~ 5. fejezet ~

Sziasztok!

Meghoztuk az 5. fejezetet!! :))
Ahogy mondtuk, már bejön a képbe a One Direction, pontosabban most még csak az egyik tag. De hogy ki ő, azt majd megtudjátok! ;)
Reméljük, hogy tetszik és jó olvasást hozzá! ( A dőlt betűs részek a múlt visszaidézése+kérdések.)

xx. Zsuzsiii & Szandii

~2012. július 16. hétfő

Reggel korán keltem, mert 8 órakor indul a repülőgépem Londonba. Sietősen felöltöztem, elvégeztem reggeli teendőimet, elbúcsúztam anyáéktól és már készen is álltam. Mikor a reptérre értem a kocsimmal – igen van kocsim és jogosítványom is már – leparkoltam és küldtem apának egy sms-t, hogy hol találja majd meg, mert ő fogja hazavinni. Pont időben érkeztem meg, még várnom sem kellett. Csoda, hogy nem késtem le a járatomat, mert az utóbbi két évben szokásommá lett a késés. Felszálltam a gépre, megkerestem a helyemet a turista osztályon és kényelmesen elhelyezkedtem az ablak felöli ülésen. Betettem a fülhallgatómat és gondolkodni kezdtem. Persze biztosan felmerül a kérdés, hogy miért utazom egyedül Londonba. Hol vannak Rebekáék? Miért nem a barátommal, Mesuttal megyek? Természetesen el fogom árulni, de kezdjük a legelején…

*2010. november 28.

3 és fél hónapja, hogy járunk Mesuttal. Nagyon boldognak érzem magam vele. Amikor csak tudok, minden meccsére elmegyek…

*2011. február 20

Szakítottunk. Szakítottunk, mert féltékeny volt. Legújabb videó klipemben Eric Saadeval szerepeltem, vagyis vele együtt énekeltük a dalt. Szerelmes dal, így a klipnek a fő témája is szerelmes volt. Ezt értette félre Mesut. Okéé, elismerem, hogy furcsa volt, hogy a forgatás és stúdiózás után is telefonáltunk és sms-eztünk, de kérdezem én, fiú és lány közötti barátságról még nem hallott senki?

*2011. december 9.

Ma vagyunk egy és majdnem fél éve együtt. Még márciusban kibékültünk. Egy óriási, de tényleg óriási vörös rózsacsokorral állt az ajtóm előtt és kért tőlem bocsánatot. Utólag kiderült, hogy Ericcel beszélt, faggatta, a beszélgetés végére meg már jó barátok lettek. Mi pedig megbeszéltük a dolgokat, kapcsolatunk erősebb lett és mindent elmondunk egymásnak. Tényleg MINDENT. Június óta együtt élünk Madridban, persze szüleim engedélyével. Még apát is sikerült meggyőzni.

Ez alatt a több mint 2 éves periódus alatt rengeteg hideg és meleg is ért. Rossz, mert Rebekával nem igazán tartjuk napi szinten a kapcsolatot, amióta ő Beau Mirchoff-val Seattleben él. Nekem nagyon hiányzik a legjobb barátnőm az életemből, de nem tehettem ellene semmit. Nem mondhattam neki, hogy „Hé, szakíts légyszi a barátoddal, mert szükségem van rád 0-24-ben”. Nem, ezt nem tehettem. Habár a büszkeségem is megakadályozott e szavak kimondásában, de legfőképp az, hogy örültem a boldogságának, igen vágom, hogy magam ellen beszélek, de tényleg örültem. Mondjuk nem egy ilyen fiút képzeltem el hozzá, de ha ő teszi boldoggá, akkor hajrá.
Visszatérve hozzám. Sikert- sikerre halmoztam 2010-ben és ’11 első felében. Minden díjat elnyertem, amire jelöltek. Utána következett a krach. Februári szakításunkkal annyira padlóra kerültem, hogy képtelen voltam bármiféle dolgot végezni. Csak bejártam az iskolába, tanultam, tanultam és még többet tanultam. Senki és semmi nem érdekelt. Most visszagondolva elég ostoba viselkedés volt ez egy fiú miatt, akit mindennél jobban szerettem. Ebben az időszakban döntöttem el, hogy „karrieremet” rajongóim legnagyobb bánatára - megjegyezném rengetegen, de tényleg rengetegen vannak-„nyugdíjba” vonultatom. Viccesnek hangzik, de ez a szín tiszta valóság. Nem zenéltem, énekeltem, forgattam filmet és nem is modellkedtem, csak otthon ültem Madridba és csináltam a nagy semmit.

