2013. október 31., csütörtök

~39. fejezet~

Minél közelebb kerültünk Louis szülővárosához, annál jobban kezdtem félni. Tudom, tudom sablonos és már unalmas, de mi lesz, ha nem tetszem a családjának és olyan csúnyán fognak nézni, ahogy az én családom nézett szegény Peti első barátnőjére? Bár anyáék azt teljesen jogosan tették… Névrokonom, nem épp volt túl jó hatással az öcsémre. Szóval mi lesz, ha Louis szülei és testvérei is hasonlókat feltételeznek, gondolnak rólam. 2 perc múlva beértünk a városba és 10 perc múlva már meg is álltunk egy szép, tipikus vörös téglából épült angol ház előtt. Louis gyorsan körbefutotta az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót, azonban én még az övemet sem csatoltam ki, annyira rágtam a körömágybőrömet. Lou fülig érő vigyorral nyitott ajtót és mikor meglátta, hogy nem csináltam semmit, sóhajtott egy kicsit, de töretlen kedvvel hajolt át rajtam és kapcsolta ki az övemet. 
- Ne izgulj, nem lesz baj! – suttogta a fél milliméterre az ajkaimtól, majd egy gyors puszi után visszaegyenesedett. 
Kifújtam a bent tartott levegőt, megtöröltem a nyálas ujjaimat, kezemet Louis kezébe helyeztem és kiszálltam az autóból. Az ajtó szép fehér volt, kukucskálóval, kopogtatóval, meg minden. Nem álltunk meg, hanem Louis egyből benyitott, persze a saját kulcsával. Nem bántam volna, ha beletörik vagy hasonló. 
- Megjöttünk – ordított Louis, miután becsapta utánunk az ajtót.
Abban a pillanatban, több ember lábdobogását lehetett hallani. Fentről, oldalról, mindenhonnan. Elsőként Louis kishúgai értek oda. Phoebe és Daisy. Nagyon aranyosan voltak. Ahogy meglátták bátyjukat száguldoztak is felé és ketten, két oldalról átölelték őt a csípőjénél. Egymást túlkiabálva próbálták elmesélni bátyjuknak, mi történ velük azóta, mióta nem találkoztak. Időközben ideért a család többi, szám szerint 3 másik női tagja is. Louis sokat mesélt róluk is, így pontosan felismertem, ki kicsoda. A bal oldalt álló lány volt Charlotte, a legidősebb lányhúg a családba, mellette állt a harmadik testvér Felicite és a jobb oldalon Louis anyukája, Jay. Pontosan ugyan olyan gyönyörű, mint azt gondoltam. Korához képest, nagyon fiatalnak tűnik. Louis nem vette észre, hogy ők is megérkeztek, továbbra is az ikrek csüngtek rajta. A nő felém közelített, én pedig vártam és egyre jobban összeszűkült a gyomrom, de ő csak mosolygott tovább kedvesen.
- Szia Emilia! Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - mosolygott továbbra is és nyomott két puszit az arcomra, amit én is viszonoztam.
- Én is örülök, hogy megismerhetem – mosolyogtam bátran ezennel már én is. A nehezén már túl vagyok, megtehetem, nem? Minden bizonnyal.
- Jajj, drágám, nyugodtan tegezz ám és szólíts Jay-nek.
Kedvesen megsimította a kezemet és odalépett fiához, hogy üdvözölje, de előbb elcsitította a z ikreket.
- Szia, Lottie vagyok – mosolygott és vele is eljátszottuk a puszi-puszi procedúrát.
- Szia, Fizzy vagyok és ugye kapok autogramot? Imádlak – jelentette ki a lány vadul csillogó szemekkel.
Puszi-puszi, ölelés után Lottie oldalba bökte húgát és így szólt: - Hagyd már abba, itt égetsz, közbe megígérted, hogy nem fogod az őrült rajongót játszani – piszkálódott. – Bocsi Em – pislogott felém bocsánatkérőn és továbbment a bátyjához.
Fél másodperc múlva két kislány csapódott be, olyan sebességgel és erővel, mint egy meteor. Mindketten szorosan öleltek át a derekamnál. Valamit beszélni kezdtek, egymás szavába vágva, halkan, így nem értettem, szóval leguggoltam közéjük. 
- Szeretünk Em – suttogták egyszerre.
Kis kezüket nyakam köré kulcsolták és szorosan megöleltek. Nem tartott sokáig, de az a pár másodperc, míg a két kislány ölelt, rengeteg energiával és jókedvvel töltött el, a mosolygásom sem hagyott volna alább, bármi történhetett volna. Felegyenesedtem és Louis mosolygós arcával találtam szembe magam. 
- Na? – tátogott. Látszott rajta, hogy jól szórakozik.
Szórakozottan legyintettem egyet, miközben megpróbáltam csúnyán, dühösen nézni, de nem sikerült. Közelebb jött, oldalához vont és nyomott egy puszit a hajamba.
- Gyere, megmutatom a szobám, meg mindent. És anya szólt, hogy pár perc és kész az ebéd.


