~ 36. fejezet ~

Sziasztok!
Tök rég írtam ilyen bejegyzés előtti beköszönőt, de olyan kakimaki napom volt, hogy úgy gondoltam csak azért is írok. Amúúgy egy aprócska kulisszatitkot úgy érzem muszáj elárulnom. Szóval: Eredetileg Szandi írta volna a részt. Csak hát, ő most bulizik, én meg itthon tespedek a cicukámmal, miközben gyártom a részeket és eszem a délután sütött, kissé elrontott csokitortámat. Szörnyűűű egy életem van. #ezvan
Jó olvasást, meg minden és hétfőn iskola, szóval JÓ TANULÁST is!! #muhöhöhö
Puszilunk mindenkiit: Szandi és Zsuzsi <3
U.I.1.: Szandii érezd jól magad és bulizz helyettem iiis ezerrel!:D <3
U.I.2.: Nóra, most van itt a hamarosan.:)
U.I.3.: Késve, de Boldog 20. Születésnapot Liaaaaam! <3

*2012. szeptember 20. (péntek)

Utálom, amikor vagy a reggeli irritáló ébresztőmre kell kelnem vagy telefoncsörgésre. Imént az utóbbit tapasztaltam meg. Morogva nyújtóztam az éjjeliszekrényem felé, hogy megkaparinthassam a szörnyen idegtépő muzsikát játszó készüléket. Egyébként a fiúk, Moments című dal a csengőhangom, ha Louis hív és akkor is éppen azt hallottam. Futólag rápillantottam az órára, ami 6 órát jelzett. Mi a fene?

- Igen? –szóltam bele teljesen rekedten.

- Em? – kérdezett vissza bizonytalanul Louis. Gondolom furcsállta, hogy ennyire elváltozott a hangom.

- Igen, én vagyok. De azt nem értem,hogy te miért hívtál fel hajnali 6 órakor – duzzogtam és legörbítettem a számat, bár ő ezt nem láthatta..

- 5 van, de mindegy. Csak azért hívtalak, hogy értesítselek, kiszivárgott a Live While Were Young. 

Hangán tisztán hallatszott, hogy rettentően dühös és most már megértem, hogy miért zaklat ilyen korán. Mérgesen beszívta a levegőt és folytatta: - Nem értem, miért jó ez az embereknek. Hogyan lehetnek ilyen alattomos hangyászsünök? – halkan felkuncogtam a jelző hallatán – Ők mit szólnának, ha nyilvánosságra tennék valamit, amit ők egyáltalán nem akarnak vagy csak később? Komolyan mondom, ha megtudom ki volt az, megfojtom egy kiskanál vízben.

- Louis – szóltam bele a telefonba hosszas hallgatásom után, de ő csak mondta tovább a magáét – LOUIS! – kiáltottam bele ezennel. Ahogy éles, sipító hangomat meghallotta azonnal elhallgatott. Ez könnyen ment, gondoltam. – Kérlek, nyugodj meg. Vegyél mély levegőket és ülj le. Az ilyen „aljas hangyászsünök” nem érdemlik meg, hogy energiád és idődet fecséreld rájuk. Főjenek a levükben. 

Nyugodt hangon beszéltem, pedig én is felhúztam magamat a dolgon. Sokat dolgoztak a zenén és a videó klipen is, erre jön egy ilyen ember, aki jó szórakozásnak találja, hogy kiszúrjon a fiúkkal. Fantasztikus, mondhatom. 

- Em, ne haragudj, hogy felkeltettelek és ilyen hisztivel kellett kezdened a napodat. Nagyon sajnálom.

- Ugyan már, semmiség. És mit fogtok csinálni?

- Hát eddig még csak én és Liam tudunk róla és arra jutottunk, hogy csinálunk egy rövidke Twitcamot és ott bejelentjük, hogy áthozzuk ma délutánra a megjelenését – hadarta, de mégsem olyan gyorsan.

- Szerintem szuper ötlet – mosolyogtam.

Büszke voltam a fiúkra, hogy ilyen jól oldják majd meg a helyzetet. Elcsacsogtunk még egy ideig, amitől Louisnak is jobb kedve lett, valamennyire és én is felélénkültem, valamennyire.

- Lou, készülődnöm kell, különben elkések az iskolából – mondtam, amikor az óra, már bőven 6:35-öt mutatott. 

- Isten ments, hogy miattam késs el – röhögött a telefonba.

- Kössz – morogtam, de belül felettébb jól szórakoztam. 

- Tudod, hogy imádlak, de durcázz. Este el ne felejt lecsüccsenni a géped elé. Jó tanulást! Szeretlek! Szia – búcsúzott.

Elmotyogtam egy „én is szeretlek”-et és egy „sziát” és letettettem.

Telefonomat ledobtam az ágyneműm közé és rohantam is a fürdőbe. Gyorsan készültem el, mert nem tudom miért. Ruháimat is a szekrényből az alapján válogattam ki, hogy melyik volt legfelül. Végül is tök jók akadtak a kezembe. Egy világos farmer, egy szürke pulcsi, amin a „Young & Wild” felirat díszelgett. Gondolatban már elterveztem, hogy a fehér vászoncipőmet fogom felvenni hozzá. Tökéletes. (Em ruhája)

***

Az iskola a többi naphoz képest eseménytelenül telt. Ahhoz képest, hogy péntek van, a diákok nagy része szinte hullaként lebegtek vagy zombiként lépdeltek a folyosókon. Ilyenkor nem kéne feldobva lenni, hogy hétvége lesz, emberek? Nekem mindegy, ti tudjátok. Hozzájuk képest, én végigpörögtem a napot. Hihetetlen, de még felelni is jelentkeztem történelemből. Meg kell mondjam, zseni vagyok. Ugyan, semmi önfényezés. 