Most pedig a nagy kérdés… Miért ülök én egyedül repülőn, ami Londonba tart? Oszlassátok el a téves gondolataitokat, hogy focimeccsre repülök, mert téves. Azért utazok, mert szüleim amellett döntöttek, hogy elengednek egy kis időre álmaim városába. Miért szüleim döntöttek? Mert már 1 hónapja otthon lakok újból. Miért lakok otthon Magyarországon? Szakítottunk Mesuttal, újból, valószínű végleg. Hogy-hogy? Úgy, hogy ez már nem működött. Rettentően sok vita, félreérthető képek, amin egy nővel van. Máig nem tudom ki ő…

A repülőgép pillanatokon belül megérkezik Londonba. Mint már mondtam imádom ezt a várost, rengeteget olvastam róla, minden nevezetességet kívülről fújok, hogy hol van stb… Nem fogok unatkozni azt itt töltött maradék nyári szünetemben. Ősszel fogom elkezdeni a 12-et, de nekem ez még nem az utolsó évem, mert mint említettem, 5 éves gimnáziumba jelentkeztünk Rebivel, csak hát közbe jött egy-két dolog, ugyebár. Amúgy ez alatt a több mint 2 év alatt magántanuló voltam, de már alig várom, hogy újra az iskolapadot koptassam. Totál hülye vagyok… rosszat tett a repülőút.

Megkönnyebbülés, itt vagyunk. HELLO LONDOON! –üvöltöttem magamban. Amint leszálltam a gépről örvénylő embertömegben találtam magam, de mit gondoltam nem lesz itt senki? Ez a Heathrow repülőtér évente több millióan fordulnak meg itt. Összeszedtem a csomagjaimat és elindultam taxit keresni. Hamar sikerült fognom egyet. Még szerencse, hogy rétegesebben öltözködtem, mert még így is fáztam egy kicsit.

Az a jó ebben a „nyugdíj” dologban, hogy nem kell megállnom, aláírni valamit vagy nem kell műmosollyal fényképezkednem a rajongókkal. Persze imádom őket, sokat segítettek mindenben, de néha a legrosszabb pillanatban képesek kérni ilyeneket, erről természetesen ők nem is tehetnek…

A taxi gyorsan elvitt a szállodához, amiben egy hónapig lakni fogok. Kifizettem a fuvart a sofőrnek, majd tátott szájjal bámultam a hotelra. Egyszerű volt, de mégis csodálatos. Elindultam befelé, magam után húzva a csomagjaimat. A portás fiú készségesen kitárta előttem az ajtót és udvariasan köszönt. Belülről még szebb volt, mint kívülről. Bent is egyszerű, letisztult volt, semmi extra, giccses dolog.

