~ 32. fejezet ~

Sziasztok!
Meg is hoztam az e havi utolsó részt. ;)
Ez kissé unalmassá sikerült, de most ez van. Majd legközelebb lehet, hogy eseménydúsabb lesz.
Na nem is szövegelek tovább. Már csak annyit akarok írni, hogy nagyon szépen köszönjük a több, mint 12 100 nézettséget! <3
Jó olvasást! :)
Zs & Sz

Az éjszaka közepén nagy hangra keltem, ijedten ugrottam fel. Ezzel a mozdulatommal felébresztettem Louist is.

- Mi a baj? – kérdezte nyöszörögve, rekedt hangon.

- Louis, mi ez a nagy zaj?

- Biztos vihar van – majd egy nagy dörrenést hallottunk. – Szóval vihar van. És itt a ház mellett van egy fa. Annak az ága szokott néha nekicsapódni az ablaknak. De semmi baj Em, gyere, ide – húzott vissza magához és egy apró csókot adott számra. Én szorosan hozzá bújtam. Az igazság az, hogy sohasem szerettem a vihart. Ilyenkor általában nem tudok aludni, csak a takaróval a fejemen forgolódni. De most itt van velem Louis, és biztonságban érzem magam mellette.

Kb. 10 perc telhetett el, mikor újra megszólalt Louis.

- Nem tudsz aludni?

- Nem – adtam választ kissé habozva.

- A vihar miatt?

- Ahham. Kiskorom óta nem szeretem az efféle égi jelenségeket.

- Nem lesz semmi baj, itt vagyok melletted – mondta, majd szorosabban átölelt.

Újabb 10 perc után most én szólaltam meg:

- Louis?

- Hmm?

- Szerinted szörnyű barátnő vagyok?

- Hát, ezt még nem tudom eldönteni, mivel még csak pár órája vagyunk együtt, de majd úgy egy hónap múlva válaszolok erre a kérdésedre, rendben?

- Nem, Louis, nem úgy értem! Szerinted rossz barátnője vagyok Rebinek? Az este folyamán el sem búcsúztam tőle, meg semmi ilyen. És egyáltalán hol alszik?? Egyedül hagytam … - mondtam aggodalmaim.

- Most akkor nem élvezed, hogy velem aludhatsz? – kérdezte kissé játszva a sértődött szerepet.

- Louis! Komolyan kérdeztem.

- Jól van – váltott komoly hangnemre. – Szóval. Először is. Nem vagy rossz barátnő szerintem. Egy csodás lány vagy, Rebeka örülhet, hogy a barátnője vagy. Másodszor. Attól, hogy ma nem búcsúztál el tőle még nem áll meg a világ. Biztosan tudja, hogy most örülsz annak, hogy együtt vagyunk – és remélem is örülsz – és így meg fogja érteni, hogy ebben a pár napban minél többet szeretnénk együtt lenni. Neki te ott vagy az év 365 napjában, míg nekem csak az ilyen találkozókon, telefonon és skype-on. Harmadszor, nem tudom, mennyire emlékszel, de van egy vendégszobánk 2 ággyal. Rebi biztosan ott alszik, ha csak Niall vagy Harry el nem rabolta.

- Köszönöm. De akkor is kicsit rosszul érzem magam. Amúgy tök bolond vagy. Miért ne örülnék, hogy együtt vagyunk? Akkor szerinted igent mondtam volna?

- Jól van na! Muszáj volt megemlítenem. Kíváncsi voltam a reakciódra. És ne legyen lelkiismeret furdalásod – mondta, majd adott egy puszit arcomra. Ekkor egy hatalmasat dörrent az ég. Én meg ismét hihetetlenül megijedtem és összerezzentem.

- Shh. Itt vagyok – ölelt még jobban Louis. Bár nem tudom, hogy lehet-e ennél még jobban összebújni, de ha igen akkor biztosan közelebb megyek még barátomhoz. – Próbáljunk meg aludni – majd kaptam egy csókot. Amint elvált tőlem, éreztem ajkaim bizsergését. Ezzel a kellemes érzéssel próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. A vihar még mindig tombolt. A fák suhogtak, a szél süvített, dörgött és villámlott, az eső meg csak hullott szaporán az égből.

Olyan fél óra telhetett el mikor megint megszólaltam.

- Louis! – szólítottam újra meg. Válaszképp csak hümmögött egyet. – Pisilnem kell.

- Akkor menj! – mondta. Majd mikor nem mozdultam újra szólásra nyitotta száját. – Most komolyan kísérjelek ki?

- Légy szíves!

- Na jó, gyere – mondta, majd nagy nehezen feltápászkodott. Én gyorsan felugrottam és odasiettem hozzá, mielőtt dörrent még egyet az ég. – Sokba fog ez neked kerülni szépségem – bökött meg orrával, majd adott egy puszit. Utána kezemet megfogva a mosdóhoz kísért.

~ 2012. szeptember 15. (szombat)

Fáradtan ébredtem fel reggel, egy kiáltásra, ami így szólt:

- Nincs itthon kajaaaaa!!!!!! – kiáltotta, ki más, mint Niall. Ekkor rápillantottam a kis vekkerre, ami az éjjeliszekrényen pihent. 8:20 Atyaég. Majd az ágy másik oldalán fekvő férfiúra vetettem pillantást, aki mellesleg a barátom és még békésen szuszogott derekamat átölelve. Hmm de furcsa. Barátom. Egy pár vagyunk!!! Ujjongtam magamban, és arcomra óriási vigyor kúszott. Mosolyom egy ásítás tüntette el, ami után úgy döntöttem még visszaalszom. Ez sikerült is. Bár már csak egy fél órára sikerült. Lassan kinyitottam a szemeim és Louis felé fordítottam tekintetem. Ekkor egy csodaszép kék szempárba „ütköztem”, ami éppen engem figyelt.

- Jó reggelt szépségem! – mondta a mosolygós száj.

- Neked is – válaszoltam. Pár perc eltelte után a gyönyörű szemek még mindig figyeltek, de nem tudtam miért. – Mi az? Csak nem egy óriási pukli nőtt az orromra és azt bámulod? – kérdeztem, de nem gondoltam komolyan mondandóm. Vagy hát remélem, hogy tényleg nem nőtt semmi az arcomra.

- Nem dehogy is – nevetett fel halkan és kezével kisimított egy tincset az arcomból. – Csodálatos vagy, mint mindig! – majd közel hajolt és egy puszit nyomott ajkaimra. – És az enyém – tette hozzá végül.

