszont észrevettem, hogy Louis balján ülő Harry ugyan ezt játssza a fiúval.

- Köszönöm kérdésed, egyre jobban – próbáltam mosolyogni, de ha egyszer nyűgös vagyok, akkor nehezen megy. Azt hiszem, most jön a feketeleves. Látszik a mimikáján. Ajjajj.

- Miért nem kerestél?

- Miért nekem kellett volna téged? – kérdeztem kissé meglepetten (hitetlenkedve), mivel nálam még úgy szokás, hogy a fiú keresi a lányt, nem pedig fordítva. De lehet, hogy az én gondolkodásmódom maradi..

- Jó, igazad van – mondta, majd elővett még egy autogramos lapot és arra írt valamit, majd az egyiket Rebi, másikat pedig felém nyújtotta, és rám kacsintott (?).

- Köszönjünk, további szép napot! Menjünk Reb – vettem el lapot és megfogva a lány kezét elkezdtem kifelé sétálni. Rebeka még elhadart egy gyors „Köszönöm”-öt, aztán megpróbálta velem felvenni a tempót, mert én igencsak gyorsan haladtam a kijárat felé. Mikor kiértünk megállt, ezzel megakadályozva azt, hogy tovább húzzam, és szembe fordult velem.

- Fazekas Emília! Mégis mi a jó fityfene volt ez??!! – kérdezte felháborodva, kérdő tekintettel. – Mi volt ez az előbbi odabent? – ismételte meg.

- Mi lett volna? Autogram-osztás – válaszoltam kissé flegmán és idegesen, majd indultam volna a kocsi felé, de megfogta a csuklóm.

- Nem is mondtad, hogy ismered a Louist – mondta most már higgadtabban, de még mindig meglepődve.

- Nem kérdezted – vontam meg a vállam. Igazából semmi kedvem sem volt róluk beszélni, vagyis Louisról. Nem akartam még vele találkozni, nem voltam erre felkészülve.

- Mondjuk gondolhattam volna, hogy ismered, hisz egy nagy sztár vagy – és folytatta volna, de közbevágtam. Azért is, mert egy kicsi gúnyt véltem felfedezni hangjában, és ezt én értem el a bunkó stílusommal.

- Rebeka! Nem vagyok sztár érted? Abbahagytam mindent, tudod te is jól – emeltem fel a hangom. – És azt is tudod, hogy hiányzik a karrierem, szóval inkább ne beszéljünk erről.

- Akkor miért nem kezded újra? – kérdezte higgadtan és normális hangszínnel.

- Mert az nem olyan egyszerű... – mondtam halkan, és a földet kezdtem el nézni.

- Mindent meglehet oldani.

- Túl sokat csalódtam már – kiáltottam fel. Gondoltam vissza a múltbeli dolgokra, amiktől összetörtem. Ezután meleg karokat éreztem magam körül. Viszonoztam Reb ölelését. Pár percig így álltunk, majd barátnőm elhúzódott és megszólalt:

- Mehetünk? – kérdezte.

- Persze –bólintottam. Majd az autó felé vettük az irányt. Út közben mindent elmondtam neki Louisval kapcsolatban.


~Otthon (vagyis még mindig a szállodában, ami még mindig otthon)

Michet nem találtuk a lakosztályon, így hát egy evészet után beültünk a szobámba. A tv-t egy zenecsatornára raktuk, majd a gépem is bekapcsoltuk és a Twittert böngésztük közösen, közben pedig beszélgettünk. Ekkor hallottam, ahogy a telefonom csipogva jelzi, hogy üzenetem érkezett. A táskám tartalmát az ágyra borítva, nem volt kedvem benne turkálni, így jobb ötletnek tartottam kiszórni belőle mindent, gyorsan felvettem a telefont, és megnyitottam az smst.

„MEGKAPTAM AZ ÁLLÁST!!!!! Nemsokára megyek haza, de előtte még benézek, a boltba kell valami? xx Mich”

- Mich megkapta az állást!! – kiáltottam fel.

- Hmm? – nézett rám kérdőn Reb.

- Várj, mindjárt elmondom – mondtam és bepötyögtem a választ.

„Gratulálok! Hozz valami pezsgőt, hogy tudjunk ünnepelni. És siess! De azért vigyázz magadra. xx Em”

Elküldtem, majd barátnőm mellé leülve elkezdtem mesélni, hogy Mich új munkát keresett, és most kapta meg a választ, miszerint felvették. Miután megértett mindent, elkezdtem visszapakolni a táskámba Reb segítségével.

- Ez meg mi? – kérdezte megemelkedett hangerővel, és meglóbálta a Louistól kapott kártyát.

- Egy autogram? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Hát mi más lehetne?!

- Azt tudom teee. De egyáltalán elolvastad mit írt rá?

- Nem. Miért kellett volna? Gondolom, ott van, hogy szeretettel Emnek vagy valami hasonló.

- Hááát nem éppen - mondta elnyújtva a szót. Erre felnéztem és megláttam vigyorgó arcát kikaptam a kezéből a lapot és elolvastam… 

Folyt. köv. :)

U.I.: I don't know why she swallowed a fly, perhaps she'll die. Most akkor komoly leszek... Itt a fiúk úúúúj klipje....mily meglepő, mi ezért is oda-vissza vagyunk. 

Díj *-*

Nagyoon-nagyooon szépen köszönjük a díjat Gréti-nek!! :))

Szabályok:

• Tedd ki a blogodra!
• Írj öt dolgot magadról!
• Válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked!
• Tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd!
• Küldd tovább öt blognak!