A recepciónál egy 30-as éveiben járó hölgy volt. Odaléptem hozzá és angolul kezdtem vele beszélgetni.
-  Jó napot kívánok! Miben segíthetek? –kedves mosollyal az arcán kérdezett. Bár lehet az a mosoly már ráfagyott az arcára, hiszen egy vendéglátós nem lehet búskomor…
- Jó napot kívánok! Fazekas Emília vagyok. Egy hónapra foglaltam egy 3 szobás lakást – vigyorogtam, mint egy vadalma, hisz ki nem vigyorogna álmai városában?
- Ó, igen persze. Az ön szobája a205-ös lesz … - majd elhadarta az információkat, amiknek a felét nem értettem - hiába vagyok jó angolból- mást nem is tudtam volna csinálni, mint szorgalmasan bólogatni és néha-néha benyögni egy jó-t. – Mich, kérlek, gyere ide és segíts a hölgynek felvinni a bőröndjeit a szobájába – a tájékoztató után intett egy kb. velem egyidős fiúnak. Nem volt csúnya, sőőőt, kifejezetten helyes.
- Hello! Michael vagyok, de szólíts Michnek - köszönt.
- Szia! Emília vagyok, de csak Em vagy Emi.
- Örülök, hogy megismerhetlek - közben elindultunk felfelé a lifttel. Mindenféléről elkezdtünk beszélgetni. Magamra sem ismertem, mert nem szoktam idegenekkel ilyen jól kijönni. Biztos a levegőváltozás hozta ki ezt belőlem. – Képzeld, a húgaim nagy rajongóid –úgy tudtam, hogy fel fog ismerni valaki. - Kaphatok egy, vagyis két autógrammot? – kérdezte.
- Persze. Csak mondd a neveiket - aláírtam nekik egy-egy fecnit, amit Michael nyújtott oda nekem.
Felérve a szobába Mich még elmondott pár információt, hogy mit hol találok, majd könnyes búcsút vettünk egymástól, megígértettük egymással, hogy majd elmegyünk együtt valahova jobban megismerkedni és ő elment a dolgára, én meg elkezdtem körbenézni a lakosztályomon. Ennyire szép helyen még nem voltam.

 

Em szobája

Fürdő Em szobájához

1. vendégszoba

1. vendégszoba fürdője

2. vendégszoba

2. vendégszoba fürdője

Nappali

Konyha + Étkező

~3 nap múlva

Az elmúlt 3 napban sokat keringtem a városban, és egy-egy utamra Mich is elkísért, amikor épp nem dolgozott. Sokat beszélgettünk és eléggé összebarátkoztunk. Megtudtam, hogy a saját neme felé vonzódik, nem fogom elítélni emiatt.. Megmutatta a várost és néha még vásárolni is el tudtam csalni, sokat segített, nagyon ért a divathoz.

Reggel, mikor felkeltem 7 ágra sütött a nap és úgy döntöttem, hogy elmegyek a városba. Meleg is volt így felvehettem a kedvenc ruhácskámat, még szerencse, hogy hoztam vékonyabb darabokat is.

 Elkészülődtem, lelifteztem az előcsarnokba. Ott köszöntem a recepcióban ülő hölgynek. Szegény mennyit dolgozik, 3 napja lakok itt és mindig ő van szolgálatba, de a nevét még mindig nem tudom. Michellel is váltottam pár szót és már indulhattam is. Épp bicikliztem az egyik eldugottabb utcában, amikor egy zöldséges előtt valami barom elém jött, én meg hirtelen elrántottam a kormányt és felborultam.

- A jó… életbe! - kiáltottam fel mérgesen, magyarul. A kezemet fogva elkezdtem feltápászkodni a földről. Ó-ó, egyre jobban fáj a kezem. Lehet eltört?? Na, ne már. Pont most. Pont ebben a városban.
- Jajj, elnézést! Nem akartam. Nem esett semmi bajod? Várj, segítek - mondta angolul „merénylőm”, és felsegített. - Még egyszer nagyon sajnálom, hogy miattam elestél, nem ütötted meg magad? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában.
- Nem, nem esett semmi bajom, csak a csuklóm… - válaszoltam.
- Mutasd! – nyúlt kezem felé. Kicsit lejjebb tolta a napszemüvegét, hogy jobban lássa, gondolom én. Mikor óvatosan megérintette kicsit felszisszentem. Fájt. - Figyelj, szerintem meg kéne mutatni ezt egy orvosnak. Elég csúnya. Nagyon fáj?- egyre aggódóbbá vált, pedig nem is ismer. Itt mindenki ilyen az idegenekkel? Kérdésére én csak egy apró, alig észlelhető bólintással válaszoltam. - Gyere, elviszlek a kórházba. - már épp szólaltam meg, hogy nem kell, de folytatta. - Nem fogadok el nemleges választ. Én okoztam a figyelmetlenségemmel, kérlek, had segítsek - kedvesen mosolyogva kérlelt. Ezennel jól láthatóan bólintottam. Elvezetett az autója felé, ami ha jól láttam a legújabb fajta volt. Hasonlót szeretnék majd én is. Kinyitotta nekem az ajtót, majd miután beszálltam, átfutott a másik oldalra és beszállt.  Bekötöttük magunkat, de még mindig nem indult. Felém fordult és beszélni kezdett.