***

Jay nagyon finom ebédet főzött. 9 ujjamat megnyaltam utána. Azért csak kilencet, mert tízet csak anya és a mama főztje után szoktam. A délután további részét Louis húgaival és anyukájával töltöttem. Louisnak kettő körül el kellett mennie, előkészülni a meccsre. Fizzy és Lottie rengeteget kérdeztek és minden mindenről meg szerettek volna tudni. Az ikrek később ugyan csatlakoztak a traccspartinkhoz, de kevés ideig bírták, így elcipeltek játszani, aztán azt is megunták és elindították az egyik kedvenc filmjüket, Shrek utolsó részét. Láttam már párszor ezt a mesét, de mindig ugyanolyan jókedvvel néztem végig. Johanna-val is sokat beszélgettem. Faggatott a fiáról, hogy hogyan viselkedik velem, hogyan találkoztunk, és hasonlók. Bár szerintem mindent tudott, csak tőlem is hallani szerette volna, az én álláspontommal, az én szavaimmal, az én érzéseimmel.

Négy óra körül indultunk el a stadionhoz két autóval, mert időközben a fiúk is megérkeztek. A kényelmes utazás céljából én ültem a fiúkhoz, Louis családja pedig a másik autóba.
- Sziasztook – süvítettem, amikor beugrottam a hátsó ülésre Niall mellé.
Neki adtam egy gyors üdvözlő puszit, de Liamnek és Harrynek is adtam, sok szenvedés után. Mert mi nem vagyunk olyan egyszerű emberek, hogy ők elfordítják egy kicsit a fejüket és kész, neeem, mindkettő kicsavarodva fordult hátra. Mikor letudtuk az üdvözlést, gyanús, nagyon gyanús vigyor virított az arcukon. 
- Most féljek? – kérdeztem elfúló hangon, miközben fokozatosan hátrébb húzódtam és egy idő után nem tudtam tovább, mert totál belesüppedtem az ülésbe már így is.
- Miért kéne félned? – röhögött Niall.
- Csak hoztunk egy kis meglepit. Liam, mutasd! – kiáltott fel, mint egy katona, aki az utasítást adja.
Amikor Liamhez fordultam, már a kezében tartott egy zacskót. Nem volt túl nagy, de kicsinek sem mondható. Félek, lehet, hogy összeszedtek valami undi dolgot útközbe. Bele sem merek gondolni, hogy mit találhattak.
- Útközben leltünk rá – kezdi Liam és tessék, beletrafáltam, pont a közepébe. Útközbe. – És egyből rád gondoltunk – nyújtotta át a táskát.
Mind hármójuk arcán elégedett, fülig érő vigyor terült szét. Félve, de átvettem a táskát. A lehető legtávolabb tartottam magamtól és bizalmatlanul méregettem.
- Ugye nem fog robbanni, megharapni, lehányni, ha belenyúlok?
Válaszuk egy egyöntetű „Nem” volt, de eközben is fülig ért a vigyoruk. Sóhajtottam egy mélyet és rettegve bár, de belenyúltam. Megkönnyebbültem, amikor valami puhához ért a kezem. Megfogtam és kihúztam. Ahogy széthajtogattam, úgy ért lassan az én vigyorom is a füleim. Ezek hárman mekkora idióták. A dolog, ami a táskában volt, nem más volt, mint egy szürke, belebújós pulcsi, aminek az elejére nyomtatták a feliratot két kék csík közé. A felirat pedig a „Tomlinson” volt. (ITT)
- Ez most komoly? – röhögtem.