~ 31. fejezet ~

Földöntúli boldogság járta át testem minden négyzetcentiméterét. Ilyen boldog – meg merem kockáztatni – talán még soha sem voltam. De mint minden boldogságforrásnak van egy, esetleg több hátulütője. Az én, vagyis mi esetünkben a többiek voltak azok, akik miatt mégsem éreztem magam teljesen felhőtlenül. Vajon mit fognak szólni? Hogyan fognak fogadni minket az előző eset után? Haragszanak? Egyelőre még nem tudom, de már csak egy lépés választ el minket attól, hogy megtudjuk rájuk a válaszokat.
Louis bedugta a kulcsot az zárba, de nem fordította el. Ehelyett felém fordult és halkan beszélni kezdett.
- Figyelj, bármi történjék is, de én itt vagyok veled.
Bólintottam, majd szorosan átöleltem. Nem tartott sokáig ölelésünk, de ez alatt átadott egy kevés erőt. Végül egy apró puszit lehet számra és elfordította a kulcsot. Kitárta előttem az ajtót és engedte, hogy előtte menjek be. Amint becsukta azt lábdübörgés hallatszott egyre közelebbről. A hangokhoz már lábak is kapcsolódtak. A szűk kis előszobába most 7-en kuporogtunk, 2 csoportra válva. Voltunk mi ketten Louisval és a többiek. Csak álltunk egymással szemben, de láthatóan senki sem akart megszólalni.
Hosszú másodpercek, percek elteltével Zayn szólalt meg.
- Ne haragudjatok! Nem kellett volna így felkapnom a vizet.
- Nem haragszunk ám meg, ha kiderül, hogy tényleg együtt vagytok. Csak, mint villámcsapás ért minket, a derűs égből – folytatta Niall.
- Bár azt nem értem, hogy hogyhogy nem láttuk, hogy köztetek valami – Liam is beszállt.
- Igen, de azért igazán elmondhattátok volna, hogy valamicske dolgocska alakulgat köztetek – mondta Harry, miközben kacsintgatott.
Louis kérdőn rám nézett. Sejtem mit szeretne, így csak egy bólintással válaszoltam és vártam, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.
- Na jó. Elég – felnevetett – Az igazság az, hogy mielőtt elutaztak volna, már volt köztünk valami, de az csak szimplán több volt, mint barátság és kevesebb, mint egy biztos kapcsolat alapja. De most már büszkén kijelenthetem, hogy ez a csodás nőszemély itt mellettem, a barátnőm – maga mellé húzott és puszit lehelt homlokomra.
A többiek arcáról döbbenet tükröződött, később átváltott valami mássá. Azt hiszem örömmé. Igen, határozottan állíthatom, hogy örültek. Mind az öten odanyomultak hozzánk. Legelőször Rebeka és Zayn értek oda, mert ők álltak legelöl, így nekik könnyebb volt. Mindketten gratuláltam és megöleltek bennünket és őket követték a többiek, sorban, egyesével.  Tisztára olyan érzésem volt, mintha esküvőn lennénk és a násznép gratulálna a ceremónia végén a friss házaspárnak. Pedig ez más volt.
- Szerintem erre inni kell – ajánlotta fellelkesedve Harry.
A többiek csak hevesen bólogattak, így nem volt mit tenni, elindultunk a konyhába. Mind helyet foglaltunk volna az asztal körül, de az csak 6 személyes volt.
- Öhh, asszem’ van egy kis probléma – vakarta meg fejét Louis – Az asztal csak 6 személyes, de mi 7-en vagyunk.
- Hol van itt a probléma? – vonta fel szemöldökét Zayn.
- Én nem látok semmi extrát – szállt be Liam is.
- Én sem. Én sem. Én se – mondta a kimaradt három személy is.
- Akkor ki fog állni? – kérdeztem.
- Senki – vágták rá egyszerre. - Egyértelmű, hogy te – mutatott rám Zayn – Louis ölébe foglalsz helyet.
Döbbentem néztem körbe. Örülök neki, hogy ezt ők így eldöntötték. Igazából eszembe sem jutott volna ez a lehetőség.
Harry időközben a hűtőszekrényben turkált és felkiáltott, amikor talált valamit. Megfordult és felmutatta az eddig bontatlan pezsgősüveget egy csatakiáltással megspékelve. Kidurrantotta a dugót, majd mindenkinek töltött egy pohárral. Én időközben leültem Louis ölébe, aki azonnal körém fonta izmos karjait és állát a vállamra támasztotta. Fülig érő mosollyal babráltam ujjaival és néztem, ahogy Harry kiosztja a poharakat.
- Köszönöm – mosolyogtam a fiúra, amikor nekem nyújtotta oda.
- Akkor hát nincs más hátra, minthogy – hatásszünet – Éljen az ifjú pár! – kiáltott fel.
Koccintottunk mindenkivel, majd ittam egy kortyot. Megborzongtam, mert nem volt túl finom, sőt. Ahogy körbepillantottam, kétféle arckifejezést láttam. Az egyik fele, hogy ugyanolyan fancsali képet vágnak. Míg a másik, hogy visszaköpik a pezsgőt.
- Mi volt ez? – kérdezte Niall, miközben valami kaja után kutatott a hűtőben, gondolom, hogy eltüntesse ezt az ízt a szájából.
- Pezsgő – válaszolta könnyelműen Harry és megitta az egész pohárral.
- Ez ugyan nem pezsgő volt. Te meg akarsz mérgezni minket? – háborodott fel Louis.
- Várjatok. Harry, ez az az üveg volt, amelyik leghátul volt? Leges leghátul? – kérdezte Zayn.
- Azt hiszem, igen.
- Akkor ez nem is pezsgő volt – röhögött fel Zayn. Mindenki értetlenül meredt rá. – Igazából én sem tudom, hogy mi volt benne, mert egy rajongótól kaptam és mikor megszagoltam, elborzadtam, így inkább eldugtam a hűtőbe.
- És akkor miért nem dobtad ki? – kérdezte Rebeka. Teljesen jogos kérdés volt. Ha valami büdös, akkor azt ki kéne dobni.
- Mert nem volt szívem. Mégiscsak rajongótól kaptam – vont vállat egyszerűen.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettentő álmos vagyok – nyomott el egy ásítást Liam.
Mindenki aktív bólogatásba fogott. Eddig eszembe sem jutott, milyen hosszú nap áll a hátam mögött. Reggel és délelőtt még iskolában ületem, délután már utaztam majd’ 2000 km-t, amint megérkeztünk a fiúkhoz, 10 perc után összevesztem velük, elrohantam, Louis és…
- Hát akkor mindenkinek jó éjszakát, én felmegyek – búcsúzkodott.
- Megyünk mi is? – suttogott fülembe Louis, ezzel kizökkentve engem az igen fontos bambulásomból.
- Mi? Ja, öhm, igen. Persze – zavarodtam meg teljesen. de bólintottam.
Louis megvártam, míg két lábra állok, majd ő is feltápászkodott és a többiektől elköszönve indultunk meg a fiú szobájába. A helységbe érve Lou bekapcsolta a TV-t, ami elegendő fényt adott. Nála ez volt a szokás, hogy villany helyett mindig televíziót kapcsol. Állítása szerint ez vele született szokás. És bármennyire furcsa, én is mindig a készüléket kapcsolom fel inkább, mint a lámpát.
- Mész vagy menjek előbb fürdeni? – kérdezte – Tudod mit? Menj te. Én addig elrendezem a szobát.
- Okééé. Várj, hol van a bőröndöm? Abban van a pizsamám.
- Nem tudom hova rakták a többiek, de lemegyek, megnézem a nappaliba, addig te előkeresnéd a törölközőket? – válaszomat meg sem várva lépett ki a szobából és a hangok alapján futva indult lefelé a lépcsőn.
Tanácstalanul forogtam körbe a szobába. Fogalmam sem volt, hogy hol kereshetném. Próba szerencse elven a fürdőajtóhoz legközelebb lévő szekrényhez léptem és kitártam annak ajtaját. Siker. A szekrény legfelső polcán, szépen hajtogatott, törülköző kupacot pillantottam meg. Otthoni szokásomhoz híven, megragadtam az alsó kettőt és kihúztam őket, figyelve arra, hogy le ne borítsam a tornyot. Amint ezzel a művelettel végeztem, Louis toppant be, maga mögött húzva a kis kék bőröndömet. Odaszökdeltem hozzá, felpipiskedtem magam és nyomtam egy puszit a szájára. Kezéből kivéve a bőröndöt, elfektettem a padlón, kicipzáraztam, majd a legalulra elhelyezett pizsamáért túrtam át az egész tartalmát. Mikor sikerrel jártam, Louishoz libegtem, nyomtam még egy puszit a szájára és bevonultam a fürdőbe.

Nekem nem tűnt sok időnek, de mikor kiléptem a fürdőszobából, Louis feltűnően unta magát. Már a laptopjába temetkezett, ami nála annyit jelent, hogy tényleg itt a vég. Nehezen, de elszakította tekintetét a képernyőről és csipkelődő megjegyzést tett.
- Azt hittem lefolytál a lefolyón. Többet nem mész előttem fürdeni.
- Nem is voltam olyan sokáig bent, kikérem magamnak – tetettem teljes felháborodottságot.
- Kérd, akkor is sokáig voltál bent.
Szemeit megdörzsölte, így nyilvánvalóvá vált, hogyha még pár percig tovább maradok, akkor elalszik. Lustán feltápászkodott, elővett az egyik fiókjából egy rövidnadrágot és odasétált hozzám.
- Feküdj le aludni. Nemsokára jövök – suttogta számba, majd váltottunk egy rövid csókot és eltűnt a fürdőből áradó vízpárába.
Tettem,amit mondott, csak előtte el kellett raknom a laptopját, hogy le ne rántsam véletlenül, amikor betakarózom. Gyorsan lehajtottam a ketyere tetejét és átraktam az íróasztalára. Visszamentem az ágyhoz és bebújtam annak a jobb oldalára, ami szemből a bal és magamra húztam az óriás, egyszemélyes takarót. Átnyúltam a másik oldalon lévő éjjeliszekrényhez és megkaparintottam a kapcsolót és lekacsoltam vele a tv-t. Ezen művelet végrehajtása után megigazgattam a párnát és ráhajtottam a fejem. Sokáig próbálkoztam azzal, hogy ébren megvárom Louist, de annyira kifárasztott ez a nap, hogy nem bírtam tovább.

Szemeimre ólomsúly nehezedett, majd teljesen elfeketedett a világ. Annyit még észleltem, hogy nyílik az ajtó, süpped az ágy és bebújik mögém egy meleg, tusfürdő illatú test, ami magához ölelt, így hátam és az ő mellkasa szorosan tapadt egymáshoz.
- Szép álmokat, angyalom – suttogta és egy csókot nyomott a fülem mögé.
Most már biztos szép lesz.