- Figyelj, mivel még nem ismerjük egymást, vagyis remélem - a mondat második felét, halkan, suttogva mondta. Nem értettem miért teszi ezt. - Ezért szeretnék bemutatkozni. Louis Tomlinson vagyok - kezet nyújtott, megvillantotta 100 wattos mosolyát és levette napszemüvegét. Én csak lefagyva, tátott szájjal figyeltem a fiút…

Folyt. köv.

Még annyit szeretnénk kérdezni, hogy olvassa valaki a blogot? Csak mert semmi visszajelzés nem érkezik .. :/  Tudjuk, hogy nagyon az elején vagyunk, de nagyon örülnénk egy-két kommentnek, vagy tetszik/nem tetsziknek. De ha nem írtok meg semmi ilyen, akkor egyáltalán nem tudjuk, hogy jó-e az, amit csinálunk vagy sem.

~4. fejezet~

Jó sok időnkbe telt, de meghoztuk a 4. részt is. Be kell ismernem, hogy annyira nem volt ötletem ehhez a részhez, hogy az áááá. Dee legalább Szandinak ment.:D Shőőőt, mindketten elkaptunk valamilyen nyavalyát is, de azt hiszem ez engem jobban érintett, mert göthösebb voltam/vagyok, Szandi meg nem. Micsoda logika.:D Pluszba még volt itt, sőt még mindig itt van, az én szavaimmal élve extrém hó helyzet, szóval ja, minden összejött, de nem baj, mert imádom a havat. Számításaink szerint a következő részben már fel fog tűnni a One Direction valamelyik, nem mondom meg melyik tagja.;) Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást mindenkinek!

xx  Sz & Zs

~2010. július. 8. (Durban)

Reggel olyan 10 körül keltem. Szerencsére most nem keltett senki, így még kicsit lustiztam, majd kikecmeregtem az ágyból és a konyha/ nappali felé vettem az irányt (a konyhát a nappalitól egy pult válassza csak el, ezért kicsit egybe van az egész). A konyhában Lilla tevékenykedett, épp palacsintát sütött. Nem tudom, hogy tud már hajnalok hajnalán felkelni és egyből kaját készíteni. Nekem a 10 óra még korán van, főleg ha nem dolgozom, akkor szoktam kihasználni a lehetőséget, hogy sokáig alhatok.

- Jó reggelt! - köszönt Lil.

- Neked is - motyogtam az orrom alatt, és a pultnál lévő székhez ültem.

- Jól aludtál? - kérdi mosolyogva. Ajjmár, hogy lehet valaki ennyire kipihent??

- Igen, eléggé. Nagyon kényelmes az ágy - válaszoltam. - És te?

- Nagyon jól. Amúgy csináltam palacsintát reggelire - mondta a pultra rakva a palacsintával megrakott tányért.

- Oks köszi- néztem rá hálásan. Megmentette az életem! Jó azért nem, de akkor is van kaja és nem kell rendelnem majd fél órát várni mire felérnek vele az alkalmazottak (jóó túloztam, nem kell nekik annyi idő, de nekem az akkor is örökkévalóság). - Rebi? Felkelt már?