Öt dolog magunkról:
Zsuzsi:

1. 2 nap múlva szülinapom van!! (20-án)
2. imádom a focit (Real Madrid) 
3. halaim vannak (nevük is volt, de elfelejtettem)
4. környezetem szerint hangosabban beszélek az átlagnál (nincs hallás problémám)
5. mindjárt elalszok

Szandi:

1. imádom a focit (inkább játszani, mint nézni, Barca)
2. szeretem a táncos-zenés filmeket
3. szeretek olvasni (bár mostanában nincs időm rá, max blogokat olvasok)
4. megakarok tanulni franciául *-* (meg még sok nyelven :))
5. mostanában (nagyon) keveset alszom

Válaszaink a kérdésekre:
             
                                         Zsuzsi ; Szandi

1. Mi a horoszkópod? halak ; nyilas
2. Kutya vagy macska? mindkettő ; kutya 
3. Ki az a blogger, akire példaképként tekintesz? nincs példaképem(sehol) ; nincs példaképem
4. Kedvenc fanfiction? rengeteg van, holnapig sorolnám ; nincs kedvencem, sok van amit szeretek
5. Tv2 vagy Rtl klub? amelyiken jobb a műsor ; mindkettő

Kérdéseink:

1. Korodhoz képest fiatalnak vagy idősnek érzed magad?
2. Mióta szereted a One Direction-t?
3. Játszol valamilyen hangszeren?
4. Színház vagy mozi?
5. Melyik a kedvenc filmed vagy sorozatod?

Akiknek küldjük:

1. Heny
2. Julcsii
3. szerecsendio
4. dodo
5. boo

~ 8. fejezet ~

Sziasztooook!

Először is, nagyon-nagyon-nagyooon szépen köszönjük a több, mint 700 látogatók, a két rendszeres olvasót, a tetszikeket és a kommentet. El sem tudjátok képzelni, mennyire örültünk nekik.

Másodszor, pedig itt az új fejezet. Reméljük tetszeni fog nektek. 

Hát úgy ennyi lenne, remélem nem felejtettem ki semmit.:)

xx Szandi és Zsuzsiii

- Tudod, ez első még véletlen, a második már a sors – kacsintott rám.
- Lehet benne valami...

- Figyelj, ha már így egymásba botlottunk, lenne kedved elfogyasztani egy fagyit velem? Egy amolyan bocsánatkérő ajándék – mosolygott.

- Hát, ha nincs jobb dolgod, mint velem fagyizni, akkor benne vagyok – bólintottam és elindultunk a legközelebbi cukrászda felé, amit megjegyeznék, fogalmam sincs, hol van. Ő biztos tudja, nem?

- Tudomásom szerint nincs jobb dolgom. De ha szeretnéd, beszervezek magamnak egy interjút, vagyis nem én, hanem Paul – magyarázott, közbe hadonászott kezeivel. Valószínű észrevette, hogy bámulok, mint borjú az újkapura, így megrázta a fejét és magyarázkodásba kezdett. – Paul, a menedzserünk. Ő szervezi az interjúkat, meg a hasonló gezemicéket.

- Jaaa, tényleg. Azt hiszem olvastam is róla – próbáltam megvilágosult fejet vágni, de nem biztos, hogy sikerült.

- Látom, még mindig nem tudod ki ő –lemondóan, mégis vigyorogva megrázta a fejét. Ez sértő! Nem vagyok szőke! Jelen pillanatban mintha Louis feje felett egy villanykörte villogott volna és rettenetes hévvel fordult felém. Kezdek félni, mit ötlött ki a kis fejecskéjébe. –Mi lenne, ha tartanánk egy „directioner” képzést nekem?- jónak mondja, azt sem tudom mi az.

- Nem szeretnék sértőnek, vagy bántónak tűnni, de mi az a „directioner” és mit takar a „tartanánk” többes száma? Netán tudsz osztódni? Mert az megtaníthatnád nekem is – kacsintottam. Most már fix, hogy nem vagyok százas.

- Úgy látom sok időnkbe fog telni. – rázta meg a fejét lemondóan, de mégis mosolyogva. – Mikor érsz rá? – kérdezte.

- Ma már biztos, hogy nem. De majd, ha nem lesz semmi programom, felhívlak és megbeszélhetjük ezt a „képzést”.

- Rendben! Akkor ezt túltárgyaltuk, vagyis nem, de majd, áhh, érted, nem? – csapkodott a levegőben és úgy magyarázott.

- Figyelj, nekem mennem kell. Rohanok és így is késésben vagy. Szóval majd hívlak, mikor jó. Szia! – öleltem meg és óriásléptekkel közelítettem meg az ideiglenes otthonomat.

A lakásba beérve furcsa érzés töltött el. Megmagyarázni nem tudom. Csak valamiért furcsa volt. Mich sem volt sehol. Körbenéztem az egész helyet, de sehol. Végül a hűtőszekrényen találtam egy kis cédulát, amin Mich közli velem, hogy elment elhozni a többi holmiját is. Szuper egyedül maradtam. Ránéztem az órára, mert olyan érzésem volt, mintha valamit elfelejtettem volna. Fél 3. Hoppálá. Nekem mennem kell Rebeka elé. Gyorsan felkaptam a táskámat és rohantam ki az utcára leinteni egy taxit.

A taxi 15 perc alatt a reptérre ért. Ott átvágtáztam tömegen, szerencsére senki nem ismert fel, vagy ha igen, nem mert megállítani, elszánt arcomat látva. Áttanulmányoztam a táblát és arra jutottam, hogy maradt még 20 percem Reb érkezéséig. Elindultam a legközelebbi kávézóféleség felé és kértem egy csokis shaket, mert totál kifulladtam. Kedvenc italom szürcsölgetése közben elindultam a megfelelő kapu felé. Láttam egy-két emberen, hogy felismert, de nem cselekedtek. Kis idő múlva hallottam, hogy bemondják a repülőgép megérkezését. Forogtam jobbra-balra, de Rebekát sehol sem láttam. Netán elnyelte volna a föld?? Csokis shakem elfogyott, így a legközelebbi kuka felé vettem az irányt, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Megfordultam és a fülig érő mosolyú Rebekát pillantottam meg. 2 év kihagyás ide vagy oda, de olyan erővel vettettem magamat a nyakába, hogy egy kicsit megdűltünk, de még sem végeztük a földön. Úgy látszik gyúrt.

- Hogy utaztál? – kérdeztem, miután pár perc ölelgetés után elengedtük egymást.

- Jól, köszi. Már alig vártam, hogy ideérjek, és találkozzunk! – mosolygott. – Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz, és, hogy idejöhettem hozzád! – nézett rám hálásan.