- Aha. Felveszed? – Niall alig bírt megszólalni, annyira vihogott a saját hülyeségükön.
- Tuti tetszenél benne Louisnak – húzogatta szemöldökét Harry.
- Zseniális. És mégis hol vegyem át? Mert itt biztos nem fogom – ciccegtem, pedig jó ötletnek tartottam én is.
- Majd útközben beugrunk egy Mekibe vagy bárba, ahol átveheted – mondta Liam.
Belegyeztem és immáron indulhattunk is a meccsre. 
Már látszódott a stadion, amikor Harry félrehúzódott az autóval egy kocsma előtt. Nem tűnt riasztónak a hely, de azért Liam bekísért. Megvárt a WC előtt, míg átvettem a pulcsit és már indulhattunk is vissza az autóhoz. Niall és Harry a kocsihoz dőlve vártak ránk.
- Innen gyalogolunk. Feltételezem nincs a stadion körül egyetlen szabad hely sem – mondta Harry.
Így hát, miután bedobtam az eddig viselt szívecskés felsőmet a kocsi hátsó ülésére, gyalog vágtunk neki, a tényleg nem túl messzire lévő célpontunkig. A nem túl messze az itt egy fél órás kutyagolást jelentett át a füvön, át a mezőn, át mindenen. De nem csak mi voltunk így, mindenki így sietett, hogy előbb beállhasson a sorba. A fiúk ahelyett, hogy követték volna a tömeget a kapukig, elindultak jobbra, amerre semmi nem volt.
- Miért megyünk erre? – vontam fel a szemöldököm.
- Hátsóbejárat Em, hátsó. Olyan VIP-knek, mint mi – karolt át Harry.
- Szállj le a vállamról a kezeddel, összemegyek tőle – próbáltam letaszítani a kezeit, de olyan erősen tartott, hogy még el is fáradtam. – Feladom, de ha összemegyek, a te hibád lesz – böktem mutatóujjammal erősen a mellkasa közepére.
Fájdalmasan feljajdult, de csak azért sem engedett volna el. Fene bele. Lassacskán odaértünk a stadion egy elkerített részéhez, ahol 2 óriás hústorony állt. Nem szokásom így nevezni az embereket, de ők aztán tényleg megérdemelték ezt a jelzőt. Mindketten voltak legalább 2 méter magasak és olyan izmosak, hogy mi négyen se bírtuk volna elmozdítani az egyiket sem. Mogorvának is tűntek, de amint meglátták, hogy közeledünk feléjük, kinyitották a kaput, beengedtek minket és megveregették a fiúk hátát. Ááá, szóval ismerik őket. Értem. Zseniális.
A fiúk nem totojáztak, elindultak valamerre, csakhogy én nem tudom, merre, hova. Remélem a nézőtérre és nem ki erről a helyről egy másik kijáraton. Végül a folyosókon való hosszas kacskaringózás után a nézőtéren találtuk magunkat, de ott sem ám a kispályás helyeken, de nem ám. A legelső sorban, egyből a hazai csapat kispadja mellett. Ennél jobb helyet el sem lehet képzelni, én már csak tudom. Torkom elszorult ettől az emlékek hadától. Majd’ 3 évig, hetente legalább egyszer végignéztem egy focimeccset, miközben Ő, akit annyira szerettem, lent volt a pályán és csinálta, amit szeretett, focizott. De ezek már csak emlékek, már csak a múlt. Én a jelenre és a jövőre szeretnék koncentrálni és arra az emberre, aki hamarosan játszani fog és akit teljes szívemből szeretek.