Délután 5-kor a laptopom előtt ülve vártuk Rebekával, hogy a fiúk végre megjelenjenek végre a képernyőn. A gyomrom egyre gyakrabban korgott, így muszáj voltam kimenni a konyhába valami csipegetni valóért.

- Reb, kérsz valamit te is? – kérdeztem, miközben nagy nehezen feltápászkodtam. 

- Kapok olyan finom gumicukrot? Tudod, a focilabdásat – csillantak fel a szemei.

- Most az egyszer. De csak most – mutattam fel mutatóujjamat fenyegetően és megpróbáltam szigorúan nézni, de sikertelen próbálkozásom után kínomban elnevettem magam.

Már majdnem a konyhában jártam, amikor Rebeka sipítozni kezdett.

- Em, gyere gyorsan.

Tüdőm kiköpve szaladtam vissza a nappaliba, majd egy ügyes ugrással – ne gondoljatok semmilyen tigrisbukfencre, meg szaltókra és egyebekre – ismét a helyemen voltam.

A laptopom, amúgy hozzákötöttem a TV-hez, így nagyképernyőn néztük, ezeket az idiótákat. azt kell mondjam, ez tényleg gyorsa bejelentés volt. Nagyjából ez volt a szövege: " Azt szerettük volna, hogy a rajongóink lássák a videót és meghallgassák a dalunkat, de a megfelelő minőségben, ezért előrehoztuk a premiert. Nagyon izgatottak vagyunk a „Live While We’re Young” miatt, rengeteget dolgoztunk rajta, és alig várjuk, hogy ti is lássátok és halljátok még ma! ” A végén hozzátették, hogy az ottani idő szerint 6-kor fog debütálni a klip, ami azt jelenti, hogy itt 7-kor, azaz van még 2 órácskánk.

Két órával később tűkön ülve vártuk, hogy végre megnézhessük a klipet. Mikor végre megtaláltuk YouTube-on egyből nagy képernyőre kapcsoltuk és visszadugtuk a TV-be a kábelt, hogy a teljes képernyő ne a gépemre legyen csak érvényes. Rebekával végigsikoltoztuk az egészet. Egyszerűen imádtuk. Már épp az ismétlés gombra nyomtunk volna rá, de egy kis felugró ablakocska, miszerint bejövő hívásom van Skype-on, megakadályozott benne. Gyorsan rányomtunk a videó válasz gomba és már meg is jelent az 5 srác feje. Louis ült középen, mellette balra, nekünk jobbra volt Zayn és Harry, míg a másik oldalán Liam és Niall csücsült. 

- Sziasztoook – vigyorogtak idiótán a kamerába. – Hogy tetszett? Ugye láttátok már? – folytatta Harry.

- Persze, hogy láttuk. Most akartuk megnézni még egyszer, de te keresztbe tettetek nekünk. Csak úgy megsúgom, hogy imádjuk. Egyszerűen fantasztikus az egész – hadarta Rebeka, miközben én bőszen bólogattam. 

Gyomrom ismét megkordult, pedig alig fél órája ettem. Mehetek ki megint a konyhába. Felháborító.

- Ha megbocsájtotok, élelmet kell szereznem – vigyorogtam a kamerába és már le is léptem.

Nagy léptekkel, már majdnem futva igyekeztem a konyha felé. Azonnal a hűtőhöz léptem és felrántottam az ajtaját. Felső polc, üres, második polc, majdnem üres, csak egy csomag banán volt ott. Harmadik polc, szintén üres. Az alsón pedig ott van a vaj, a felvágottak és legalul a fiókokban pedig a zöldség. A „nagy” választék híján megfogtam két banánt és visszaslattyogtam a nappaliba Rebhez és a fiúkhoz. Ők éppen valami nagy sztori közepén voltak, így szó nélkül ültem vissza a helyemre. Próbáltam értelmezni, hogy mégis mi a fenéről társalognak, de elbuktam, maradt nekem a banánom. Lassan felbontottam, majd még lassabban elkezdtem nyammogni rajta. Nem tudom, ti hogyan szoktátok enni, de én mindig szétnyomom a falatot a nyelvemmel a szájpadlásomon. Mióta eszemet tudom, ezen a bugyuta módon eszem ezt a gyümölcsöt. 

Körülbelül fél órája ettem a két banánt és lassan kapizsgálni kezdtem, miről is beszélgetnek. Hát persze, hogy a klipkészítés őrült pillanatit mesélték el. Hogy mennyire „izgi” volt beleugrani a vízbe a kötélről, milyen „szupcsi” volt azzal az autóval száguldozni és az egésznek a hangulatáról. Néhol mi is szóhoz jutottunk Rebekával, de többnyire a fiúk meséltek egymás szavába vágva. Mikor éppen azt mesélték, hogy Harry hogyan állt fejre egy gumilabdában, ajtócsapódás, majd motoszkálás hallatszott az előszoba felől. Barátnőmmel érdeklődve hátrafordítottuk fejünket, hogy megnézhessük, ki is érkezett, de csak Peti ért haza az edzésről. 

- Cső – dörmögte orra alatt, mikor elcsoszogott mellettünk.

- Szia Petiii – nyávogtuk szinkronban Rebbel.