- Még nem láttam - válaszképp csak bólintottam és belekezdtem az evésbe, Lil pedig a szobájába vonult. Pár perc múlva Reb sétált kómás fejjel felém. Arca láttán elmosolyodtam, mondjuk én még nem láttam magam szóval lehet, hogy rosszabbul nézek ki, mint ő.

- Mizu csajszi? Merre jártál az éjjel, hogy ilyen nyúzott fejed van? - kérdeztem egy igen széles vigyorral az arcomon.

- Ha-ha - ennyi volt a válasza, majd leült velem szembe és enni kezdett.

Reggeli után a szobámba mentem és elhúztam a függönyöket. Hmm … Csodás idő, napsütés, tengerpart J Jól kezdődik ez a nap. Majd a fürdőbe indultam felöltözni. Miután rendbe tettem magam, elővettem a laptomon és elkezdtem a twittert böngészni. A telefonom csipogása szakított félbe, jelezve, hogy üzenetem jött. Elvettem az éjjeliszekrényről és megnyitottam az üzit:

„Ma 6 körül egy séta a parton? xx Mesut”

Egy mosoly terült szét az arcomon, és már pötyögtem is a választ:

„Jól hangzik, benne vagyok J Em”

Pár perc múlva:

„Akkor érted megyek, küldd el a címed! xx M”

Leírtam a címet, majd a nappaliba igyekeztem, remélve, hogy Rebekát és Lil-t ott találom.

Épp tévéztek a kis drágák a kanápén ülve.

- Csajoook! - kiáltottam el magam, bár szerintem hallották volna, ha halkabban szólítom meg őket. - Ma délutánra ugye nincs semmilyen programom? - néztem rájuk kérdőn.

- Nincs. Miért? - kérdezte Lilla.

- Csak mert délután találkám lesz - villantottam egy 1000 wattos mosolyt.

- Kivel?! - néztek rám kikerekedett szemekkel.

- Mesuttal.

- Kivel?? - kérdezték egyszerre.

- Özillel - sóhajtottam fel. Basszus már fel sem ismerik, ha nem a vezetéknevét mondom??!!

- A focistával?? – milyen nagy ma az összhang köztük…

- Nem a postással - néztem rájuk amolyan ’ kérdeztek még baromságokat??!’ fejjel.

- És hánykor lesz a randi? Mert én nekem 3-kor el kell mennem egy megbeszélésre - mondta Lil.

- Ez nem randi! - horkantam fel. - Ez csak egy séta, egy baráti találkozó. És 6-ra jön értem - folytattam immár nyugodtan. Válaszképp csak bólintott.

- Jaaj. És akkor én egyedül leszek itthon? - nézett kétségbeesetten felváltva hol Lillára, hol pedig rám Rebi.

- Ne aggódj, 6-ra hazaérek. Előtte pedig úgyis itthon lesz még Em - mondta Lil.

- Ja! Jó! –ilyenkor nagyon látszik, hogy szőke a drága. - Akkor ma nem megyünk vásárolni? És meddig maradunk még itt? Mert mielőtt visszamegyünk Johannesburg-ba azelőtt fel kell fedeznünk az itteni plázákat meg az egész várost - néz ránk mosolyogva.

- Ne aggódj, még 2 napot itt leszünk. Lesz mindenre időnk - adta a választ menedzserem.

- És ha úgy van, ebéd után elmehetünk 3-ig vásárolgatni. Egy pár boltban körbe tudunk nézni, a többit meg majd valamelyik nap bejárjuk - kacsintottam rá.

- Oksaaaa.

Nagy nehezen ezt a témát is lezártuk. Rebekával úgy határoztunk, hogy Lillával vitetjük el magunkat a plázába, mivel nagy szerencsénkre PONT mellette lesz a megbeszélése.