~ 30. fejezet ~

Egy idő után kínossá vált számomra, hogy a nappaliban lévő összes szempár az összekulcsolt kezünket nézte, néha felpillantva ránk. Éreztem, hogy arcomba egyre több és több vér ömlött. Lassan kicsúsztattam ujjaimat Louis ujjai közül, majd egy féllépésnyivel se, de arrébb léptem. Először Zayn ocsúdott fel a látványtól.
- Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten.
- Tessék? Mi, mi volt? - adtam az ártatlant.
Gyorsan kellett válaszolnom, mert rövid, de mély ismertségünk alatt, kiderült számomra, hogy Louis pocsékul hazudik.
- Ne add a hülyét, láttuk, amit láttunk! – förmedt rám Zayn.
- Fogtátok egymás kezét. Nem egyszerű fogjuk meg egymás kezét kézfogás volt. Egymásba fűztétek az ujjaitokat – világosított fel minket Liam.
Erre csak egy belső szemforgatás volt a válaszom. Na, ne mondja.
- Mióta vagytok együtt? – kérdezte Harry.
- Nem vagyunk együtt – vágtuk rá egyszerre a választ Louisval.
- Persze. Mi meg most jöttünk le a falvédőről – szállt be a vitába Rebeka is.
Ezt már tényleg nem hiszem el. Nem veszekedni jöttünk ide, hanem felköszönteni Niallt és megünnepelni a születésnapját. Erre, tessék, erre pedig veszekszünk egy olyan dolgon, ami megtörtént bár, de nincs háttere. Még nincs. Egyszer talán majd lesz, remélhetőleg.
- Szerintem meg most hagyjátok abba ezt, mielőtt átcsapna valami másba – adott hangot véleményének Louis is.
Reakciójuk erre csupán annyi volt, hogy egymás szavába vágva kezdtek el kiabálni. Fantasztikus. Idejövünk és 10 perc alatt már is felfordulás, fejetlenséget csinálunk. Jelen esetben csak én csinálok. Kár volt elutaznom.
Megpördültem tengelyem körül és futva közelítettem meg a bejárati, számomra most a kijárati ajtót. Feltéptem azt és őrült tempóban igyekeztem minél messzebb kerülni ettől a háztól. Szerintem fel sem tűnt a többieknek, hogy eltűntem. Kellett nekem hazudnom. Ha megmondom egyből az igazat vagy, de nincs vagy. Igazat mondtunk. Tényleg nincs köztünk semmi. Vagyis valami van, de az csak valami. Igaz, nem semmi, de nem is az.
Eszeveszett tempómon kénytelen voltam lassítani, mert oldalam már kínzóan szúrt. Pont egy park bejáratához érkeztem, így ésszerűnek találtam bemenni, mert ott könnyebben találok padot, mint máshol és nekem szükséges volt most leülnöm, pihennem és gondolkodnom. A nap már lement, de még világos volt. Ha sötét lett volna, akkor biztos, hogy nagy ívben elkerülöm az egész parkot. Besétáltam a szép, míves kapun és egy kettős elágazáshoz értem. Jobbra vagy balra? Teljesen mindegy, így jobbra fordultam. Szemeimből már nem folyt annyi könny, de azért még mindig voltak bőven. Oldalam sem szúrt annyira kibírhatatlanul. A betonos úton haladva, mindkét oldalon padok voltak, rajtuk szerelmespárokkal az összes korosztályból. Nagy nehezen, de sikerült találnom egy padot magamnak. Elég eldugott helyen volt, ott, ahol még lámpa sem volt. Bár az még nem is kellett, de gondolom egyszer, nemsokára be is fog sötétedni.
Kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Lábaimat felhúztam és térdemre

hajtottam a fejem, míg kezeimmel átkulcsoltam a sípcsontjaimat.

Valaki leült mellém és átkarolt. Hosszú ideje ülhettem itt, ugyanis fel sem tűnt, hogy besötétedett és kiürült a park. Illatáról felismertem az idegent. Louis. Jobb lábát átvetette a padon így tejes testtel felém tudott fordulni. Derekamnál és lábamnál fogva megragadott és odahúzott magához. Szorosan tartott, mintha félne tőle, hogy összesek, darabjaimra hullok erős karjai között. Óráknak tűnő percekig csak ültünk és Louis szorítása cseppet sem hagyott alább. Sőt…
- Hazamenjünk? – kérdezte.
Szavai nagyon halknak tűntek, szinte így is alig hallottam meg, hogy a fülembe suttogta őket.
- Ne, még ne.
- Biztos? Csak, mert reszketsz – dörzsölte át tőle távolabb eső kezemet és hátamat.
Határozott bólintással adtam tudtára, hogy biztos. Tényleg nem fáztam, de még csak azt sem vettem észre, hogy lehűlt az idő.
- Figyelj Em. Szerintem rossz ötlet itt kint fagyoskodni. Ha haza nem akarsz menni, akkor legalább látogassuk meg Michet a Nando’s-ba. Biztos örülne neked – mosolyodott el a végére.
- Tényleg, biztos örülne egy olyan barátnak, aki elfelejt szólni neki, hogy visszatért a városába. Pluszba még lássa így is – mutattam magamra.
Bizton állíthattam, hogy vörösek a szemeim a sírástól, emiatt még sminkem is elfolyt. Hajam csapzott lehetett. Ruházatomról nem tudtam nyilatkozni, mert egy „kis” futástól nem lesz semmi baja. Talán egy kicsit félrecsúszik a felsőm, de az korrigálható.
- Ne butáskodj már. Gyere!
Először ő állt két lábra - fogalmam sincs hogyan csinálta, de sikerült neki. Bár ha hátrébbcsúszott, akkor könnyen megoldhatta – majd csuklóimat megragadva húzott fel. Mikor állásba érkeztem, megigazítottam a félrecsúszott felsőmet, hajamat copfba kötöttem és varázsoltam egy mosolyfélét az arcomra. Féle, hogy vicsorítás lett, de kezdetnek talán ez is megteszi.
- Na? – fordultam körbe.
- Kifogástalan. De várj! – mutatta fel mutatóujját – Gyere ide.
Engedelmeskedtem és odasétáltam hozzá. Két kezét arcomhoz emelte, majd hüvelykujjaival letörölte a szemem alatt részt. Biztos a lefolyt smink volt. Fél pillanattal később arca közeledett enyém felé és puszit lehet a homlokomra és egy utolsó, erőt adó ölelésben részesített. Ujjait, a mai nap folyamán másodszorra is az enyémekbe fűzte és elindultunk Mich munkahelye felé. Fejemben még mindig ködös gondolatok cikáztak, amikkel semmire sem megyek, egyelőre.
A Nando’s-ig vezető rövid úton egy szót sem ejtettünk. Talán mindkettőnknek a „Hogyan tovább?” járt a fejében. Mert, hogy én nem tudom, az hót ziher. Beléptünk az ajtón, ami csilingeléssel jelezte, hogy újabb vendég jött. A késői órák lévén is elég sokan voltak, de Michet nem láttam sehol. Sem a pult mögött, sem valahol az asztalok között. Kénytelenek voltunk odamenni a pulthoz és információt kérni, ha jól láttam a névtábláját, akkor Lintől.
- Bocsánat! – szólította meg Louis – Michael Ventis itt van? – kérdezte.
A lány először csak hüledezett, utána pedig már levegőt sem vett. Hirtelen azt hittem újra kell majd éleszteni, de szerencsére megszólalt és ez az egész a mellettem álló szupersztár miatt történt.
- Mich ma nem tudott bejönni dolgozni – felelte, közben pedig fülig pirult – Kérhetek autogramot és fényképet?
- Persze – válaszolt mosolyogva Louis, majd elfogadta a lány által nyújtott szalvétát és tollat és se perc alatt lefirkantotta nevét. Aztán behajolt, hogy jól látható legyen a fényképen és már végzett is, folytathattuk utunkat.
- Em, te is aláírnád? – kérdezte a lány szégyenlősen.
Visszafordultam és döbbenten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy felismer. Végül odasétáltam hozzá és én is megcsináltam ugyan azt, amit az előbb Lou.
Ezennel, hazafelé vagyis a fiúk közös háza felé vettük az irányt. Még a telefonos beszélgetés alatt beszéltük meg, hogy ezen a hétvégén mind ott fogunk lakni. Bármennyire is nem akartam még odamenni, Louis nem engedett. Így tétlenül, szorosan mellette haladva döcögtem úti célunk felé.
- El tudod képzelni mennyire aggódtam, mikor sehol sem találtalak? – kérdezte Louis egy idő után.
Úgy látszik ő megunta a szótlanságot.
- Nem – suttogtam és közben, hogy szavaimat nyomatékosítsam, megráztam a fejem.
Tényleg fogalmam sem volt, hogyan aggódhatott. Felelőtlen döntés volt csak úgy, csapot, papot magam mögött hagyva elrohanni a problémák elől. Későn vettem észre, de egy könnycsepp is kigördült, majd azt követte még egy és még egy. Ez Louis figyelmét sem kerülhette el.
- Ne sírj! Könyörgöm, bármit megteszek, csak ne sírj – suttogott, miközben könnyeimet törölgette.
Muszájnak éreztem, hogy hozzábújjak. Illata nyugtató hatással van rám. Fejemet mellkasába rejtettem és mélyeket lélegeztem, miközben ő hátamat dörzsölte és állát fejemre támasztotta.
Hosszú idő után elhúzódtam tőle.
- Jobb? – kérdezte és kisimított egy hajszálat arcomból.
Bólintottam. Ő csak egy lágy csókot lehet a homlokomra. Azt mondják, ha egy fiú a homlokodra ad csókot, akkor ő feltétel nélkül szeret és törődik veled.
Louis magához húzva indult újra útnak. Kis idő múlva újra megálltunk, de most nem miattam. Sőt semmilyen okát nem láttam ennek a leállásnak.
- Em – fordult felém – Mi lenne – pár pillanatig habozott – Mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?
Először el sem jutott a tudatomig, hogy mit is kérdezett. Másodszor már az agyam egészét ellepte ez a rövidke kérdésecske. A választ egyből tudtam, de képtelen voltam azonnal válaszolni. Rövid hatásszünet után szólaltam csak meg.
- Próbáljuk – és ezennel nem egy vicsorgás képződött arcomon, hanem egy őszinte, boldog mosoly.