Fiúk néma csendben ültek és figyelték az eseményeket. Mindegyikőjük felvont szemöldökkel és gondolkozó fejet vágtak. Hát perszee, ők még nem tudják, hogy Peti kicsoda. Felpattantam, majd öcsém után rohantam. Minő meglepetés ért, mikor a konyhában találtam meg. Azonnal megragadtam a karját és magam után vonszoltam vissza a kanapéra. Leültettem Reb és magam közé, majd belekezdtem.

- Fiúk, ő itt az öcsém, Péter, de csak Peti. Peti, ők a One Direction, balról-jobbra, Niall, Liam, Louis, Zayn és Harry – mutattam be őket egymásnak. – A középső AZ a Louis – hajoltam füléhez és belesúgtam.

Rám nézett egy kaján vigyorral, majd ismét a képernyőre meredt. Szemében láttam azt a furcsa csillogást, ami nekem biztosan nem jelentett jót. Louis nyitott felé a leggyorsabban, majd utána sorjában a többiek is, minket teljesen kizárva a beszélgetésből, mert valami fiús dologról csacsogtak. Petinek nem jelentett gondot az, hogy angolul kell társalognia, mert őr régebb óta beszéli ezt a nyelvet, mint én. 

Este kilenckor már témát váltottak és most a fociról vitatkoztak, hogy melyik a jobb csapat. Időközben Rebeka már hazasétált, én pedig annyira elálmosodtam, hogy félpercenként ásítoztam. 

- Peti, majd kapcsold ki a gépet. Megyek aludni – mondtam öcsémnek, de csak legyintett a kezével, hogy maradjak csendben. Intettem a fiúknak is, de kétlem, hogy bármelyik észrevette volna. Végül is, örülök, hogy Peti ilyen jól kijön velük, főleg, hogy Louisval. 

Mikor a fürdőből lépdeltem ki, a telefonom jelezte, hogy üzenetem érkezett. Mosolyogva nyitottam meg, miután láttam, hogy ki volt a feladója. 

Louis: „Em, hihetetlen jó fej az öcséd. Ne haragudj, hogy kiszorítottunk a beszélgetésből, de ígérem, bepótoljuk holnap. Lehet kicsit kések, de megpróbálok időben jelentkezni. Jó éjszakát! Szeretlek! xx”

~ 35. fejezet ~

  ~ 2012. szeptember 16. vasárnap~

Nem akarok felkelni. Nem akarok hazamenni. Semmit nem akarok csinálni, csak itt maradni Londonba. Semmit. Szemeimet már annyira szorítom össze, hogy lassan izomlázam lesz. Nem tudom hány óra, de nem is akarom megtudni. Nem, nem, NEM! Jobb kezemet átcsaptam a mellettem lévő területre, ahol Louisnak kellett volna feküdnie, de csak az ágyneműt bántalmaztam. Hogy biztos legyek benne, hogy tényleg üres az ágy Lou felőli része, minimálisan felemeltem a fejemet és olyan aprócska csíkra nyitottam a szemeimet, hogy ha lát valaki, az nem is látja, hogy nyitva van. És akkor pillantottam meg az órát, ami már 10:20-at mutatott, az az – gyors fejszámolás és a többi – van 40 percem, hogy becsomagoljam a holmijaimat és útra készen álljak. Fantasztikus, hogy ebbe a házba senki nem tud felkelte… Várjunk csak! Én felhúztam a telefonomat 9:30-ra. Megnéztem az én felemen lévő telefont és nem volt ott, szóval csak a hűlt helyét találtam. Átnéztem Louis éjjeliszekrényére és ott hevert a HTC-m. Nem iPhone. Gáz, mi? Nekem nem kellenek sablonos tucat telefonok, tökéletesen megelégszem ezzel a kütyüvel, ami tökéletesen ellátja gazdája, az az az én utasításaimat. Főleg, hogy kicsúsztatható billentyűzete van, imádooooom. Tereljük inkább a témát, itt áradozok a mobilomról, hehe, látszik, reggel van még nekem. Szóval az óráról a telefonra nézve, azonnal, mint egy nikkelbolha pattantam ki az ágyból és rohantam a fürdőbe. Emberi szükségleteim és szépítkezésem végeztével, utam visszavezetett a szobába. Szerencsére este már kikészítettem a ruháimat, így az egyik fotelről szedtem le, felkaptam és már csak csomagolni kell és készen is vagyok. Maradt még, úgy negyed órám. Jó vagyok. Egyébként, nem öltöztem túl. Egy egyszerű farmer, hozzá kék pólót és egy rozsdavörös, sötétkék csíkozású kardigánkát. A szemüvegemet is muszáj volt feltennem, mert nagyon ritkán, évente egyszer-kétszer elkezd fájni és akkor pár napig, egy hétig kötelező hordanom. Bőröndömet és egyéb dolgaimat felkaptam a vállamra vagy magam után húzva indultam meg a földszintre. A zörgésre, mert, hogy a lépcsőn sem emeltem fel a lépcsőn a bőröndöt, mindenki felkapta a fejét vagy abbahagyta azt amit csinált. 

Elsőként Louis rohant oda hozzám, hogy segítsen, de már nem lett volna sok dolga, mivel 2 lépcsőfok maradt, azon pedig én is le tudtam húzni. 

- Miért nem szóltál? – vont kérdőre Louis.

- Te meg miért nyomtad ki az ébresztőmet? Majdnem elaludtam miattad – böktem a mellkasára.