- Figyi, ezt szerintem már megbeszéltük. És tudod, hogy rám bármikor számíthatsz! – mondtam neki komolyan.

- Értettem.

- Akkor indulhatunk? – kérdeztem most már ismét boldog mosollyal az arcomon. Nagyon örültem neki, hogy itt van, mivel már hiányzott.

- Hát persze.

- Jól van, akkor szedjük össze a csomagjaid –azzal elindultunk felvenni a cuccokat, majd egy taxit leintve hazakocsikáztunk.

~ Otthon (vagyis a szállodában)

Hazaérve a lakosztályt üresen találtuk, vagyis Mich nem volt itthon. Pedig Rebnek már egy csomó mindent mondtam a taxiban a fiúról, és hát elég kíváncsi is voltam, hogy fognak kijönni egymással, de hát akkor ezt csak később tudom meg. Azért benéztem a szobájába, hátha csak alszik, és az én kiabálásomra nem ébredt fel (tudniillik, mikor beléptünk én elüvöltöttem magam, hogy : „Hellooo! Megjööttüünk!!”) , de nem leltem meg ott.
Rebivel  a konyhapulthoz ültünk egymással szemben és csak néztük a másikat. Majd vagy 5 perc után felnevettünk. Annyira örülök, hogy itt van!

- Kérsz valamit enni? Mit rendeljünk?

- Rendelni?? – nézett rám meglepődve. – Te mióta rendelgetsz? Az nem sok idő, mire ideér?

- Hát mióta lusta vagyok készíteni valamit. Csak a hotel étterméből gondoltam, hogy hozatunk fel valamit. Esetleg pizza?

- Ja, hogy úgy. Igen, jöhet a pizza.

- Innit? – álltam fel, és a hűtőhöz sétáltam. – Narancslé? – kérdeztem mosolyogva. Tudom, hogy nagyon szereti ezt az itókát, ezért vettem ilyet.

- Elfogadom.

Becsuktam a hűtőajtót, és akkor vettem észre a rajta lévő papír fecnit.

„ Szia Em!
Elmentem anyáékhoz. A húgom ma jött meg Japánból és hát egy családi estét tartunk. Nem tudom, mikor érek vissza, de próbálok korán.
Puszi Nektek: Mich "

- Mi az? – kérdezte Rebeka.

- Csak Mich üzenete, miszerint otthon lesz egy családi összejövetel, mert most jött meg a húga Japánból. – Közben pedig töltöttem neki az italból.

- Ami késik, nem múlik. – kacsintott.

- Bizony. Szóval, akkor mit csináljunk? Először is pizzát rendelek – azzal a vezetékes telefonhoz mentem és tárcsáztam a konyhát, majd leadtam a rendelést.

- Ezzel megvagyok – jelentettem ki széles vigyorral, mint aki épp most végezte el a dolgát. Erre Reb csak felnevetett. – Amúgy szerintem nézhetnénk valami filmet, mert gondolom eléggé elfáradtál az út során. Vagy esetleg menjünk bulizni? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva.

- Inkább maradjunk itthon. Filmezzünk és közbe tömjük a bucink. Aztán majd egy bulájba is elmegyünk valamikor. - Válaszképp csak bólintottam és a nappali kanapéjára vettettem magam.

- Nem jössz? – kérdeztem tőle. – A kaja max. 10 perc múlva ér csak föl. - Megkerestem a távirányítót és bekapcsoltam a Tv-t. Pár perc múlva éreztem, hogy a kanapé mellettem besüllyed, ahogy Rebi mellém ül.

- Mit nézünk? – kérdezte.

- Nem tudom – válaszoltam a tv-t kapcsolgatva, majd hirtelen megálltam és visszakapcsoltam. – Felhők felett 3 méterrel?

Épp ez ment a készülékben, bár angolul, de mivel perfekt angolosok vagyunk így nem jelent akadályt.

- Jó lesz.

~15 perc múlva

Előbb hozták meg a pizzákat, amik igen csak ínycsiklandóan néztek ki. A nappaliba helyezkedtünk vele és ott falatoztunk.

- Isteni ez a pizza – mondta Reb.

- Tudom – feleltem mosolyogva. – Amúgy nem akarsz kipakolni? Még csak 6 óra van, bőven van időd berendezkedni. Jaa meg hát a szobád is meg kellene mutatnom.

- Nem lenne egy utolsó szempont.

- Oksi, akkor kaja után mindenre sor kerül, majd este még nézhetnénk valami filmet, magyarul.

- Jól van – majd tovább falatoztunk.

~ Fél órával később

A vacsival végeztünk és épp Reb szobája felé tartottunk.

- Ez lesz a te szobád- tártam ki előtte az ajtót. – Hogy tetszik?

- Ez fantasztikus! Nagyon szép – nézett rám boldogan csillogó szemekkel.

- Várj, legjobb a kilátás – mentem az ablakhoz és elhúztam a függönyt, ezzel elénk tárva London csodálatosan kivilágított esti képét.

- Ez csodálatos. Még soha nem voltam Londonba! – nézett kifele az esti városra.

- Akkor majd holnap felfedezzük – erre csak bólintott egyet. Még pár percig néztük az esti panorámát, majd megszólaltam:

- Na csajszi álljunk neki pakolni, mert soha nem végzünk!

- Jól van – szakadt el az ablaktól és elkezdtünk kicsomagolni.

~ Fél 8 körül

Az imént kaptam egy sms-t Michtől, hogy ma már nem jön haza. Hát jól van, nem baj akkor egy csajos estét tartunk. Amúgy a pakolással végeztünk, és közbe beszélgettünk meg volt egy párnacsatánk is, ami miatt kissé rendetlenség lett a szobában, de azt is összepakoltuk.

- Na én elmegyek fürödni. Aztán utána nézhetünk filmet a gépemen.

- Jó. Addig én is megfürdöm – válaszolt. (Mindegyik szobához tartozik külön fürdő.)

- 10 perc – és kimentem a szobájából.