A mérkőzés már majdnem elkezdődött, amikor Louis rohant felénk, mutogatva. Felálltam, mert nem értettem mit akar. Megállt előttem, felágaskodott, mert a korlát és a kis betonszegély icipicit magas volt, magához rántott a pulcsim kapucnijából lógó madzagok segítségével és megcsókolt. Hosszú másodpercekig csak csókoltuk egymást, a külvilágot, kattogó fényképezőket kizárva, mással nem törődtünk csak egymással.
- Egy utolsó szerencsecsók? – kérdezte halkan, vágyakozva.
Bólintottam, mire azon nyomban ismét az ajkaimra tapadt és a külvilág ismét eltűnt. 
- Öregem, ennyi szerencse évekig elég lesz – veregette hátba Harry Louist, mikor másodjára is elváltunk egymástól.
Louis fintorgott egyet, majd lepacsizott gyorsan a másik kettő bandatársával is és egy utolsó, gyors szájra puszi után visszasietett a csapatához.
- Em, ugye tudsz róla, hogy holnap a címlapon lesz a szerencsecsókotok? – vonogatta kacéran a szemöldökét Harry.
- Már megszoktam – vontam meg a vállam hanyagul.
- Jajj, bocsi, tényleg. Mindig elfeledkezem arról, hogy te is szakmabeli vagy – csipkelődött tovább.
A mérkőzés kezdetét jelző sípot megfújta a bíró és a labda már mozgásba is lendült. Az elkövetkezendő 90 percet végigizgultam a stadionban lévő emberekkel, rajongókkal, drukkerekkel, akik a Three Horshe Shoes-nak szurkoltak. A góloknak, amit ők lőttek felállva, a tömeggel tombolva ünnepeltem. A gólt, amit az ellenfél rúgott, hangos nemtetszéssel jutalmaztam. A pillanat, amikor Louis buktatták, majdnem berohantam a pályára, hogy megkérdezzem jól van-e és segítsek neki. 
Végül másfél óra tömör izgalom után 2:1-re nyertek Louisék. Hangos ovációval ünnepeltük a csapatot. 
Louis ismét odarohant hozzánk és először jelbeszéddel elmutogatta mit akar, majd szavakba is öntötte: - Lejöttök a pályára? – kérdezte.
- Nem lesz baj? – kérdeztem vissza félve.
Azzal az aranyos, kisfiús mosolyával az arcán megrázta a fejét és már nyújtotta is a kezét, hogy segítsen. Óvatosan átmásztam a korláton, miközben Liam és Harry tartott a kezeimnél fogva, hogy ne boruljak előre, majd Louis felnyúlt, megragadott erősen a derekamnál fogva és leemelt. Nem rakott le egyből, hanem kétszer megpördült velem, de a második pörgésnél, ajkaink már egymásra is találtak. Óvatosan leeresztett a földre, de nem váltunk el egymástól. Folyattuk, amíg a fiúk le nem ugráltak a nézőtérről. 
Lassan elváltak az ajkaink, majd derekamnál fogva magához húzott. Erősen tartott, de nekem pont erre volt szükségem. Niall, Liam és Harry sorban gratuláltak neki, majd eltűntek valahova. Szuper.
Louis valahogy a hátam mögé keveredett és úgy ölelt szorosan, miközben kezét a pulcsim zsebébe dugta. Nyomott egy puszit a fülem mögé, amitől jóleső borzongás járt végig a testemen. Derekamat megfogva megpörgetett a tengelyem körül és máris szemben találtam magam vele.
- Mellesleg imádom a pulcsid – kacsintott, miközben arcán a kedvenc mosolyom játszott.
Az, amelyiktől fiatal lányok ezrei olvadoznak, köztük én is. Szája ismételten az enyémre tapadt és újfent nem létezett számunkra más, csak mi ketten. Másra nincs is szükségem. Csak rá, arra a hihetetlenül elvarázsoló személyre, aki ebben a csodás testben él.

2013. október 14., hétfő

~38. fejezet~

*2012. október 22. (vasárnap)
Íme, eljött a nagy nap. Louis nagy napja. Ő egyelőre még aludt, én is csak ébredeztem. Morogva felültem, hogy megnézzem mennyi az idő. Döbbentem konstatálom, hogy 8 óra már elmúlt. Az a 8 óra, amire meg volt beszélve, hogy indulunk Doncasterbe. 3 órás útnak ígérkezik autóval, így bőven lesz időm, amíg megismerhetem Louis családját és ő is időben odaér a bemelegítésre. Furcsa lesz újra helyszínen nézni a focimeccset, de majd próbálkozom. Amint feleszmélek a kezdeti sokkból rázni kezdtem Louis vállát, hogy ébredjen fel. Először morgott és átfordult a másik oldalára, majd erősebben ráztam és a várva várt hatás ezennel nem maradt el.
Álmosan feltápászkodott a könyökére és próbálta kinyitni csipás szemeit. Hiába, egy világsztár sem tökéletes. Erre rátesz még egy lapáttal a párnáján terjeszkedő nyálfolt is. Miután talán felfogta, hogy hol van és ki ő, felém fordult és megszólalt:
 - Jó reggelt! Bár el tudtam volna fogadni egy kicsit kedvesebb ébresztést is.