A többiek, vagyis Rebeka, Zayn és Liam visszamentek oda, ahol a lejövetelem előtt voltak, mert meggyőződtek róla, hogy csak én voltam az. Amúgy szerintem vicces, hogy pár napos párocska vagyunk és máris összekapunk valami orbitálisan nagy hülyeségen. Kész vicc, de inkább visszaszerzem a mogorva formám és megpróbálom elnyomni a feltörni készülő vigyoromat. Érthetetlen…

- Nem aludtál volna el. Most akartam felmenni és vinni a reggelid. Még amúgy is van – ránézett az órára és… - Úristen. Elkésünk! Készülődni! Van 10 percetek – kiabált, mint egy, mint egy, áhh, semmi nem jut eszembe. Szóval csak kiabált. – Em, ne haragudj. Elfelejtettem – villantott egy széles, kínos vigyort.

- Azért ám, még haragszom, de ha megmutatod hol a reggeli, akkor talááán – vigyorogtam.

Louis is elmosolyodott és köszöntött egy jó reggelt csókkal, majd ujjainkat egybefűzte és maga után húzva vitt el a konyháig, ahol váó. A pulton egy nagy lila, műanyag tálca állt - de most nem a tálca anyaga és színe a lényeg – amire mindenféle finomság volt rakodva. Volt rajta egy bögre kóla, egy sima szendvics, amire a kedvenc felvágottam és cuki katicabogárrá formált paradicsomok voltak rakva. Hát akkor mégsem csak sima szendvics volt, hanem ultra szuper. A bögre és a tányér körül, a tálca kimaradt részeire színes csoki golyók, azt hiszem M&M’s volt szórva. Hát kell ennél jobb reggeli? Nem hinném.

- Úúú. Köszönöm – ugrottam Lou nyakába és.

Mikor elváltunk egymástól, már csak 5 percem volt megnyammogni ezt a csodás reggelit, szóval villámtempóban faltam és épp mikor egy sárga csokikát akartam a számba rakni, eszembe jutott valami.

- Amúgy mire fel, kaptam volna ezt az isteni reggelit az ágyba? – kérdeztem még mindig vadul vigyorogva.

- AZ első indok, hogy imádlak. A második, mert megérdemled. A harmadik pedig, hogy ki tudja, meddig nem találkozunk – mondta és minden ok után adott egy aprócska csókot.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy ő csak ül és nézi, hogy én falatozom, az téved. Sajnálom. Ugyanis eléggé nem éppen hétköznapi pózban eszünk. Én a pulton ülök, csakúgy, mint aznap, amikor megérkeztünk, Louis a lábaim között áll és míg én valahogyan fogom a tányért fél kézzel és próbálok enni, addig ő mancsait vagy a derekamon vagy a combjaimon tárolja vagy pedig eleszi előlem az M&M’s-t. Egyszer csak fogott egy kéket, megnyálazta és bekente vele a száját. 

- Hogy nézel ki? – röhögtem folyamatosan. Az ilyen pillanatokban bánom, hogy nem hordom mindenhova magammal a telefonom. 

Louis továbbra is csak csücsörített és különböző idióta pózokba vágta magát. Fél perccel később megfogott egy zöld cukorbogyót is, benedvesítette és ezennel az én számat vette célpontul. Kifestette, de el sem tudom képzelni, hogyan. Ha valaki nem vágná szarkazmus volt. Mindegy. Szóval, most állunk/ülünk, mint két idióta. Az egyiknek kék a szája, a másiknak zöld. Louis vigyorogva nézte mesterművét, közben fejét ide-oda döntögette, míg én összehúzott szemekkel figyeltem őt.

- Szerintem keverjük össze a színeket – adta a fantasztikus ötletet és megspékelte egy 1000 wattos mosollyal. Tiszta fogkrémreklám.

Szemeimet megforgattam, de már késő volt, mert Louis nekilátott a kék és a zöld vegyítésének. Mikor elhúzódott, beigazolódott, az, amit sejtettem. Fos szín keveredett belőle. Hehe.

- Az enyém is ilyen, igaz? – kérdezte búskomoran Louis. Válaszképp csak vígan bólogattam.

***

Reptér. Délután fél 2. Hazautazás. Két szó: nem akarok. 

Nem mindenki tudott kikísérni bennünket. Liamnek, Harrynek és Zaynnek dolga akadt, így tőlük, még otthon búcsúztunk el. Értelemszerűen, akkor csak Niall és Louis voltak ott velünk. 

Már egy ideje csak álltunk a reptéren lévő kis kávézó előtt, mint a szerencsétlenek, de senki nem kezdett búcsúzkodni. Amikor meghallottuk, hogy a hangosbemondóba bemondják. hogy a mi járatunk 15 perc múlva indul, a már nemtudomhányas és nemtudommelyik kapuról, akkor Louis odalökött Niallhöz. Kedves, mondhatom. 

- Még egyszer köszönöm, a szülinapi… öhm, mindent – mosolygott és megölelt.

- Hiányozni fogsz, Niall.

Eközben, mint a filmekben, mikor egy másik helyen mutatják a történést, mindegy, szóval meanwhile, Rebeka és Louis érzékeny búcsút vettek egymástól. Szó szerint érzékeny volt, mert Rebnek mostanában szinte mindentől potyogni kezdenek a könnyei. Szóval helyet, vagyis fiút cseréltünk barátnőmmel és a barátom elé álltam.

Először csak ujjainkat fontuk össze és szótlanul álltunk egymással szemben. Álltunk és néztük egymás szemét.

- Ez vicces – nevettem fel, velem együtt Lou is. Tényleg vicces volt. – Mikor fogunk újra találkozni? – jókedvem egy pillanat alatt szertefoszlott.

- Hamarabb, mint gondolnád – kacsintott és magához húzott.