Gyorsan megfürödtünk mindketten, majd én pattogatott kukoricát csináltam, meg vettem elő rágcsákat és üdítőt közben pedig Reb a gépen keresett filmet.

- Na kész a kaja – ültem le mellé a nappaliba egy mindenféle jóval megrakott tálcával.

- Okés. Én meg találtam a filmet.

- Mit fogunk nézni?

- Grease – válaszolt.

- Basszus! Ez az a film, ami a régi nagy kedvencünk – mondtam.

- Pontosan – azzal elindította a filmet. Úgy érzem, jó estének nézünk elébe…

Rebeka szobája

Fürdő a szobához

Michael szobája

Fürdő a szobához

~ 7. fejezet ~

Sziasztok!

Meghoztuk a 7. fejezetet! Most nem fűznék hozzá ehhez a részhez semmit.
Reméljük tetszeni fog! Jó olvasást! :))

xx Zsuzsi & Szandii

Teljesen megdermedve álltam és néztem a szerkentyűt. A kijelzőn pedig Rebeka neve állt. Visszatérve a sokkból felvettem a telefont.

- Igen? – lehet kissé idegesen szóltam bele.

- Em? Rebi vagyok – halkan beszélt és egy jókora adag félelmet is lehetett hallani a hangjában. De mitől is kéne félnie? Hiszen csak nem fogom leordítani a fejét, mert nem keresett 2 évig. Nem, az nem az én stílusom. Ráér később – Emili annyira sajnálom. Sajnálom, hogy az utóbbi 2 évben rettenetes, pocsék, katasztrofálisan rossz barátnő voltam. Ha még nevezhetem magam annak. Sajnálom, hogy nem voltam melletted, mikor kellett volna a támaszpont, a segítség. Mert én balfasz csak magammal és az én tökéletesnek tűnő életemmel foglalkoztam – ennyi, kész, kicsordult az első könnycsepp. Torkomban akkora gombóc nőtt, hogy megszólalni nem bírtam. Folytatta - Nem tudom, mennyire utálsz most. Mondjuk teljesen megértem, hogy ha teljes szívedből ki nem állhatsz. Tisztában vagyok vele, hogy már nem lehetünk ugyanolyan jó barátok, legjobb barátok, akiket atombombával sem lehet szétválasztani, de megpróbálhatnánk. Hiszen ha nem próbáljuk meg, akkor az sem tudjuk meg mi nem lett volna – mondta volna tovább is, de ismerem már annyira, hogy tudjam, most jön a durva önmarcangolós rész és az elcsúszott mosoly, amiben minden bánat benne van. Nem hagyhattam, hiába ez a nagy különlét. Ugyanannyira szeretem, mint régen. Ha nem jobban. A távolság nálam mindig növelte a szeretet.

- Rebeka, állj le most! – szóltam rá katonásan keményen, de mégis halkan, mert a gombóc mérete nem igen akart csökkenni a torkomban. – Hallom a hangodon, hogy valami történt, szóval elmondanád végre? – miután rájöttem, hogy milyen szavak hagyták el azt a lepcses számat, azonnal szabadkozni kezdtem. – Úristen, bocsánat! Nem gondoltam komolyan. Bocsánat még egyszer.

- Semmi probléma. Nem várhatom el, hogy ennyi idő után kedvesen beszélj velem. Megérdemlem – suttogott.

- Senki nem érdemli meg. Ne legyél hülye. Nem csípem az önbizalom hiányos vagy éppen omladozó falú önbizalomvárúakat – hangom visszatérőben volt. Gombócom egyre csökkent, szinte már nem is volt.

- Bocsánat – ez alatt az egy szava alatt meg-megremegett a hangja. Most már tuti van valami.

- Rebeka. Nem szeretnék bunkónak tűnni meg hasonlók. De mi történt?

- Semmi-semmi – próbálta leplezni hangulatát, de előttem nem tudja.

- Ismerlek, mint a tenyerem, vagy mint a rossz pénzt. Ki vele!

- Szakítottunk Beauval – nem erre számítottam.

- Mi? Hogyan?

- Fejébe szállt a hírnév, miután megkapta az egyik főszerepet a Kínosban. Az utóbbi hónapokban teljesen kifordult önmagából – itt tört el nála az a bizonyos mécses. Ha itt lenne, tuti, hogy valami őrült vígjátékot néznénk, csokival a kezünkben, miközben a popcornt tömjük a szánkba. – Visszaköltözök Magyarországra – nehezen ejtette a szavakat, mert rettentően zokogott.

- Figyelj – töprengtem, hogy idehívjam vagy sem. Eldöntöttem. – Rebeka. Londonban vagyok, ha benne vagy hozzám nyugodtan jöhetsz. Itt leszek még egy hónapig és majd együtt megyünk haza. Talán sikerül helyrehoznunk, amit elrontottunk. Végül is egy idegen helyen minden jobban és egyszerűbben megy nem? – soha nem haragudtam senkire egy pillanatnál tovább. Jelen esetben sem volt ez másképp. Akármennyire is fájt az elején, hogy nincs velem, annál jobban szerettem pár hétre rá. Furcsa vagyok. Tudom.

- Tessék? Ez komoly? –szipogott, de már elevenebb volt a hangja.

- Halál komoly. Foglalj repülőjegyet a legközelebbi járatra, írd majd meg és várlak majd a reptéren.

- Annyira örülök, hogy vagy nekem.

- Végül is mire, valók a barátnők? – legyintettem, bár ő ezt nem láthatja. – Leteszem, mert dolgom van. Majd írj vagy hívj, mindegy.

- Köszönöm! Mindent köszönök.

Elbúcsúztunk egymástól, majd letettük. Torokköszörülést hallottam. Megfordultam és észrevettem Micht. Hoppálá, el is feledkeztem róla. Örömömben, hogy minden a régi lehet, a nyakába vetettem magam. Szegény, nem kicsit lepődött meg.

- Minek köszönhetem támadásodat? Valami örömhír? – kérdezte vigyorogva.

- Igen. Új lakótársunk lesz – nem bírtam abbahagyni a mosolygást.