Louis szemében láttam az örömöt, hogy legszívesebben felkapna és forgatna, körbe-körbe, míg el nem esünk vagy világgá kürtölné, hogy mindenki tudjon róla.

- Akkor nincs is más hátra, minthogy… Emilia Fazekas, megtisztelnél azzal, hogy barátnőnek nevezhetnélek? – tette fel életem eddigi legfontosabb, legtöbbet jelentő kérdését, amire habozás nélkül vágtam rá válaszomat.

- Ezer örömmel, a világ minden nyelvén igen.

~ 29. fejezet ~

~ 2012. szeptember 14. (péntek)

A repülőgép fél órája szállt fel, tehát már úton vagyunk London felé, aminek nagyon örülök. A reptérre Rebi bátyja, Bálint vitt el minket, szüleinktől, és Petitől otthon köszöntünk el. Nem tartottuk fontos dolognak, hogy mindenki kikísérjen bennünket, hiszen csak hétvégére megyünk, vasárnap este már itthon leszünk. Bár anya ki akart velünk jönni, de mondtam neki, hogy nem kell, megoldjuk, nem fogunk rossz gépre szállni, és ez csak rövid kiruccanás lesz. Észre sem veszik, hogy nem voltunk itthon. Amint elfoglaltuk helyeinket, Rebeka 2 percre rá, már húzta is a lóbőrt. Mivel én cseppet sem voltam álmos, és hogy ne unatkozzak, és hasznosan töltsem ezt a kevés időm egy könyv olvasásába kezdtem.

- Kérem, kapcsolják be a biztonsági övüket, nemsokára megkezdjük a leszállást! – keltem a mikrofonba beszélő stewardess hangjára, és amint eljutott a tudatomig a kérése, máris megtettem, majd barátnőmet is felkeltettem. Úgy látszik, a könyv nem volt elég izgalmas, elaludtam rajta. Hamarosan a gép leszállt, majd a bőröndjeinkért igyekeztünk. A váróban a fiúkat kerestem szememmel, de nem láttam őket. Épp hívni akartam a Louist, hogy jönnek-e értünk vagy fogjunk taxit, amikor egy fekete napszemüveg, olyan 1,5-2 fejjel magasabb, kigyúrt ember állt meg előttünk.

- Emili Fazekas és Rebeka Hováth? - kérdezte. Lerítt róla, hogy cseppet sem konyít az anyanyelvünkhöz  ezért is ejtette rosszul a neveinket. Szerencsére a fiúknak már megtanítottuk.

- Igen - válaszoltuk kórusban.

- Kérem, jöjjenek utánam! – azzal a kijárat felé vette az irányt. - Robert vagyok, a One Direction biztonsági őre, és sofőrje. Én fogom magukat a fiúk lakására szállítani. Esetleg vigyem a bőröndjüket? - ajánlotta. 
- Köszönjük, nem kell – válaszoltam udvariasan.
Nem olyan nagy a csomagunk, hogy saját magunk nem bírnánk el, meg amúgy is, csak egy mini gurulós bőröndünk volt, amit legszívesebben nem is neveznék bőröndnek. Aztán lassan egy fekete autóhoz érkeztünk. Robert berakta a csomagtartóba a cuccainkat, majd a hátsó ülés ajtaját kinyitotta nekünk, mi a pedig beszálltunk. Utána ő is beült a vezető üléshez, majd indultunk is. 

Fél óra kocsikázás után meg is álltunk a fiúk háza előtt. Robert ismét kitárta előttünk at ajtót és megvárta, míg kikászálódunk. Ezután mind a hárman hátrasétáltunk a csomagtartóhoz és kipakoltuk a cuccainkat. 
- Nagyon szépen köszönjük, Robert - hálálkodott Rebeka.
- Szóra sem érdemes - legyintett az említett férfi.
Meg sem vártuk, míg Robert elhajt, bőröndünket magunk után húzva  indultunk meg az ajtó felé. Úri hölgyként viselkedve, a csöngőre tenyereltem. Biztosan örültek nekem a fiúk, de legalább a csengő megszólalásától tudták, hogy kik érkeztek a házukhoz. Pár perc múlva dübörgést hallottunk, majd az ajtó kinyílt, és Harry állt előttünk.

- Végree megjötteteek!! – kiáltott, majd mindkettőnket szorosan átölelt minket, nyakunknál fogva.

- Szia neked is Harry – nyöszörögtem karja alatt – de most már elengedhetnél. Nem kapunk levegőt.

- Harry, nem akarnád beljebb engedni a lányokat? – Hallottam meg Liam hangját Harry mögött. Erre Hazza elengedett minket és beljebb lépett, majd karjával intett egyet. Mielőtt beléphettünk volna, Liam gyorsan elvette a bőröndjeink és bevitte őket. Ez után már tényleg bejutottunk az 1D házba. A cipőnk levetése után a nappaliba mentünk ahol már mindenki ott volt. Végignéztem a srácokon, és megakadt a szemem egy valakin. Még hozzá Louison. Nagyon jól nézett ki. Jobban, mint ahogy emlékeztem rá. A haja tökéletesen belőve, az arcán pedig egy eszméletlenül szép mosoly pihent, ahogy engem nézett csodálatos szemeivel. Na jó, Emília, fejezd be! Állítottam le magam. Közben Rebi már Niallt ölelgette, vagyis köszöntette. Aztán hozzám odajött Liam, majd szépen sorban a többiek. Utoljára Louis maradt, … már megint. Csak nézett a szép kék szemeivel. Aztán egyszer csak megindult, és szorosan megölelt. Még pár percig öleltük egymást, majd egy kicsit eltávolodott, de orrunk így is majdnem összeért.

- Em! Úgy hiányoztál!

- Te is nekem Louis! – mondtam mélyen a szemébe nézve. 
- Gyere - suttogta fülembe, majd mielőtt reagálhattam volna, csuklómnál fogva kihúzott a konyhába.
Ott, nekitámaszkodott a pultnak, majd magához rántott. Olyan szorosan ölelt, mint Harry, mikor megérkeztünk, csak szorosabban. Értelem tükröződik belőlem is. Pillangóim a gyomromban bukfenceket hánytak, mikor kellemes illata az orromba férkőzött. Aztán arca egyre közeledni kezdett felém, orrunk összeért, majd lassan megcsókolt. Nem tétlenkedtem én sem sokáig, szinte azonnal visszacsókoltam. Közben megfordultunk, így én kerültem a pultnak háttal. Louis egyre hátrébb tolt, majd combjaim alá nyúlva, ültetett fel a konyhaszekrényre. Mindeközben szenvedélyesen csókoltuk a másikat, néha-néha elválva egymástól. Egy kis idő múlva, levegő hiányában váltunk szét.

- Szeretlek Em! – mondta és szavai után egy-egy csókot lehelt ajkaimra.

- Én is Louis, én is – válaszomat, ugyan úgy adtam meg, mint Lou. 
Igaz megbeszéltük, hogy barátok maradunk, de nem tudok ellenállni neki. Az idő alatt, míg egymástól távol voltunk, rájöttem, hogy badarság lenne elszalasztani az esélyt. Egyszer élünk, nem? Én szeretem, ő szeret, ezt már párszor bizonyította is. Hát akkor mire várunk még?

- Louis – nyöszörögtem, néhány perc múlva, ajkaink, nyelveink kínzó keringője után, kicsit eltolva magamtól, kifulladva. – Nem kéne visszamennünk a többiekhez? – kérdeztem.
- De, de vissza kéne. De nem akarok - adott még egy utolsó puszit a számra és eme tettétől világossá vált, hogy beleegyezett, még ha nem is ezt mondta. 
Lesegített a pultról, megvárta míg megigazítom a felsőmet, majd ujjainkat egybefűzve indultunk meg a nappaliba, ahonnan eddig kiabálás szűrődött ki, de ahogy beléptünk a légy zümmögését is lehet volna hallani.