Ajkaink összeforrtak, nyelveink táncot jártak, de nem olyan sokáig, mert erre tudok két indokot is. Egy, rengeteg ember vesz körül minket és nem akarunk egyelőre címlapokra kerülni, bár szerintem most már odafogunk. A másik, megállapodtunk, hogy a barátaink, ismerőseink előtt nem fogjuk túlzásba vinni a dolgokat, maximum egy-két puszi.

Még egy gyors csókot váltottunk Louisval és Rebekával már indultunk is beszállni a gépre. Nem néztem hátra, mert tudtam, hogy ők már nem lesznek ott. Átmentek egy másik helyre, amit én nem tudtam hol volt. Nem sírtam, még csak nem is könnyeztem, mert ez nem egy hosszú időre szóló búcsú volt. Csak pár napra, pár hétre szóló különlét. Addig pedig tudunk beszélgetni telefonon vagy egyéb ilyen kütyükön. 

~ 34. fejezet ~

Azt hinné az ember – és szerintem mindenki azt is hiszi –, hogy elfelejtettük Niall pajtásunk szülinapját. De nem, ez nincs így, vagyiis jóó én nekem már kissé kiment a fejemből az eredeti oka az itt létünknek, de ez szerintem érthető. Bár nem beszéltünk meg semmi féle bulit, vagy ilyesmit, sőőt, igazából nem is tudtam mikor akarjuk felköszönteni, egészen addig a pontig, amíg fel nem ébredtem. Vagyis fel nem ébresztettek az éjszaka kellős közepén. Szóval arra keltem nagyon későn az éjjel, hogy Louis finoman bökdösi az arcom az orrával és szólongat:

- Em! Emi! Emili! Emilia! Drágám! Kelj fel! Ébredj Csipkerózsika – mondogatta, s közben kaptam egy-egy apró puszit is.

- Ne Louis! Hagyj aludni! – morogtam enyhén dühösen átfordítva a másik oldalra a fejem. Ekkor meg a nyakam kezdte el puszilgatni.

- Fel kell kelned Kicsim.

- Nem, nem kell. Hagyj! – motyogtam még jobban a párnába bújva. Pár perc múlva, még mindig folyamatosan bökdösött. Na, ekkor elfogyott a maradék türelmem és felkönyököltem, mivel eddig a hasamon feküdtem:

- Lou, mégis mi a franc bajod van?! Miért nem hagysz aludni?? És egyáltalán mennyi az idő???

- Nyugi – mondta és adott egy puszit az arcomra. – Mindjárt éjfél – válaszolta meg az egyik kérdésem. Egyáltalán nem tudom, hogy tud ilyenkor fent lenni, meg hogy miért kelt fel, de azt végképp nem értem, hogy miért nincs fáradt hangja, hiszen éjszaka közepe van. Ja és hogy miért kell pont engem ébresztgetnie ilyenkor. – Amúgy meg azért keltettelek, mert Harry csodás ötlete alapján most fogjuk felköszönteni Niallt. Szegény már azt hiheti, hogy elfelejtettük, hiszen azt mondtuk neki a szülinapján, hogy majd hétvégén adjuk oda az ajándékokat mikor ti is jöttök. Szóval most teljesen váratlanul fogja érni őt.

- Ahhj – sóhajtottam fáradtan. Igaz, valamikor tényleg meg kellene ünnepelni a szülinapját, de nem ilyenkor. – Oké, mindjárt felkelek.

- Jól van – majd egy puszi után felállt.

- Aaaa. Csaak villanyt ne kapcsolj, mert megvakulok!

- Nyugi, nem fogok – azzal kiment az ajtón, otthagyva engem a szobájában. Még pár percig lustálkodtam, majd felültem. Ekkor nyitott be Louis és szólt, hogy menjek, kezdődik a műsor. Gyorsan felpattantam, majd mellé siettem és együtt mentünk a többiekhez, akik már Niall szobája előtt gyülekeztek. Harry kezében egy nagy torta volt, a többiekében pedig ajándékok. Ekkor lépett hozzám Rebi, és mosolyogva az én ajándékom is odaadta. Egy apró öleléssel és köszönömmel elvettem tőle Niall csomagját, majd felkészültünk, hogy berontunk a szobába. Harry visszafelé kezdett számolni, és mikor 0-hoz ért Zayn kivágta előtte az ajtót és egy ’Boldog Szülinapot’ kiáltással robbant az egész banda Ír Manónk szobájába. A nagy kiabálásra Niall ijedten ült fel. Szegény azt sem tudta, hogy hol van, vagy éppen mi történik. Kellett neki pár perc, mire felfogta, hogy éppenséggel a szülinapját ünnepeljük. Bár Harryt nem igen zavarta barátunk meglepettsége, minden nyugodtsággal az ölébe rakta a tortát és arra kérte fújja el a gyertyákat. Miután Niall eleget tett a kérésnek, Harry már az ajándékát adta át, majd követték őt a többiek is a csomagok átadásában. Mikor én is sorra kerültem, egy ’Boldog Szülinapot Niall’ mondat és egy hatalmas ölelés kíséretében adtam át az ajándékát, ami egy hamburgert evő rénszarvasos sapi és sál volt. Miután így átadtuk a kis meglepetésünk, lementünk a konyhába, hogy együnk a tortából. Bár szerintem nem a legjobb dolog éjfél körül tortát enni, sőt, enni sem jó éjjel, de egyszer kibírom, és nem foglalkozom a kis szabályaimmal, és éjjel nassolok. Szóval a torta, nagyon szép volt és hatalmas. Amit nem csodálok, mert Niall tortájáról beszélünk, ami ugyebár nem lehet kicsi. Mindenki kapott két szeletet, a többit meg megette a szülinapos. Ez után átültünk a nappaliba és még beszélgetni kezdtünk. Olyan volt, mintha délután lett volna, nem is éreztem magam fáradtnak. Louis mellkasának voltam dőlve, úgy hallgattam a beszélgetést, ami nem igen volt komolynak nevezhető. nagyon sokat hülyéskedtek megint a srácok, jó kedv uralkodott az egész társaságon. Az idő csak telt, és észre sem vettük, hogy már hajnali 2 óra van. Ekkor ásítottam egy hatalmasat.