- Igeeen? Kicsoda? Ugye Zac Efron? Ő olyan cukiii – ilyenkor látszik meg, hogy ő meleg.

- Nem, dehogy is. Hogy jutott ez eszedbe? Rebeka lesz az. Tudod, meséltem már róla.

- Komolyan? – dülledtek ki a szemei. – Mikor jön? Már azóta várom, hogy megismerhessem, mióta meséltél róla – hüledezett.

- Még nem tudom, de holnap már tuti itt lesz. Jut eszembe, mikor megyünk a holmiijaidért?

- Mikor végzek a munkával – a mondatával párhuzamosan csapott a fejére. – Jesszumpepi, nekem most munkaidőm van!- rikácsolt magas, nagyon magas hangon.

Kaptam egy búcsú puszit és egy ölelést és már fejvesztve rohant ki az ajtón. Szuper, ismét egyedül maradtam. Nézzek meg egy filmet? Összeset láttam, már ami a gépemen van. Sétálni már nem megyek, sötét van már ahhoz. Végül is az alvás mellett döntöttem. Lehet, korán van, hisz „csak” 9-et üt az óra, de az alvás szépít, nem?

Megfürödtem, vigyáztam arra, hogy kötést vagy minek nevezzem, ne érje víz. Felvettem a kedvenc pizsamámat és befeküdtem a pihe-puha ágyba. Nem tudtam egy-kettőre elaludni, így elgondolkodtam. Mai nap két főbb eseményén. Első: Mekkora esélye van annak, hogy belefussak kedvenc bandám egyik énekesébe? Nagyon kevés, de én még is összeütköztem vele. Hiába zúzódott a kezem, megérte. Nem vagyok mazochista. Azt sem gondoltam, volna, hogy akár lehettem volna egy őrült rajongó, elvitt a kórházba, megvárta míg végzek, aggódott és haza is hozott. Ebből látszik, nem egy öntelt popsztárról beszélünk. Második: Vajon jól döntöttem, hogy meghívtam magamhoz Micht és Rebit? Ki fognak jönni egymással? Remélem. Mindketten közel állnak hozzám, nem lenne jó csatatérben élni. Gondolatmenetem közepén hozzám is elértek az álommanók és ezzel egy szépítőalvásba kezdtem. Csak remélni tudtam, hogy tényleg szépít….

~ 2012. július 21. szombat 

Másnap reggel tök korán keltem .. 9-kor. Jó, talán nem olyan korán, de nekem ilyenkor még az van. Na, szóval felnyitottam a szemem … és elém tárult a csodaszép plafon. Hmm. Egy plafonon mi lehet csodaszép?! Na, nem tudom, mindegy. Még nem keltem ki az ágyból csak nekitámaszkodtam a falnak és mily meglepő, gondolkodni kezdtem. Valamit ki kéne találnom a mai napra. Kezdek unatkozni, és már idegesít a semmittevés. Kell egy munka, amivel lekötöm magam. Bár még nem akarok visszatérni a munkámhoz/ munkáimhoz, ahhoz beszélnem kell Lillával, meg sok munka már az is, hogy megszervezzünk egy szuper visszatérést. A lényeg, hogy kell egy elfoglaltság, mert a mostani életem eléggé unalmas (pár dolgot leszámítva) az előzőhöz képest. Miután befejeztem az eszmefuttatásom az ablakhoz sétáltam és elhúztam a függönyt. Szépen süt a nap, jó időnek nézünk elébe, remélem. A konyhába vonultam és elkezdtem csinálni magamnak egy rántottát (néha főzök, ha olyan a kedvem) közben pedig egyik kedvenc dalomat dúdolgattam.  
A reggelizés után, felhívtam Mich-t:

- Szia Mich! – köszöntöttem.

- Szia kicsi lány! Mizujs? – kérdezte vidáman.

- Arra gondoltam, hogy ma délelőtt átköltözhetnél hozzám. Mit szólsz hozzá? Vagy ma dolgozol?

- Nem dolgozom, szóval benne vagyok! De biztos vagy ebben??

- Hát persze – mosolyodtam el, de ő ezt nem láthatta.

- Óóó, köszönööm még egyszer!

- Na, ne köszöngesd már, hanem menj pakolni! –adtam ki neki az utasítást! – Nemsokára ott vagyok!

- Okés!

Ezután még gyorsan lediktálta a címét, majd le is tette. Én lassan a fürdőbe battyogtam és rendbe tettem magam, utána pedig egy megfelelő öltözéket kerestem, majd ledobtam magam a nappali kanapéjára és pont akkor kaptam egy üzenetet Rebekától.

 „Holnapra tudtam csak jegyet foglalni.. Fél 3-ra ér be a gépem. Elém jössz? Reb”

 „Vettem az adást! Reméld, hogy nem kések.;) Em”

Most már tényleg felálltam és a szobámba mentem a laptopomért, majd visszatelepedtem a kanapéra. Elkezdtem a twittert böngészni. Semmi érdekes nem volt rajta, csak pár üzenet a rajongóktól, ahol közös képeket vagy néhány videót linkeltek. Ránéztem az órára, ami ¾ 11-et mutatott. „Ideje indulnom Michért.” Lecsuktam a gépem, majd felpattantam, leszaladtam az utcára és beszálltam az első taxiba, ami megállt nekem.

Fél óra múlva már meg is érkeztem Michhez, és gyorsan bepakoltunk a szülei kocsijába. Még beugrottunk egy közeli boltba, és visszamentünk a hotelhoz.  Rendeltünk ebédet, amit elfogyasztottunk, majd segítettem kipakolni.

Már 3 fele járt az idő, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek egy kicsit vásárolgatni. Új lakótársam, már szinte végzett a berendezkedéssel (tök sok cucca van), így nyugodtan hagytam magára.

Már vagy egy órája járom a boltokat és vásárolgatok. Mit ne mondjak, ahhoz képest, hogy különösebben nincs semmire szükségem, mégis vettem egy csomó mindent. De nem csak magamnak. Vettem pár dolgot anyáéknak, meg persze annak a tökfej öcsémnek.