Monológja végén adtunk egymásnak egy ujjvég pacsit. Ez olyan, mint egy sima pacsi, csak itt az ujjvégeink érnek össze. Nekünk ez helyettesíti a reggeli csókot, amíg nem mossuk meg a fogainkat.
- Kedvesebbet, kedvesebbet – zsörtölődtem, mikor már kipattantam az ágyból és a bőröndöm felé tartottam. – Kikapcsoltad az ébresztőt és már fél órája úton kéne lennünk – közlöm vele nyersen a tényeket, majd megerősítésként hozzávágtam egy szíves szürke pulcsit, ami egész valószínű, hogy azt fogom felvenni.
- Micsoda? – hitetlenkedett, de már ő is teljesen éber és ki is ugrott az ágyból.
A reggeli sokkon gyorsan túlléptünk. Valószínűleg megdöntöttük a leggyorsabb reggeli készülődés világrekordját. Csupán 10 percünkbe telt, mire mindketten teljes harci díszben pompáztunk. Ilyenkor szolgál javamra az, hogy még mindig iskolába járok, mert reggelente se hagyok magamnak sokkal több időt. Egyébként tényleg azt a pulcsit vettem fel, amit hozzávágtam Louhoz. (ITT) A fiúkkal telefonon értekeztünk csak, hogy ők mikor indulnak. Ebéd után, olyan 1 óra körülre tervezték az indulást, de csak hárman. Harry, Niall és Liam. Zayn röstelli, hogy nem jöhet, de halaszthatatlan dolga volt. Nektek, de csak nektek megsúgom, hogy fogorvoshoz kellett mennie.
Louis ahhoz képest, hogy nemrég kelt fel, elég ébernek tűnt, de nem mertem mellette elaludni, nehogy kiderüljön, hogy rosszul láttam a dolgokat.

A második benzinkútnál meg álltunk tankolni. Egyrészt az autóba, másrészt a hasunkba. Reggelizni már nem maradt időnk, ezért amíg Louis teletöltötte a kocsi tankját, addig én bementem A McDonaldsba venni valamit magunknak.
- Mit kérsz? – fordultam Louishoz.
- Öhm, sajtburger menü jó lesz.
Mint egy jó pincér bólintottam, miszerint értettem a rendelést. Táskámat megragadva szökdeltem be a gyorsétterembe, közben elterveztem, hogy én is ugyan azt fogok enni, mert az a kedvencem, persze a Happy Meal menü mellett. Lehet mégis inkább azt kéne venni… A sor nem volt hosszú, csupán ketten álltak előttem, addig pont el tudtam dönteni, hogy melyiket szeretnék enni.
- Hello. Két sajtburger menüt kérnék elvitelre – adtam le a rendelést a 20 év körüli nagyon szimpatikus fiúnak, miután egyből fizettem is.
- Tessék – tette le elém a 2 zacskót, a még meleg ételekkel és a 2 üres pohárral. Asszem’ még kacsintott is. Nemtom’.
Felkaptam a zacskókat, a poharakat gyorsan megtöltöttem kólával és sietősre vettem a figurát. Igazából nem szeretek itt kólát inni, mert mindig az a benyomásom róla, hogy szódát színeznek sötétre egy kis ízesítővel. Mindegy… Időközben Louis is végzett a tankolással és átállt a parkolóba. A kocsinak dőlve várta a nem épp egészséges reggelijét, de ez is jobb a semminél. Átnyújtottam neki az egyik zacskót és poharat.
- Köszönöm – húzott magához egy csókra.
Még korábban megbeszéltük, hogy nincs mit titkolni ezen a kapcsolaton. A rajongók így is, úgyis rájönnek. Így legalább nem kell nyomozniuk, hogy igaz-e vagy sem. Nem tököltünk tovább a parkolóban, beszálltunk egy út közben ettük meg a reggelinket. Ezt az egészséges, laktató reggelit.
-  Amúúúgy apa mindig azt mondja, hogy a mekis kaja az az útszéli elgyúrt, széttrancsírozott állatokból készül. Amikor látunk egy állatot, akkor mindig megemlíti, hogy nemsokára jönnek érte a dolgozók – közöltem vele nagy komolyan a tényeket, mikor már a felét megette a hamburgerének.
Majdnem visszaköpte, sőt ha jól láttam kicsit el is zöldült a feje.
- Mi??? – sipítozott.
- Vicceltem csak – nyugattam meg, miközben majd megpukkadtam a röhögéstől, ami azonnal újra elfogott, elég volt csak az arcára tekintenem. – De amúgy tényleg nem tudom, miből készül – röhögtem tovább és jóízűen falni kezdtem a saját sajtburgerem, mert engem nem zavarnak ezek a dolgok. Finom és kész.