~ 28. fejezet ~

Sziasztok!!!
Meg is hoztam az új részt! ;) Remélem elnyeri a tetszéseteket. És örüljetek, hogy nem gonoszkodtam a végén. :) Pedig szándékomban állt, de akkor nem itt hagyom abba, hanem írok még hozzá. De ez most csak ilyen rövid rész lett.
I hope you like it. Jó olvasást!! :)

Zs & Sz

~ 2012. szeptember 13. (csütörtök)

Még csak egy hete járunk suliba, de már most unom. Sajnos ez van. Nem szeretek suliba járni. Nekem ez túl monoton, hogy minden reggel időben kelés, aztán suli, tanulás, majd megyünk haza, evés, tanulás aztán este van. Jó persze ez nem így van mindig, de ez az alap szitu. Az elmúlt években túlságosan hozzászoktam a pörgősebb élethez, bár már visszavonultam, de még nem volt alkalmam visszaszokni. Majd idővel ez is megtörténik. Vagy nem.

Amúgy mennyi is az idő? 06:30 Kicsit korábban ébredtem fel, mint általában, mert csak 06:45-kor szoktam kelni. Van időm elkészülni bőven, mert kocsival megyek mindennap suliba. Na de most nem ez a lényeg, hanem, hogy korán van ééééésss Niaall szülinapjaaa!! Muhahahaha. Fel is keltem – és tárcsáztam gyorsan a számát. Kicsörög … és csak csörög és csörög. Ajj vegye már fel!! Éééés felvette!! Úgy 10. csörgésre.
- Halló?! – szólt bele egy igen álmos és kissé talán dühüs hang.
- BOLDOG SZÜLINAPOOOT!!! – kiabáltam bele, bár csak akkora hangerővel, hogy a ház népét azért ne keltsem fel.
- Emília?! – kérdezte Niall.
- Bizoooony.
- Hát nagyon szépen köszönöm, drága, a köszöntést. Jó ébresztés volt – mondta még mindig komásan.
- Tudom, hogy az volt – válaszoltam vigyorogva. – Amúgy mizujs?? Hogy vagy? És a többiek?? Milyen szülinaposnak lenni? – kezdtem el bombázni a kérdéseimmel. Ma azt hiszem kicsit túlbuzgó vagyok.
- Em. Most komolyan ezt ilyen rémisztően korán akarod velem megbeszélni??!!!
- Ahham. Miért ne?
- EM!! Drágaságom! Hajnal van méég!! Hagyj aludnii! Majd később beszélünk.
- Most komolyan lerázol??!! Pedig szépen felköszöntöttelek – bigyesztettem le ajkaim, de ő ezt nem láthatta.
- Emili, ne haragudj, de én most visszaalszom! Majd később még beszélünk – majd ásított egyet. - Jó éjt Em!
- Jól van. Szép álmokat Ír Manó! – adtam meg magam. Hadd aludjon. Ő megteheti. Válaszomat hallva le is rakta egyből a telefont, én meg erőt véve magamon készülődni kezdtem.

Fél 8 körül útnak indultunk, majd lassan a tanítás is megkezdődött. Amúgy a suliban semmi érdekes nem történt, szerencsére még sok tanulnivaló sincs, így felvetettük egyik szünetben Rebivel, hogy a hétvégén elmegyünk Londonba a srácokhoz. Hiszen még is csak nagyon jóba lettünk mind az 5 fiúval, így egyértelmű, hogy meg szeretnénk ünnepelni jó barátunk Niall szülinapját. Meg a srácok is hívtak minket, hogy ha elengednek, akkor mindenképp utazzunk el hozzájuk. Hazafelé a kocsiban még megbeszéltük, hogy átjön 5 körül, és együtt felhívjuk a fiúkat. Addigra ő is, és én is megkérdezzük a szüleinket, hogy van-e valami ellenvetésük ezzel kapcsolatban.

 

~ Délután 5 körül

 

- Emili!!! Megjött Rebi! – kiáltott fel anya.
- Megyeeek! – válaszoltam vissza, majd felpattanva az ágyamról lesiettem.
- Hi Rebi.
- Szia Em.
- Összeszedek egy kis kaját, aztán mehetünk is fel, oké?
- Jó jó, bár én nem vagyok éhes.
- De én az vagyok – válaszoltam vigyorogva. Aztán a konyhába száguldottam, és egy tálcát megfogva rápakoltam pár zacskó chipset meg kekszet, és egy üveg limonádét is meg 2 poharat. Utána anyához siettem és adtam egy puszit az arcára.
- Felmentünk – ő válaszképp csak mosolyogva bólintott. Mi meg elindultunk az emeletre a szobámba. Leülve az ágyamra egyből faggatni kezdtem Rebit.
- Na, mit mondtak?
- Elsőnek nem nézték jó szemmel, mivel nemrég jöttünk vissza Londonból, meg hát suli idő van, de meggyőztem őket azzal, hogy még csak most kezdődött a suli, nincs sok tanulni való. Szóval könnyen ment. És itt mi volt?
- Sima ügy volt, bár egy kicsit nálam is akadékoskodtak, de elintéztem. Szóóóóvaaal, holnap Londonba repülüüünk!!!! – ugrottam Rebi nyakába. Pár percig még örömködtünk, majd a holnap délutáni repülő menetrendet kezdtük el nézni. Megkerestük a legkorábbi járatot, amit suli után el tudunk érni, így a 15:30-as repcsivel fogunk Angliába utazni.
- Hívjuk fel a fiúkat, és közöljük velük, hogy holnap este jöhetnek értünk a reptérre – mondtam Rebinek. Aztán tárcsáztuk is Niallt, hiszen ő a szülinapos. Amint felvette, belekiáltottunk: Boldog Szülinapooot Niaaaall!! Majd elmondtuk nekik, hogy holnap utazunk hozzájuk, aminek nagyon örültek, de szó szerint annyira, hogy Liam szerint a nappaliba futkároztak és kiabáltak. Ebből egy keveset hallottunk is. Magamban pedig megállapítottam, hogy ezek megőrültek. Még egy kicsit beszélgettünk velük, miután lehiggadtak, majd egy ’Holnap találkozunk.’ mondattal elbúcsúztunk tőlük. Rebi sem maradt sokáig, hiszen ma még be kell pakolnunk. Így miután elment, előhalásztam egy bőröndöt, és elkezdtem belepakolni 3 napra.

~ 27. fejezet ~

*2012. szeptember 3. (hétfő)

"I wanna stay up all night, and jump around until we see the sun
I wanna stay up all night and find a girl and tell her she's the one
Well don't change the feeling
Don't let it go, 'cause we got the flow
Get outta control
I wanna stay up all night an do it all with you
Up, up, up all night like this, all night
Up all night like this, all night
Up all night"