- Álmos vagy Kicsim? – suttogta fülembe Louis.

- Már kezdek az lenni.

- Felmenjünk?

- Ha nem baj, akkor igen. De maradhatsz is, ha még akarsz, én biztosan felmegyek.

- Én is megyek veled – azzal felállt, és szólt a többieknek, hogy felmegyünk. Gyorsan én is felpattantam, és Louis kezét fogva a lépcső felé mentünk. Közben megkaptuk a szokásos dolgokat, miszerint ne rosszalkodjunk, de ha még is, akkor csendbe tegyük, nem akarnak élő közvetítést hallgatni, stb … Felérve gyorsan befeküdtem az ágyba, és elfoglaltam a jelentős részét. Louisnak csak egy aprócska csíkot hagytam, amin talán ha összehúzza magát elfér, ha meg nem akkor leesik az ágyról. Muhahaha. Így jár, aki utoljára ér az ágyba. Louis mikor meglátta a neki szánt helyet, felvont szemöldökkel nézett rám. Én válaszul csak elbűvölően elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláim. Erre barátom még jobban felvonta a szemöldökét, ha egyáltalán ez lehetséges még, majd felém kezdett el közeledni. Egyre csak jött és jött, majd megállt az ágy mellett. Eszelősen elmosolyodott és egy hirtelen mozdulattal felettem termett és eszeveszettül csikizni kezdett. Erre én csak visítottam, nevettem és kiabáltam, hogy hagyja abba. De nem hagyott könnyen szabadulni. Sokáig kínzott, majd egyszer csak megállt és mélyen a szemembe nézett. Utána lehajolt hozzám és egy puszit nyomott számra, majd mellém gördült és bebújva a takaró alá magához húzott és átölelt. Így értek el az álommanók a karjaiban.

~ 33. fejezet ~

Magamhoz viszonyítva elég gyorsan elkészültem a reggeli teendőimmel. Fogmosás, haj, ruhaváltás. Sminkelni nem szoktam hétvégente és a mai nap sem lesz különb. Laza felszerelést választottam mára, gondoltam, itthon ülésre tökéletes, de még az utcán is helytáll. Egy meghatározatlan színű és fekete csíkos háromnegyed ujjas felsőt vettem fel, hozzá egy sötétkék, kissé megtépázott nadrágot és egy halvány rózsaszín csíkos zoknit. Louis tűkön ülve várta, hogy végre elkészüljek és türelmessége, meghozta a gyümölcsét. Amint megpillantott, felpattant az ágyról és most már nem állt meg a szájra puszinál, amibe én is szívesen beleegyeztem. 

Magamban felidéztem az este folyamán, a wc-s eset után folytatott párbeszédünk kis részletét.

„ – Louis, szeretném, ha tudnád, hogy reggel vagy ébredés után, kinek mi, csak szájra puszi van – pislogtam rá félénken, mert féltem válaszától, pedig semmi okom nem volt rá, csak valamilyen okból kifolyólag volt bennem egy kisebb félsz.

- Értettem főnökasszony – tisztelgett fekve, miközben álmosan pislogott körbe, majd mintha mondandóm lényege még csak most ért volna oda hozzá kitárta szemeit. – Mii? – rikkantott fel.

- Shh, későn van már. A többiek alszanak – csitítgattam.

- Jólvan, oké. De miért nem lehet több reggel? – vonta fel értetlenül jobb szemöldökét.

- Mert szerintem higiéniátlan és ble.

- Értem, vagyis nem értem, de majd azon leszek, hogy megértsem – bólogatott és úgy tűnt, mintha inkább saját magát próbálná meggyőzni. – Hát akkor ennek fogmosás utánig ki kell majd tartania – mondta és ajkaival azonnal lecsapott az enyémekre és vad keringőbe invitálta a nyelve az enyémet.”

Elmosolyodtam, amit ő nem vett észre, majd kézen ragadott és húzni kezdett maga után a lépcsőn, feltételezem a konyhába. Nem tudom, miért feltételezek mindig és nem kérdezek, de mostantól, azt hiszem, rá kellene szoknom, mert túl sok a felesleges kérdés a fejemben. Gondoltam egyet és megálltam, mire ő is megtorpant. Értetlenül hátra fordult. Nevetve megráztam a fejemet és sietve beelőztem, ezennel már én húztam magam után őt.

- Ezt most miért? – nyafogott mögöttem és úgy csinált, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg az anyukájától a nyalókát.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik – nyújtottam rá a nyelvemet hátrafordítva a fejemet, mikor a lépcső aljára értünk.

Áthúztam a nappalin, ahol Zayn ücsörgött egymagában és a kapcsolót nyomkodta. Fél másodpercre, míg a készülékre emeltem pillantásom, láttam, hogy talált egy adót, amin épp a kedvenc sorozatom évadzáró része ismétlése ment és úgy döntöttem, hogy sietek a reggelivel és csatlakozom hozzá. Zayn elfordította tekintetét a tv-ről, hogy megnézhesse, kik vannak vele egy helységben. 

- Na, látom, máris az asszony hordja a nadrágot. Nem tartott sokáig az uralmad Louis. Volt egyáltalán? Muhahaha – saját vicce után, ördögi kacajba kezdett.