Ez után az út nagyjából csöndben telt,miután megettünk és megittunk mindent. Louis koncentrált a vezetésre, én pedig arra, hogy el ne aludjak, később, úgy 2 óra után már arra is kellett figyelmet fordítanom, hogy be ne pisiljak. Akárhogy próbáltam ülni, sehogy sem sikerült csökkentenem az ingert, így kénytelen voltam szólni Louisnak.
- Öhm Louis, mikor lesz legközelebb egy WC? – kérdeztek.
- Fogalmam sincs. Miért? – fordult felém egy röpke pillantás erejéig.
- Mert ha nem állunk meg 10 percen belül, akkor szétrobban a hólyagom – közöltem vele kíméletlenül a nyers tényeket.
- Kellett neked meginnod az én kólámat is?!
- Igeeen. Szomjas voltam és a szomj az biza nagyúr – bólogattam bölcsen.
- Az biza – hagyta rám a dolgokat.
Nem telt el 5 perc és az autó lassulni kezdett és lehajtottunk az autópályáról egy, milyen véletlen, megint egy McDonalds-hoz.
- Megfelel? – kérdezte Louis.
- Tökéletes. Siessünk – és már az autón kívülre kerültem.
Kabátomat magam mögött hagyva rohantam a megkönnyebbülést jelentő helyre, de mikor odaértem a bejárathoz állam leesett. Az ajtóra ki volt ragasztva a jelen helyzetben a világ legellenségesebb szava: Zárva. Egy helyben toporogva vártam, hogy Louis utolérjen és ő is csak tátott szájjal bámulta azt az egy pokoli szót.
- Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
Körülnéztem és akkor pillantottam csak meg a kukoricást. Talán… Szemem, bár nem láttam, de biztos voltam benne, hogy felcsillant a zseniális ötletem után. Louis, aki tényleg láthatta és arra is fordult amerre én, értetlenül bámult.
- Mit akarsz te egy kukoricásban?
- Vajon? – húztam fel a szemöldököm.
Magam után vonszoltam Louist és a beton szélénél megálltunk.
- Most aztán nagyon figyelj! Én bemegyek, addig, hogy ne látszódjak, te pedig őrködj, hogy senki ne kövessen – adtam ki az utasításokat.
- Ez most komoly?
Hangja már majdnem a hisztérikust ütötte meg, pedig nem is neki kell ennyi kukorica mellett elvégeznie a kis dolgát.
- Aha. Van zsepid?
Szóbeli válasz helyett a kezembe nyomott egy 10 darabos zsepi csomagot és én már ott sem voltam. Vagyis de, adtam még a jobb orcájára egy óriás, cuppanós puszit.
Ha nem haragszotok, nem részletezném, mennyi ideig tartott, milyen színű volt és mennyi, hanem egyszerűen visszatérnék. Kisétáltam a kukoricák közül úgy, hogy se nem ért földönkívüli támadás, se nem akart elrabolni egy perverz állat sem. Louis még akkor is lelkiismeretesen végezte őri feladatait, amikor mögé lopóztam és hátulról megcsipkedtem a pofikáját. Vigyorogva megfordult és egy gyenge puszit nyomott a számra.
- Kész?
- Kész – bólogattam elégedetten és megkönnyebbülten.
Kézen fogva bandukoltunk vissza a kocsihoz, hogy folytathassuk az utunkból maradt pár kilométert.