Vége. Most már tényleg vége van a nyári szünetnek. Megszólalt az ébresztőm, pontban 6:16-kor. Vissza kell szoknom ehhez a korai keléshez, amit egyenesen gyűlölök. Nehezen, de sikerült kikelnem az ágyamból, pedig a párnám és a takaróm minden erejükkel azon voltak, hogy visszatartsanak, de sajnos nem sikerült nekik. Elcsoszogtam a fürdőbe. Fogmosás, fésülködés, sminkelés… Napi rutin lesz mostantól. Visszavonszoltam magam a szobámba, majd a szekrény előtt állva próbáltam eldönteni mit vegyek fel. Nem tudtam milyen idő van odakint, így dönteni sem tudtam. Ismét szedtem a lábaimat, a szobám ablakában lévő hőmérőig. 20,1°C. Ha már reggel ennyi van, akkor dél körül már hőguta lesz. Vissza a szekrényhez. Gondolkodás nélkül kikaptam egy sötétkék farmert. Kerestem hozzá egy fehér felsőt és egy kék mellényszerűséget. Gyorsan felkaptam vállamra a táskámat és lerobogtam a lépcsőn, megcélozva a konyhát.
- Szia, Anya – adtam arcára egy óriás cuppanásat – Apa hol van?
- Korán reggel elment dolgozni – felelte. – Még mindig nem eszel reggelit, ugye?
Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. Soha nem reggeliztem iskola időben. Csak és kizárólag szünetekben és hétvégén ettem olyankor. Nem tudom, miért, de így szoktam meg és ilyenkor nem is kívánom az ételt.
- Petit el kell vinni? – kérdeztem anyától.
- Igen, el kell – kiáltott öcsém valahonnan a lépcső felőlről.
- Akkor szedd össze, ami kell, mert nemsokára indulunk – adtam ki az utasítást kiabálva.
Végig akartam simítani a karkötőmön, amit Louistól kaptam, de nem volt a karomon. Kisebb fajta szívrohamot kaptam. Azonnal felpattantam és meg sem álltam a szobámig. Ágyamhoz siettem, mert gyanítottam, hogy este, alvás közben kikapcsolódhatott a csatja. Feltúrtam az egészet, de sem a párna, sem a takaró, sem a lepedő alatt nem volt. Az utolsó helyre, félve, de benéztem, hátha ott megtalálom, de az fejrésznél lévő kis résben sem volt. Könnyeim már potyogtak, mert ez alatt az egy hét alatt, annyira szívemhez nőtt ez a karkötő, mint még semmi más. A története is érdekes, mert nem kézből-kézbe, személyesen lett átadva. Itthon, az egyik bőröndöm legalján találtam a kis dobozt, ami ezt a csodát rejtette. A dobozba nem csak a karkötő volt, hanem egy cetli is. „ Hogy mindig veled legyek. Louis” Egy rövid mondtad, de számomra mindennél többet jelentett. A fiúkkal mindennap váltunk legalább egy sms-t. De eddig szerencsére esténként tudtunk Skype-on beszélgetni órákat is. És tettek egy olyan ígéretet is, hogy amint tudnak, meglátogatnak minket, Mich is. 
A karkötőt felraktam ismét a jobb csuklómra, körbeforgattam, hogy nem hiányzik-e egy medál róla. Ismét a lépcső felé vettem az irányt. Ezen a napon többet lépcsőztem már, mint az elmúlt egy hónapban. Pont mikor leértem és elhagytam az utolsó lépcsőfokot szólalt meg a csengő. Csak és kizárólag Rebeka lehet, mert ki más is csengetne 7:20-kor? A lépcső aljától egy karnyújtásnyira volt az kaputelefon, így könnyen kiszóltam neki.
- Szia-miaaa – kurjantottam bele.
- Beengedsz? – kérdezte.
- Ja? Hogy be szeretnél jönni? Mássz kerítést! – adtam a fantasztikus ötletet, erre csak egy horkantást kaptam válaszul. Nincs jó kedve. – Jól van már. Nyitom.
Mire megtaláltam a megfelelő gombot, addigra Rebekának már elpattanhattak az utolsó, legkitartóbb idegszálai is. Félreértés ne essék. Nem direkt csináltam. Csak elfelejtettem, hogy melyik is nyitja a kiskaput.
- Anyaaaa! Elmentünk – kiáltottam be a konyhába.
Még nem mentünk el igazából, de oda akartam hívni magunkhoz, hogy búcsú puszit adjon, szokásához híven és ehhez ez tűnt a legjobb megoldásnak. Petit sem tudom, hogy hol kóvályog, így nehéz lenne elindulni. A bejárati ajtó nyílt és megjelent Reb egy az enyémhez hasonlító szettben. Annyi különbséggel, hogy neki barnás mellénye volt és valamivel világosabb shortja.
- Neked valami röntgenszemed van és átláttál a szobámba és direkt ugyan úgy öltöztél, mint én? – minden szó után lejjebb ejtettem az államat.
Azért ez tényleg megdöbbentő. Egy szót sem beszéltünk még a mai nap, de ugyan olyan szerelésben pompázunk. Sőt még a cipője is olyan, amit én akartam felvenni, így, hogy legalább legyen eltérés köztünk, felvettem egy ilyen izét. Sosem tudtam mi a pontos megnevezése, de tetszett és nem hagyhattam a boltban. Időközben anya is ideért a konyhából és Péter is előkerült.
- Em, óvatosan vezess! – kötötte lelkemre anya és átnyújtotta Toyotájának kulcsait.
- Mikor nem vezetek óvatosan?
Költői kérésnek szántam, de ahogy befejeztem a mondatot, 3 egyöntetű Soha volt hallható az előszobában.
- Veletek többet nem is beszélek – sértődtem meg és kifelé vettem az irányt, de azért adtam anyának egy puszit.
Rebnek és Petinek rohanniuk kellett a kocsihoz, mert már tapostam volna a gázt és akár nélkülük is elmentem volna. Rebeka beszállt az anyóülésre, Peti pedig hátra. Végigmorogta az utat, miszerint ő nem szeret hátul ülni, sőt kifejezetten utál. Már majdnem az iskolánál voltunk, amikor megszólalt a jobb zsebemben lévő telefonom. Mivel vezetés közben nem telefonálok, így aki hívott kénytelen lesz várni még 5 percet. Annyira csak nem lehet fontos. 
Az iskola előtt a szokásos dugó fogadott. Parkolóhelyet nem találni, a szülők az úton állnak meg, míg gyermekük kiszáll, a diákok többsége pedig össze-vissza rohangál át az úton. Végül, nehezen, de sikeresen találtunk egy parkolót az épület szélénél. Kiszálltunk, beriasztottam és csak akkor néztem meg, ki keresett. Nem okozott nagy meglepetést, mikor azt látta, hogy 1 nem fogadott hívása van: Louis. Gyorsan megkerestem a névjegyzékben és azonnal rányomtam a hívás gombocskára. Egy csörgés után azonnal felvette.
- Tudod, hogy aggódtam érted? Ugye nincs semmi bajod? Épségben vagy? – árasztott el kérdéseivel.
- Nincs semmi bajom Lou. Vezettem és bárki kereshetett volna, akkor sem vettem volna fel – világosítattam fel kedvesen. Ezennel tényleg kedves voltam.
- Komolyan a szívbajt hoztad rám. Eddig mindig felvetted, ha kerestelek. Már olyan is megfordult a fejemben, hogy utálsz, és azért nem veszed fel – esett kétségbe.
- Nem vagy normális. Ilyentől nem kell tartanod – röhögtem fel.
- Nem is tartok, csak… Csak… - hebegett.
- Jó, mind egy. Térjünk a tárgyra, hogy miért hívtál – legyintettem, bár ezt ő nem láthatja.
- Most te komolyan le akarsz rázni? Szép kis barát vagy.
- Nem Louis. Itt állok az iskola előtt és ha nem sietsz lekésem az utolsó évem évnyitóját.
- Ja? Jó! Akkor gyors leszek. Szerinted szürke vagy fehér mintás pólót vegyek fel?
Meghibbant. Bizton állíthatom, hogy elmentek otthonról neki. Komolyan képes volt csak ezért idetelefonálni?
- Ez komoly? Ezért hívtál fel és rendeztél kétszer is jelentet? – kezdtem dühbe gurulni.
- Igen. Szóval melyik?
- Te nem vagy normális. Hagyjál már. Fehér. Most pedig leteszem, mert tényleg lekésem az évnyitót – fújtattam.
- Köszönöööm. Szeretlek, Em. És ne szedj össze semmilyen pasit. Akármekkora is a kémia köztetek, ellenállj.
Tény és való, hogy abban maradtunk, hogy barátként folytatjuk, de akkor is többet érzünk a másik iránt, mint egy szimpla barát iránt. Normál esetben most elolvadnék, hogy milyen cuki, de most épp évnyitóra igyekeznék. Azt a diákot, aki már az első napon elkésik, az rossz ponttal indul a tanároknál. Neki mindig nehezebb kérdéseket tesznek fel felelésnél és a legapróbb rosszaságból is elefántot csinálnak. Ezért nem szeretnék késni és rossz ponttal indulni az utolsó, végzős évemben.
- Nem kell félned ettől. Én is szeretlek, de most tényleg megyek. Sziaaa. Pusziii. Este beszélünk még – búcsúztam és válasza megvárása nélkül, kinyomtam a telefont.
Visszacsúsztattam zsebembe és Rebeka után iramodtam, aki időközben az iskola előtt ácsorgó barátnőinkhez csatlakozott. Dalmát és Babettet már legalább 2 éve nem láttuk. Velük is az elektronikai eszköz vívmányai segítségével tartottuk a kapcsolatot. Az utóbbi időben egyre többet beszéltünk. Velük is megpróbáltuk felépíteni azt, amit régebben leromboltunk. A barátságunkat. Mi voltunk az elválaszthatatlan négyes. Igaz, ők ketten és mi ketten Rebekával mindig szorosabb kapcsolatot ápoltunk, de ez egyikünket sem zavart különösen. Míg 4-en együtt voltunk, nem volt számunkra külvilág. Csak mi.