- Nagyon vicces vagy. Bleee- Louis pedig, érett felnőtt, ember módjára, nyújtotta rá nyelvét.

Miután lefolytatták ezt az igen érett beszélgetést, Louis ismét beelőzött, így megint ő húzott engem. A konyhaajtaját lábbal kilökte és számításaim ellenére, senki nem volt odabent. Ez felettébb furcsának találtam, mert most, hogy mindenki itt töltötte az éjszakát, legalább egy embernek kellene itt lennie. Vagy csak szerintem? Mindketten a hűtőhöz sétáltunk és Louis kitárta. Megdöbbenésemre, olyan üres volt, hogy még egy morzsaszem sem volt benne. Akkor már megértem, Niall korareggeli üvöltözését és azt is hova tűntek páran. De csak nem mentek el mind a négyen vásárolni. Vagy mégis? 

- ZAYN! – üvöltötte hosszan a fiú nevét Louis. 

Az említett a riasztás ellenére is, olyan lassan vánszorgott be a konyhába, mint egy lajhár. Nekitámaszkodott az ajtónak, mellkasa előtt összefonta kezét, lábait pedig keresztbe tette, vagyis csak a jobb lábát tette a bal elé, mellé.

- Miva’? – vakkantotta.

- Semmi nincs itthon? – kérdezte Lou.

- Hát, ha üresnek találod a hűtőt, akkor valószínű. Ha ennyi lenne, én mennék is, mert egy tök jó sorozat megy a tv-be – szavának eleget téve, sarkon fordult.

Louis nem adta fel, minden szekrénybe, amibe étel sejtett, bekukkantott és még át is túrta azokat. Én addig, jobb ötlet híján helyet foglaltam az asztal mögött és figyeltem minden mozzanatát. Szekrény kinyit, benéz, betapogat, becsuk. Másik szekrény, ugyan ez a mozdulatsor és így tovább az összessel. 10 perc után meguntam és a fejemet az asztalra döntöttem. Nem sokkal később Louis megunhatta, ugyanis abba hagyta, monoton nyit-csuk mozdulatsorát. Motoszkálást hallottam magam mögött, majd két erős kart, ami körbefonta derekamat. 

- Éhes vagy? – kérdezte halkan, fülembe suttogva.

Válaszképp csak bólintottam, mire ő, fülem mögé puszilt. Jóleső borzongás járta át testem minden pontját. 

- Akkooor, elmegyünk enni? – kérdezte.

- Nem lesz belőle baj? Mármint, tudod – telegettem kezemmel, hogy jobban nyomósítsam mondanivalómat.

- Nem hinném. Eddig is láthattak mellettünk, mellettem. Csak nem fognak most is kombinálni. Bár ezennel igazuk lenne – fejezte be mondandóját és adott egy aprócska csókot. – Akkor indulhatunk is, azt hiszem – mondta és felhúzott a székből.

Összekulcsoltuk ujjainkat és kisétáltunk a konyhából. Louis besétált Zayn és a képernyő közé. A szőketincses fiú próbálta dülöngélve nézni a tv-t, de Lou mindig beállt elé.

- Szóval Zaynee, mi elmegyünk. Kell valami? – kérdezte kislányosan magas hangon, cukin pislogva.

- Nem, nem kell semmi. Vagy, várj, mégis csak kell valami. NYUGALOM – üvöltötte az utolsó szót.

- Ne legyél már ilyen morcica. Na, jól van, Zaynee. Mi mentünk, csókollak.

A konyha ajtófélfának dőlve hallgattam végig, ezt a roppant érdekes beszélgetést, amit egy ideig biztosan nem fogok elfelejteni. Miután Louis végzett Zaynnel, átmentünk az előszobába, hogy felvegyük cipőinket. Levettem a roppant csinos és kényelmes halványrózsaszín zoknimat, majd belebújtam a barnás sarumba. mikor már a másik lábamon kapcsoltam be, eszembe jutott valami fontos, halaszthatatlan dolog. Visszarohantam a nappaliba.

- Zayn, majd elmeséled, mi volt benne? – álltam be a tv elé ugyan úgy, mint az előbb Lou.

- Mit adsz cserébe? – vonta fel érdeklődve szemöldökét.

- Mondjuk, hozunk neked egy... . Egy csomag gumicukrot?

- De akkor olyan finom kukacosat.

- Rendben. Szia Zaynee – kiabáltam vissza az ajtóból.

- Igazán leszokhatnátok róla, mielőtt rászoktok – bömbölte.

Louis már készen volt és az érkezésemre várt, miközben kétrét görnyedt a röhögéstől. Gyorsan magamra kaptam a másik felét is a sarumnak és készen is voltam. Louis ujjait az enyémekbe kulcsolta és indulhattunk is.

- Végleg elhagytuk a házat. Szia Zaynee – kiabálta vissza.