Már nagyon éhes voltam így beültem egy Starbucksba. Gyorsan vettem kaját és megettem. Épp a telefonomat böngészve jöttem ki az üzletből (anyának válaszoltam az üzenetére), amikor … amikor egy test csapódott hozzám, vagyis jött nekem. Én majdnem felborultam, de „támadóm” épp időben kapta el a csuklóm és visszarántott. Mikor felnéztem, Louisval találtam szembe magam, aki igen szélesen vigyorgott.

- Üdv Hölgyem! – köszönt.

- Szia neked is! – mosolygok rá. –  Bocsi, hogy Neked mentem.

- Semmi baj. Már kezdem megszokni – válaszolt.

- Naa! Nem direkt volt! – háborogtam. – Amúgy, köszi, hogy nem hagytad, hogy ismét leégessem magam London előtt.

- Jól van, tudom! Bár azért én is figyelhettem volna. És nincs mit megköszönnöd. Ez természetes, hogy segítek.

- De tök furi, hogy megint így futunk össze.

- Tudod, ez első még véletlen, a második már a sors – kacsintott rám.

- Lehet benne valami.

Folyt. köv.

~ 6. fejezet ~

Cső nép!;)

Csak viccelt. Szóval, amint látjátok itt a kövi részecske. Nem mondok semmit róla. Akit érdekel elolvassa és nemtudom mit csinál.:D Najóó, abbahoagyom a szövegelést, mert mikor fáradt vagyok sok hülyeséget hordok össze. Muhahaha
Dobpergés következik....1 hónapos a blog! Váóó. Azért remélem még jó sokat megél még.

Jajj, majd' elfeljetettem. Bővítettük a "Szereplők" izébigyót. Nem tudom a nevét.

Jó olvasást és we hope you like it.:)

xx. Zs & Sz

És végül BOLDOG SZÜLINAPOT, HARRYYYYY!!!!

Én csak lefagyva, tátott szájjal figyeltem a fiút. Mikor nekimentem, felsegített és segített, nem gondoltam volna, hogy ő az. Azt sem hittem volna, hogy fogok találkozni valamelyikükkel Londonban. Egy álom vált valóra. Igaz, még csak egy hete kezdtem nézni róluk videókat, de már most imádom őket. A dalaikat már rongyosra hallgattam és kívülről fújom az összeset. Élőben sokkal jobban néz ki, mint a fotókon. Hoppálá, be kéne csuknom a szám, már lehet kifolyt a nyálam. Remélem nem nagyon tűnt fel neki, hogy bámulom.  Nem is bámultam, kinéztem a bőréből. Ennyi, kész, hivatalosan is bejelenthetem, hogy meghibbantam. De melyik rajongó nem tenné ugyanezt?

Upsz, most jön az a rés, hogy nekem is be kéne mutatkoznom. Milyen furcsa, hogy nem úgy mutatkozok be valakinek, hogy ő visítsa a nevem.

- Fazekas Emília - ráztam meg kezét. Most, hogy már belém is visszatért az élet, mind ketten vigyorogtunk, mint a vadalmák.

- Örülök, hogy találkoztunk, Fazekas – ajjj, elfelejtettem, hogy itt fordítva van a vezeték- és keresztnév.

- Én is. Csak annyit szeretnék pontosítani, hogy a Fazekas a vezetéknevem, Emília a keresztnevem - kedvesen közöltem vele a tutit.

- Bocsánat. Gondoltam, hogy nem idevalósi vagy, mert van egy kis akcentusod – bocsánatkérően mosolygott és eközben beindította a motort. – Szabad megkérdeznem, hogy honnan jöttél, mert eddig nem sikerült rájönnöm?

- Magyarországról – feleltem szűkszavúan, mert még mindig sokk alatt voltam, hogy Louis Tomlinson kocsijába ülök és vele beszélgetek.

- Az szép hely. Egyszer régen, nagyon régen voltam ott, de mint mondtam olyan régen, hogy még dinoszauruszogoltunk. (ez azt jelenti, hogy dinoszauruszokon lovagoltak) Figyelj-fordult felém, mert megálltunk egy piros lámpánál – ha már így hozta a sors, akkor talán megismerkedhetnénk. Úgy értem elmondanánk magunkról a fontosabb információakt, meg pár extrát– kacsintott vagy csak bele ment valami a szemébe? Időközben a lámpa zöldre váltott. - Például játszhatnánk, kérdezz- felelek-et.

- Rendben benne vagyok – bólintottam. –Szerintem kezdj te, mivel a te ötleted volt.

- Szuper! Akkooooor, mondjuk. Teljes név?

- Fazekas Emília. Tied?

- Louis William Tomlinson – felelte, bár nem mintha nem tudnám. – Hogy szólíthatlak? Csak, mert nem szeretném, ha megint hülyének tűnnék és totál beégnék.

- Em vagy Emili.

- Szóval Em, mi szél hozott Londonba?

- Levegőváltozásra volt szükségem.

Ezután még elcsacsogtunk magunkról pár dolgot, például kedvenc szín, kedvenc étel, ital, mit szeretsz, mit nem és társaikat. Rettentően jó hangulatban beszélgettünk. Mintha már kisborsós korunk óta ismernénk egymást. Akkor eszméltem fel legközelebb, mikor már a kórháznál kerestünk parkolóhelyet.

- Nézd! Ott egy. Gyorsan! – visítoztam és ugráltam az ülésben, mint egy elmezavarodott. Csuklómban már nem is éreztem fájdalmat, de még mindig csúnya dagadt volt.

- Igen is főnökasszony – szerintem tisztelgett volna, ha éppen nem rohanunk elfoglalni a helyet.

Kiszálltunk az autójából és bementünk a hatalmas épületbe. Megálltunk a recepciós pultnál eligazítást kérni. Már indultunk volna el, mikor utánunk szólt a hölgy, aki a segítséget nyújtotta.

- Várjanak! Maga Fazekas Emília? – bólintottam és mosolyt varázsoltam az arcomra. Most Louis felé fordult. – És maga Louis Tomlinson? – ő is bólintott. A nő folytatta. – Kaphatnék mind kettejüktől egy-egy aláírást és fotót? A gyermekeim mindkettőjüknek nagy rajongója. Nagyon örülnének neki.