~ 26. fejezet ~

Sziasztok!!
Itt is a rész! ;)) Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni. Remélem azért nem lett olyan borzalmas. :D
Különösebb hozzáfűznivalóm nincs.
Köszönjük a több, mint 9900 látogatót!!
Jó olvasást!
Puszii: Zsuzsi & Szandi

- Ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem tudjuk meg.
- Ez igaz Lou, de én holnap utazom haza. Most egy ideig biztos nem találkozunk, és – kissé megálltam mondandómban, hogy még egyszer átgondoljam a válaszom. Nem akarom megbántani, de most egyenlőre mindkettőnknek ez lesz a legjobb. - Ez nem lenne jó, hogy összejövünk aztán meg pár óra után elutazok a világ másik felére. Aztán maradna a telefon és az internet ahol tarthatjuk a kapcsolatot.
- Szóval, te most nem akarsz velem együtt lenni? Csak mert ez csupa kifogás. Mindent meglehet oldani! – húzódott el tőlem.
- Loouis! De én nem így akarok kezdeni egy kapcsolatot! És kérlek, ezen most ne vitázzunk. Majd máskor megbeszéljük ezt. Ha együtt kell lennünk akkor együtt leszünk előbb vagy utóbb – majd adtam az arcára egy hosszú puszit. Épp indulni akartam ki az udvarra, hogy friss levegőt szívjak, mikor Louis a csuklómnál fogva visszahúzott, és egy hosszú csókban részesített.
- Hova mész? – kérdezte elválva ajkaimtól.
- Kiszellőztetem a fejem. Mindjárt jövök – csak bólintott és adott egy puszit.
Kiérve a ház elé mélyen beszívtam a levegőt, és leültem a ház elé a pár fokos lépcsőre. A fejem tele volt gondolatokkal. Nem tudtam, jól döntöttem-e. Bár próbáltam magam meggyőzni, hogy ez volt a helyes döntés, azért voltak kétségeim. Próbáltam elhessegetni a gondokat, hiszen ez az utolsó estém itt. Még egyszer mélyen beszippantottam az éjszaka hűvös levegőjét, majd felálltam és mosolyt varázsolva az arcomra bementem.
- Azt hittem már elvittek a baglyok Picim – karolta át a vállam Louis és adott egy apró csókot. Éreztem a piaszagot, ami őt körülvette, ebből tudtam, hogy ivott még pár pohárral miután kimentem.
- Nem történt semmi ilyen. Megyünk táncolni? – kérdeztem, mert ki akartam élvezni az este további részét, és ezzel is le tudtam foglalni Louist, hogy a csalódottságtól esetleg még több piát igyon.

*2012. augusztus 27. (hétfő)

Megérkeztünk a reptérre. Ennyi volt... Ilyen gyorsan ér véget minden?? Nem lehet. Nem akarom, hogy vége legyen..
Kiszálltunk Rebbel Mich kocsijából, majd a bőröndöket fogva mindhárman az épület felé indultunk. Bent egy biztonsági őr egy eldugottabb helységbe vezetett, ahol már ott voltak a One Direction fiúk. Végignéztem rajtuk. Arcukon egy halvány mosolyféleség ült, de a szemükön látszott, hogy szomorúak, távozásunk miatt. Még egyszer végigfuttattam rajtuk a szemem, majd megállapodott a tekintetem Louison. Engem nézett. Figyelte minden mozdulatom, mintha bele akarná vésni az emlékezetébe.
- Nemsokára indul a gép - hallottam meg az egyik ember hangját. Próbáltam összeszedni a gondolataim, nehogy itt makogjak össze-vissza.
- Na, hát srácok ... indulnunk kell - mondtam ki az utált szavakat. Rebeka szedte össze magát elsőnek, és megindult Harry felé. Nagy nehezen én is erőt vettem magamon és Mich felé indultam. Egy kicsit hosszabb ölelés és pár jókívánság meg még 2 puszi, és indultam is tovább immár az 1D-s fiúk felé, akiktől ugyanígy búcsúztam el. Utoljára Louis maradt. Elé léptem, és hirtelen nem tudtam mit tegyek. Csak néztem a gyönyörű szempárt, aminek fogságába estem és nem tudtam mit tenni. Ekkor hirtelen Louis megfogta a csuklóm és magához húzott, majd megcsókolt. Kezeit a derekam köré fonta én meg az enyéimet a nyaka köré. Pár perc múlva a levegő hiányában szakadtunk el egymástól, de csak annyira, hogy az orrunk így is összeért.
- Szeretlek Em! Vigyázz magadra! És ha megérkeztek hívj!
- Louis! Én is nagyon szeretlek - mondtam könnyes szemmel. - Amint leszállunk, azonnal hívlak.
- Indulnotok kell! - mondta az egyik őr.
- Hiányozni fogsz, nagyon! - csókolt meg újra, de már rövidebben.
- Te is nekem - válaszoltam és éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon egy könnycsepp.
- Ne sírj! Sokat beszélünk majd! - törölte le a könnyem. Erre csak bólintottam válaszképp, mert egy hatalmas gombóc költözött a torkomba, ami nem engedett megszólalni, mert akkor utat tör az összes könnyem. - Szeretlek! - adott még egy gyors csókot.
- Szeretlek - mondtam ki én is, majd elléptem tőle. Intettem még egyet a többieknek, majd az ajtó felé indultunk Rebivel, ahol még visszapillantottam a srácokra, aztán véglegesen is elhagytuk a termet. Rebi a vállamat átölelte és így sétáltunk a repülőgép felé.

Kb. fél órája szállt fel a repülőgép, Rebi pedig már el is aludt, fejét a vállamra hajtva. Nem csodálom, hisz az 5 óra alvás engem is kikészített, de még nem bírok elaludni. Hihetetlen volt az a nyár. De most már vége és irány a suli. Jó lesz viszont látni a családom, de eszméletlenül hiányozni fognak a Londonban megismert fiúk. Miközben visszagondoltam a nyárra, emlékek hada futott végig az agyamon: Mich megismerésére, Rebivel való kibékülésem, mikor párszor szó szerint összefutottunk Louisval és a többi fiú megismerése. Aztán ott volt a jótékonysági bál a The Wanteddal, újra találkozás Eleanorral és az 1D barátnők megismerése, a buli és következményei, Harry látogatása, mikor hirtelen haza akartam utazni, és Liam szülinapja a búcsúpartival és Louis vallomásával. Meg még ezernyi emlék cikázott a fejemben. Megint könnyek gyűltek a szemembe és pár végig is folyt az arcomon. Ezeket gyorsan letöröltem. Közben egyre álmosabb lettem, majd végül az álmok birodalmába kerültem.

- Hölgyem! Hölgyem! – rázogatta a vállam a stewardess. – Kérem, kapcsolja be az övét, mindjárt leszállunk!

- Köszönöm – válaszoltam álmosan, majd felébresztettem Rebit is.

Leszállva a repülőről egy pillanatra megálltam. Üdv újra Budapest! – mondtam kissé fájdalmasan magamban, majd Rebi karolt belém és tovább húzott a várakozó családjaink felé. Még gyorsan összeszedtük a csomagjaink, majd a családjainkhoz siettünk.

- Emília!!!! – hallottam meg anya hangját, majd pár pillanat múlva már éreztem ölelését is. – Úgy hiányoztál! – mondta mintha már ezer éve mentem volna el.
- Szia Anya! Nekem is hiányoztál! – válaszoltam. Aztán adott még két puszit, majd átengedett apának és öcsémnek. Közben fél szemmel Rebi felé pillantottam, akit épp anyukája ölelgetett még. Miután a család meg volt még Rebi szüleitől is kaptam egy gyors ölelést, és barátnőm is az enyéimtől, majd a kocsi felé indultunk s közben egy egész kérdésáradatot zúdítottak ránk, amire igyekeztünk válaszolni. Hiába mondtuk nekik, hogy van egy csomó időnk mindent megbeszélni, ők most akartak tudni mindenről, de pár perc alatt egy ilyen eseménydús nyarat nem lehet elmesélni. Még a kocsi előtt beavattak minket a tervükbe, miszerint holnap este lesz egy kis buli - család, rokonok, barátok – a megérezésünkre. Örülök neki, hogy nem mára szervezték, legalább ki tudjuk pihenni magunkat holnap estére. Még gyorsan elbúcsúztam Rebitől, hiába laknak a szomszédban, hosszú az út, aztán az autóba beszállva hazafelé vettük az irányt.

~ 25. fejezet ~

Ciao!!
Itt a rész, kisebb-nagyobb csúszással. Az előző fejezetnél magyarázatot ígértem, amit most meg is kaptok. Szóval, nem tudom ki vette észre és ki nem, de a Blogarchívum résznél a hónapok neve mellet ott vannak a számocskák. És mi is csak nemrég vettük észre, hogy véletlenül kialakítottunk egy sorozatot. 5-8-5-8 stb. az egy hónapban feltöltött dolgok száma. Így muszáj volt megírni aznap este a részt és hogy fel tudjam tenni, be is kellett fejezni. Ezért voltak keveredések itt. Tegnap pedig technikai okokból csúsztam meg, de ma itt vagyok, készen egy egész hosszú és tartalmas fejezettel.
Egyébként tegnap volt fél éves a blog. Azaz fél éve boldogítunk titeket az irományainkkal. Köszönjük azoknak akik eleje óta követik a blogot. (ha nem adnak róla jelet, akkor is) És köszönjük azoknak is akik "útközben" csatlakoztak hozzánk.
Szeretünk mindenkit vagy, hogy Leiner Laura szavaival éljek: "Szeretem az olvasóimat" vagyis mi szeretjük.
Pusziiii és jó olvasást: Szandi és Zsuzsi

Liam öleléséből Louiséba kerültem. Vajon direkt ő volt az utolsó?