Átsétáltunk az óriáskerten és ki a kapun. Az utcán, ahhoz képest, hogy 11 körül járt és szombat volt, nem voltak túlságosan sokan. Az utat hozzánk viszonyítva, elég csendesen tettük meg. Egy szimpatikus pékségbe mentünk be. Louis teát kért brióssal, míg én kakaós csigát, kólával. Rossz szokásom a kólázás, de mentségemre szóljon, bár nem nagy mentség, de nekem az a kávé, kapucsínó. Nem iszok koffeint másféle formában.
A reggelinkkel viszonylag hamar végeztünk és úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk Louis egyik kedvenc helyére. Állította, hogy tetszeni fog nekem, így nem ellenkeztem, bár nem is tettem volna. Mostanáig sem tudom, hogy mi a hely neve, de nagyon bejött. Tele volt ijesztő dolgokkal. Maszkokkal, viaszszobrokkal, levágott testrészekkel, és még napestig sorolhatnám, miféle agyament dolgokkal. Be lehetett ülni egy hullámvasút féle dologra is, amit természetesen nem hagyhattunk ki. Hősiesen tűrtem a szörnyekkel megspékelt utat. Csak magamban sikongattam, de ott jó hangosan.
A külvilág számára, semmi félelemnem volt észlelhető rajtam. Most sokan

értetlenkedhettek, hogy este miért ijedtem meg a vihartól. Egyszerű a válasz, mert este volt. Amikor, sötét van, mindenki alszik, akkor szoktam csak félni, de akkor nagyon. Régen ilyenkor mindig odaképzeltem az aktuális kedvencemet magam mellé, hogy ő majd megvéd. És láss csodát, mindig bejött. A hullámvasút után átmentünk egy másik helységbe, ahol maszkot lehetett készíttetni az arcunkról. Örömmel vetettük magunkat a székbe, amikor a sorunkra kerültünk. A szobrász, vagy nem tudom, hogyan nevezzem, levette az arcmintánkat, azt kiöntötte, majd kezünkbe adta az arcunk tökéletes hasonmását. Nem tartott tovább fél óránál az egész procedúra, de nagyon megérte az eredmény.

Hazafelé beugrottunk az egyik boltba, teljesíteni Zayn kérését. Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam az édességes részleget, mivel Louis nem árulta el, merre találom. A gumicukros rész előtt ismét kisebb akadályba ütköztem. Nem találtam sehol gumikukacos csomagot.

- Louis! – ripakodtam rá. – Segíts már!

- Jól van már – tette fel védekezően kezet és látszott rajta, hogy nagyon élvezi a műsort.

Szemeimet tovább legeltettem, de sehogy sem akaródzott megtalálnom a kukacokat.

- Tessék – nyújtotta nekem Louis a keresett édességet.

- Hol volt? – kérdeztem értetlenül, mivel annyiszor néztem végig azon az egy polcon, hogy kívülről tudom már a sorrendjét. A zacskót óvatosan beletettem a kosárba, amit Louis cipelt a kész gipszfejünkkel együtt.

- A hátad mögött is gumicukrok vannak – mondta olyan könnyedséggel, hogy azt hittem szétesik. – Mehetünk is, akár.

- Nem kéne normális ételt is venni? 

- Ahj, jó – tipikus pasi, aki nem szereti az élelmiszer boltba való vásárlást. 

Teljesen olyan, mint mikor kicsi koromban családostól mentünk a szombati bevásárlásra és apa mindig hisztizett, hogy soha nem fogunk kiszabadulni onnan. Igaz, anyával mindent megtapogattunk, megnéztünk tüzetesen. 

Átmentünk a mélyhűtött részlegre. Ezennel gyorsabban ment, mert Louis vezetett és nem magamnak kellett megtalálni.

- Ez neked normális kaja?

Válaszképp csak egy vállrándítást engedett meg. Szem forgatva néztem végig a mélyhűtött termékeken, mikor megakadta szemem a tökéletes vacsorán és garantáltan ízleni, tetszeni fog mindenkinek. Sárkány alakú csirkemellek. Kivettem két zacskóval és behelyeztem őket a kosárba. Louis felvonta a szemöldökét, majd még két zacskót berakott a többi mellé.

- Szerinted annyi elég lett volna annyi éhenkórásznak? 

Felnevettem kérdésén. – Azt hiszem, készen vagyunk. Majd csinálunk hozzá krumplipürét. Ugye van krumplitok otthon?

Szégyenlősen megrázta fejét és mehettünk a zöldséges részhez is. Még jó, hogy csak egy csomag gumicukorért jöttünk be. Vettünk pár szemet, majd most már késznek nyilvánítottuk bevásárlásunkat. Furcsának találtam, hogy nem rohamozzák meg a rajongók Louis. Sőt egész nap, csak egy-kettő lányka jött oda hozzá.

Vacsora után, mindenki felment a szobájába. Étkezés közben tudtam csak meg, hogy Rebeka végül az egyik vendégszobában aludt, ahol nekem is kellett volna. Reggel pedig a csapat többi tagja reggelizni mentek és hazafelé Rebeka kérésére el kellett menniük a Hyde parkba. Louisnak igaza volt a sárkányszeletekkel kapcsolatban. Tényleg kevésnek bizonyult, még ez a négy zacskó is. A fürdés, a tegnapihoz eltérő módon fordítva zajlott. Louis ment először, majd én következtem. Próbáltam ma még gyorsabb lenni, de mikor kiléptem a fürdőből az alvó Louis képe fogadott. Szomorúan odasétáltam az ágynak arra a felére, ami engem illetett és bebújtam a takaró alá. Mocorgást éreztem a hátam mögött, így megfordultam. Louis szórakozott mosolyával találtam szembe magam.

- Azt hitted nem várlak meg? – kérdezte hihetetlenül aranyosan mosolyogva, miközben szorosan magához húzott.

- Ühüm – bólogattam nyakába rejtve az arcom.

- Hát, azt hiszem, rossz hívés volt. Mindig, bármi történjék is, meg foglak várni.

Szavai nyomatékosítása végett, a mai napon utoljára, nyelvünk ismét érzéki keringőbe kezdett.

Az álommanók ismét karjaiban találtak rám. Mellkasára döntöttem fejem és szívverését hallgatva merültem mély álomba.

Egy csodás nap, csodás lezárása.