*Louis szemszöge* (furcsa, mi?)

Nagyon is jól tudtam kibe futottam bele, már mikor felsegítettem. A srácokkal nagy rajongói vagyunk Emnek. Imádjuk, ahogyan játssza a szerepét a filmjeiben és a hangját, zenéjéért is oda meg vissza vagyunk. Reméltem, hogy ő nem tudja ki vagyok, így nem is árultam el neki, hogy a One Direction tagja vagyok.

Hiába imádjuk a rajongóinkat a fiúkkal, jelen pillanatban nem igazán örültem neki. Mikor a hölgy feltette a kérdés, Emmel egymás felé fordultunk és egy afféle „bocsánat és van még miről beszélnünk” mosolyt váltottunk.

*Emília szemszöge*

Visszafordultunk a nő felé és mind ketten készségesen aláírtunk, fotózkodtunk. Azt nem értettem, hogy miért kellett neki olyan kép is, ahol csak ketten vagyunk, de mindegy. Rendkívüli programunk után végre mehettünk a váró felé.  Ott nem kellett sokat várnunk, hamar behívtak, és megnézték a mancsom. Csak kicsit zúzodott és 2 hétig merevítőt kell hordanom. Azt meg kibírom. Szerencse, hogy nem lett komolyabb bajom. A doki után pedig a kocsi felé vettük az irányt.

*A parkolóban a kocsinál:

- Haza viszlek - jelentette ki.

- Ja, hogy csak így? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Hát ez van. Velem nem fogsz vitatkozni, szóval jössz velem - mosolygott.

- Nem is akartam - majd kinyitotta nekem az ajtót és beszálltunk.

- Amúgy, milyen sztárnak lenni szerinted? - kérdése váratlanul ért, nem számítottam rá. Bár a kórházi autógramm-osztás után gondoltam, hogy leesett neki, hogy ki vagyok, mi vagyok.

- Hát .. - tűnődtem el. Megfontolt választ akartam adni, nem csak gyorsan valamit összehablatyolni. - Igazából semmi bajom a sztársággal, bár néha sok, nagyon sok. A próbák, a fellépések, fotózások, divatbemutatók, meg a forgatások, no meg persze a különböző rendezvények, amiken egyfolytában mosolyognom kell, elrejtve a valódi érzéseim fárasztóak, és néha kikészítenek. És van, hogy kirohannék legszívesebben a világból, mert már zavar ez a nagy felhajtás körülöttem, de nem, nem tehetem. Én választottam ezt az életet…

- És megbántad?

- Nem, egyáltalán nem. Imádom a munkám, vagyis munkáim. Megéri azt a sok fáradozást, amit beleölök, mivel azt teszem, amit kiskorom óta szerettem volna. És számomra ez a legfontosabb. Áhh mondjuk, én magyarázok neked a sztárságról?? - nevettem fel. - Ugyanabban a cipőben jársz, mint én.

- Tényleg? Szerintem az én lábam nem férne el a te cipődben - mondta szélesen vigyorogva.

- Erre inkább nem mondok semmit! Hü – igen tehetséges műköhögés- lye!

- Na! Nem is! Ne bánts! - pillantott rám megbántott arccal. - Amúgy meg tudlak érteni, nem könnyű a sztár élet, tudom jól.

- És te mit gondolsz róla? Megbántad, hogy jelentkeztél az X-Faktorba?

- Nem. Egyáltalán nem. Az volt életem eddigi egyik legjobb szakasza. Csodás embereket ismertem meg, a srácokat, akik olyanok nekem, mint a testvéreim. Nagy jól elvagyunk így 5-en. Sokat poénkódunk, hülyülünk. Csak néha engem is az zavar, hogy minden lépésem figyelik, és nem tehetek meg mindent, amit például egy korombeli srác. Ja, és a legbosszantóbb, aminek az elején még nagyon jól szórakoztunk Harry-vel, hogy minket egy párnak állítanak be. De tényleg, legelőszőr még jót nevettünk az egészen, de most már eléggé idegesítő.

- Gondolom - tűnődtem el válaszán. Nem hittem volna, hogy ez zavarja, mert tök jól kezelték meg minden. De akkor ezek szerint még is csak bántotta a dolog.

- Amúgy láttunk párat a filmjeid közül, nagyon jó színésznő vagy! - mosolygott.

- Köszönöm, de még nagyon sok mindent kell tanulnom - válaszoltam.

Hát, még tanulhatsz, hiszen itt áll előtted az egész élet, időd, mint a tenger - jelentette ki igen bölcsen.

- Mikor lettél te ilyen bölcs? Vagy mindig ilyen voltál? Bár nem tudhatom. - kérdeztem nevetve.

- Kikérem magamnak. Én mindig ilyen zseniális voltam – tök komolyan mondta. Pár másodperccel később felröhögött ő is.

Még vagy fél óráig utaztunk (belekerültünk egy dugóba), de közbe nagyon jól elbeszélgettünk. Úgy, mintha már 1000+1 éve ismernénk egymást. Majd hirtelen megállt a szállodám előtt. Honnan tudja hol lakom? Most valószínű ráncoltam a homlokom. Remélem nem vette észre. Most pedig a homlokomra csaptam gondolatban. Rájöttem, hogy még az út elején mondtam neki, mert nem tudta hol tengetem a napjaimat. Vagy tudta, mert ő Edward Cullen, csak nem csillog a bőre napfénytől? Örök rejtély marad.

- Azt hiszem megérkeztünk - nézett rám mosolyogva, bár a szemében mintha egy kicsi csalódottságot véltem volna felfedezni.

- Pontosan, itt vagyunk - néztem a szemibe.

- Találkozunk még? - kérdezte félénken.

- Hát persze - feleltem.

- Tessék, írd be a számod - vette elő, majd kezembe nyomta a telefonját. Válaszképp csak bólintottam egy aprót, majd bepötyögtem a számkombinációt, és a készüléket visszaadtam a tulajdonosának. Utána a táskámból előkotorásztam az enyémet, és odaadtam Louisnak. Ő is hasonlóképp tett, mint én, majd a táskámba mélyesztettem a telóm.