Egyszer biztos megkapom rá válaszom, de nem úgy tűnik, mintha az ma lenne.
Louis ismét úgy szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni. Hiába kerültünk az elmúlt napokban nagyon közel egymáshoz, de néha nem tudtam eldönteni, mit miért tesz. Miután ő is elengedett, ami valljuk be, nem volt rövid idő, Perrie egy tálca rózsaszín itallal töltött poharakkal egyensúlyozott körbe. Mindenki levett róla egyet, majd Harry kezdett, egy amolyan beszédféleségbe.
- Kedves egybegyűltek! Köszöntök mindenkit ezen a csudásan szép napon, mikor még a felhők is tömegesen vonulnak el felettünk, hogy megcsodálhassák, eme kis társaságot. Körülbelül egy hónapja, hogy 3 ifjú hölgy – ennél a pontnál Mich köhintett egyet, majd Harry szem forgatva folytatta – 2 ifjú hölgy és egy derék ifjú csatlakozott, ezzel beszínesítve szürke hétköznapjainkat. Komolyan, ha ők nem jöttek volna, itt ülnénk még most is a nappaliba és egymással harcolnánk a TV kapcsolóért. Brr, durva. De, mint mondtam, szerencsére, itt vannak ők. Csak pár példa, hogy miket köszönhetünk nekik. Mich, ha te nem lettél volna, akkor azt hiszem, Nick örökre szingli marad. Köszönjük neked. Aranyos párocska vagytok. Reb, ha te nem vagy, akkor soha nem tanuljuk meg, hogyan essünk el, saját lábunkban. Köszönjük neked is. Em, köszönjük neked, hogy megtanítottad nekünk, hogy egy reggel el lehet kezdeni morgás és koffein bombák nélkül. Szó, mi szó. Veletek lettünk egy kerek egész. Nagyon fogtok hiányozni, lányok – fejezte be mondandóját Harry, aminek az nagy részét végignevettük, de a végére kigördült, egy könnycsepp mindenki szeméből.
- Ti is rettenetesen fogtok nekünk hiányozni, de ne higgyétek, hogy ilyen könnyen megszabadultok tőlünk. Tudjátok, internet, telefon, repülő, sőt még autó is szolgálatunkra készen áll – mondta Rebeka helyettem is.
- Most már csak annyi maradt hátra, hogy Cheers és kezdődjék a partiii – üvöltött fel Harry.
Mindenki egy körben állt, majd poharunkat középre téve koccintottunk és emeltük magasba őket. Mikor körbenéztem társaságunkon, mindenkin egyszerre láttam boldogságot és szomorúságot is.
Louis egész végig a derekamat ölelte. Teljesen úgy festhettünk, mint egy rózsaszín felhők között úszkáló gerlepár, de el kell, szomorítsak mindenkit, baráti kötődésen kívül, semmi sincs köztünk. Bár a gyakori lopott csókok vagy gesztusok nem erről árulkodnak, de ez a valóság. Tény, hogy Lou rettentő jó pasi, szeretnivaló, kedves, vicces, féltő, nem mellesleg tehetséges is, de nem hinném, hogy jó lenne egy bimbózó kapcsolatnak az, hogy már a legelejétől kilométerek választják el egymástól a két felet.
- Em, itt vagy még? – tellegette szemeim előtt kezeit Louis.
- Mi? Persze, itt vagyok. Mit is mondtál? – kérdeztem.
- Nem úgy tűnt. Azt kérdeztem, mit kérsz? – vonta fel gyanakvón bal szemöldökét.
- Ő, azt hiszem, egy kóla megteszi.
- Biztos kóla? Nem kell valami… jobb?
- Nem, nem. Az tökéletes lesz. Nem szeretném, hogy megismétlődjön a múltkori és esetleg szétszakítsak még egy álompárt – mondtam, de azt hiszem az utolsó mondatot nem kellett volna hozzátennem.
- Ne szórakozz már – hangja dühösen csengett, még soha nem hallottam így beszélni – Nem szakítottál szét senkit. Csak megadtad a kezdőlöketet a szakításhoz, amiért mindketten nagyon hálásak vagyunk neked, hisz lehet boldognak tűntünk, de mint mondtam, rég nem működöt ez már köztünk.
Mélyen a szemembe nézve próbálta agyamba vésni ezeket, de nem sok sikerrel, ugyanis véleményem szerint én mindig csak egy kapcsolat elrontója leszek, bármi is volt a felek között.
- Tudom, hogy megint arra gondolsz, hogy te vagy a hibás, de ha százszor nem mondtam el eddig, hogy nem te vagy, akkor egyszer sem. Inkább, gyere, igyunk valamit – ragadta meg kezem és felhúzott a napozóágyból.
Az egyik asztalhoz közeledtünk, amin csak italok voltak felsorakoztatva. Annyi féle, hogy még csak hírből sem ismertem őket, nehogy ízre. Teljesen rábíztam magamat Loura, aki ha jól láttam kevergetett valamit, ami végül halványsárga színben pompázott.
- Tessék – nyújtotta felém a löttyöt.
Először csak megszagoltam, mint minden új dolgot, majd megkóstoltam. Az íze nem volt túl bizalomgerjesztő, de hát íze van, ezt kell szeretni.

Pár pohár Louis féle kotyvaléktól kezdtem magamat sokkal felszabadultabbnak érezni. Olyannak, akinek nincsenek gondjai, csak éli életét, mindenféle akadály nélkül.
Úgy 10 körül, pontosan nem tudom, mert nem figyeltem az órát, megszólalt egy dal. Happy Birthday to you, happy birthday, Liam.
Mindenki a kertajtó felé nézett, ahol megpillantottuk Daniellet és Niallt egy óriás batmanes tortával Liam felé tartani. A fiú teljesen meghatódott, ami nem csoda. A gyertyák elfújása után ezennel Danielle kezdett bele kisebb monológjába, majd Liam felszeletelte a tortát és a buli kis időn belül elérte a csúcspontját. Eközben persze érkeztek még emberek, gondolom ők a fiúk barátai voltak. Így egy fergeteges házibuli kerekedett ki.
Szinte az egész estét Louisval ücsörögve, iszogatva, beszélgetve töltöttem. Szerencsém volt, hogy neki is botlába van a táncoláshoz, mint nekem, így még egy kósza gondolatot sem pazaroltunk arra, hogy táncoljuk. A lopott csókokból az este folyamán egyre több és több lett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Majd az egyik után Louis olyat mondott, amire nem számítottam.
- Em, ugye emlékszel miért szakítottunk Eleanorral? – kérdezte bizonytalanul.
- Persze – bólintottam, bár nem értetem mire megy ki ez az egész.
- Szóval, mint mondtam akkor, mindkettőnk mást szeret – bólintottam ismét – Nem tudom, hogyan is mondjam el vagy alkalmas-e az időpont, de úgy érzem muszáj tudnod.
- Jézusom, Louis, ne ijesztgess már. Csak nem lehet olyan ijesztő az a személy – mosolyogtam rá és bíztatva a folyatásra megszorítottam jobb kezét.
- Remélem, nem fogsz képen röhögni meg hasonlók, de az a személy te vagy. Téged szeretlek.
Szívem óriásit dobbant az utolsó mondattól, de erre legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Pont ő, pont belém? Lehetetlen! Álmodom! Valaki csípjen meg, hogy tudjam ez a való világ.
Louis fejét lehajtotta és tenyere közé rejtette arcát. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki eltörte anyukája kedvenc vázáját, mert a házban focizott.
- Na? – nézett fel pár perces hallgatás után. Szerencsénkre nem kellett túlkiabálni a zenét, mert egy elég eldugott helyen ültünk.
- Hát, izé, nem tudom, mit mondjak – ráztam a fejem tétlenül.
- Ne, inkább ne mondj semmit. Hülyeség volt ezt elmondanom. Inkább megyek, iszok valamit.
Felállt, majd elsétált az italos asztalhoz. Szemeiben mérhetetlen szomorúság tükröződött és csak egyvalaki miatt volt ez. Miattam. Amit ez eljutott a tudatomig, azonnal felpattantam és utána rohantam. Mikor odaértem hozzá, olyan szorosan, ahogy csak tudtam magamhoz szorítottam.
- Nem volt hülyeség, Lou. Nem mondom, hogy próbáljuk meg együtt, mert nem tudom, hogy működne ez köztünk, hogy két, egymástól távol lévő országban élünk. Ha itt élnék, mindenfajta gondolkodás nélkül rávágtam volna az igent, de így, nem tudom – motyogtam végig kabátja alábújva.
- Ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem tudjuk meg.