- Akkor majd beszélünk - törtem meg a kettőnk között beállt csöndet, ami egyáltalán nem mondható kínosnak.

- Oké, majd hívlak – és megölelt.

- Jól van - bólintottam. - Szia - köszöntem, majd kiszálltam az autóból.

- Mielőbbi viszont látásra, hölgyem - nézett rám vigyorogva. Én csak felkacagtam, majd becsuktam az ajtót. Ő pedig intett egyet és elhajtott. Mosolyogva néztem az autó távolodó alakját, majd miután eltűnt, bementem a szállodába.

Felérve a lakosztályba rendeltem magamnak táplálékot, majd ledobtam magam a nappali kanapéjára, és vártam. Kb. 10 perc várakozás után -ami az én farkaséhes gyomrom számára 1000 évnek bizonyult- megérkezett a finom bolognai spagettim, csoki torta szeletem és a görög salátám. Imádom ezeket az ételeket. Nem kicsit lepődtem meg, amikor Mich hozta fel nekem a kaját, mert úgy tudtam ma szabadnapos.

- Szia! Hát te, hogy-hogy itt vagy?

- Hello-bello! Felhoztam a rendelését, Hercegnő! Parancsoljon. – hajbókolt, mint egy igazi úrinőnek a cselédlánya. Nevetnem kellett, mert elég vicces volt.

- Nem úgy értettem. Miért dolgozol ma is? – kérdeztem, miközben beengedtem a nappaliba.

- Ja, hogy úúúgy. Elhatároztam, hogy elköltözök otthonról, de akkor többet kell dolgoznom, hogy legyen pénzem egy normális albérletre. Szóval, mostantól többet találkozunk cukorfalat. – kacsintott.

- Miért szeretnél elköltözni otthonról? – tovább faggattam, mert érdekelt.

- Szerintem kicsit gáz majdnem 20 évesen otthon lakni. – fintorgott.

Leszedegettük az ételt a kocsiról és neki láttam a pocom tömésének.

- Nem kérsz egy kis tortát? Tudod, elég frusztráló úgy enni, hogy valaki néz. – kérdeztem, miközben a spagettit ettem a salátával.

- Nem köszönöm. Sietnem kell vissza a munkába. – felpattant a helyéről és az ajtó felé indult. Nem hagyhattam, neki is kell egy kis szünetecske.

- Áll meg ott ahol vagy! MOST! – kiáltottam utána, mint egy hadvezér. Összerezzent. Szuper. Muhahaha.

- Ha még egyszer ezt csinálod…. Megvan. –ördögien elvigyorodott, majd folytatta – De maradjon meglepetés.

- Hát hallod, most aztán rettegek. Figyelj, csak azt szeretném mondani, vagyis javasolni, hogy ha van kedved, ide is költözhetsz hozzám. Ha ennyire gyorsan el szeretnél menni otthonról. Ingyen lakhatsz velem…és míg itt vagy, addig talán sikerülne összeszedni annyi pénzt, hogy mikor hazamegyek, akkor te már saját cukimuki házacskádba mész. Na, mit mondasz? Jójó, nem muszáj most döntened. Ez csak egy lehetőség, hogy kipróbáld milyen nem otthon élni. Az is meglehet, hogy a „próbaidőd” alatt nem is fog bejönni neked az az elköltözöm dolog. – belégzés. Húhh, ezt jól elhadartam egy szuszra. Mich tátott szájal hallgatott végig. Az utolsó szó után a nyakamba vetette magát és lányosan elkezdett sikongatni és ugrálni.

- Köszönöööm. Nem hittem volna, hogy ilyet fogsz javasolni. És ha tényleg nincs ellenedre – fejrázásom volt a válasz – akkor szeretnék élni a lehetőséggel. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm.

- Ezzazz. Úúú, már nagyon várom, hogy költözz. Ugye ma még elhozzuk a holmijaidat? Végre nem fogok 0-24-ben egyedül unatkozni. – teljesen bezsongtam. Nem erre a reakcióra számítottam, mikor felajánlottam.

- Mostantól egy perc nyugtod sem lesz.

Na bumm. Mikor ezt a mondatot kimondta, végignézett rajtam és észrevette a jobb kezemen lévő merevítőt. Gondolom, most jön a hossza faggatózás, hogy mi történt.

- EMÍLIA! Mi a fenét műveltél a kezeddel? –túlzok, ha azt mondom tök nem volt ideges. Ez alatt a pár napos ismertségünk alatt teljesen olyanok lettünk, mint a testvérek. Ő az én meleg bátyám.

- Nyugalom. Semmiség. Már nem is fáj. Amúgy meg nem történt semmi extra. Biciklizgettem a városba és mikor egy zöldséges előtt haladtam, neki mentem egy gyalogosnak.

- Minek bicikliztél Londonba? – furcsán méregetett.

- Mert szép időnk van, és ki kell használni?!

- De, ha már kihasználod, akkor figyelj is oda. Mellesleg, hogy jutottál el a korházig? A pékséget nem találtad meg egyedül. – végén már röhögött.

- Nem egyedül mentem. Akinek neki mentem, ő vitt el. És ne röhögj! Nem vicces. Mázlimra 2 hétig kell csak hordani ezt az izét.

- Ajj, borzasztó vagy te lány. – közelebb lépkedett és jó szorosan magához vont.

Szoros ölelésünket a telefonom idegtépő csengőhangja zavarta meg. Kikaptam a zsebemből és mikor a kijelzőre pillantottam, szívem mintha kihagyott volna pár ütemet. Teljesen megdermedve álltam és néztem a szerkentyűt. A kijelzőn pedig….

Folytatás következik. Muhahha

Nem tudom, kit mennyire érdekel, de szeretném tisztázni, hogy a szövegelést (süket dumát) a rész elején mindig az írja, aki feltölti. Most ha ezt nem árulom el, akkor valószínű nem fogok tudni elaludni.:D