12 óráig pihikéztünk, azaz deglettünk a kanapén. Nagy nehezen feltápászkodtunk és mindenki a saját szobájába ment készülődni. Nagyon gyorsan elkészültünk. Úgy válogattuk a szetteket, hogy az vásárlásra is megfelelő legyen.

 Hajamat laza copfba felkötöttem, miközben Rebeka átjött elkérni az egyik felsőmet és az egyik táskámat. Igazából rengeteg felszerelésünk van, ami vagy teljesen ugyan olyan vagy csak színben tér el. Én olyan „most aztán shoppingolni megyünk” szettet vettem fel, míg barátnőm sportos felszerelés mellett döntött. Mindkettőnknek az a rögeszméje, hogy magas sarkúban nem lehet vásárolni, mellesleg nem vagyunk mi pláza pudlik, akik egész napokat illegetik a csinis kis popójukat a bevásárlóközpontokban. Fél 1-kor elindultunk. Negyedórás keresgélés után csak egy McDonald’s-t találtunk. Nekem még az is tökéletesen megfelel. Bemenetelünk nem volt valami könnyű, mivel azt hittem, itt Dél-Afrikában nem ismernek olyan sokan, de úgy tűnik tévedtem. Fél óra múlva zsibbadó kézzel, arcomra fagyott mosollyal bejutottunk a helyre és leadtuk a rendelésünket, megkaptuk, fizettünk. Kerestünk egy szimpinek tűnő helyet és oda leültünk.

- Azért nem gondoltam volna, hogy ebben a városban csak ezt a helyet találjuk közel a szállodához.

- Lillaaaa, ne morogj annyit. Öregít és ráncos is leszel tőle - nyújtotta ki nyelvét Rebi.

- Bizony, bezony - folytattam én is.

- Akkor is. Inkább beszéljüünk Emiről és az ő barna hercegéről - vigyorgott, mint Alice csoda országában a macska.

- Nemááár, mondtam, hogy csak egy baráti találka lesz. Nem értem miért kell ezzel annyit foglalkozni.

- Em! Te is tudod, hogy nem csak baráti lesz ez az „eljön értem és megyünk a tengerpartra” dolog. Láttad volna magadat, mikor tegnap kijöttél a stadion elé. A vigyorod olyan széles volt, hogy azt hittem örökre úgy maradsz. Tényleg, nem fájt utána a pofikááád? - Rebi úgy hadarta a mondanivalóját, hogy már azt sem tudtam miről beszél, de aztán kis idő múlva leesett.

- És ha csak barátkozni akar? Nem mintha én többet akarnék - mondtam, miközben a sült krumplimat figyeltem és éreztem, hogy kissé kipirult az arcom.

- Óóó. Hohohhohóó. Nézd csak ki pirult el! Szóval neked bejön. Kár is tagadnod – Rebi.

- Szerintem együnk. Kilyukad a gyomrom - muszáj volt valamivel terelnem, mert a végén én jöttem volna ki belőle rosszul.

Az ételeket jóízűen elcsámcsogtunk, közben jött egy-két rajongóm, akik aláírást és közös képet szerettek volna és én szívesen teljesítettem kérésüket. Fél 3-kor már Lillának indulna is kellett a megbeszélésre. Felkeltünk a helyünkről és kibattyogtunk az étteremből. Beszálltunk az autóba, amit megjegyezném, béreltünk. Rövidnek tűnő kocsikázás után megérkeztünk az úti célunkhoz. Kipattogtunk a kocsiból és befelé vettük az irányt. Mikor beértünk eltátottuk a szánkat, mivel ennyire nagy és szép plázában még nem jártunk.

4-kor elindultunk hazafelé. Rengeteg boltot végigjártunk, de nem vásároltunk OLYAN sokat, mert nem tudtuk volna hazavinni. Nagyon jó volt Rebbel vásárolni. Már régen tartottunk ketten csajos napot. Na nem mintha Lillával nem lenne jó, de azért vele más. Rövid időn belül hazaértünk és barátosném elzavart fürdeni, hajat mosni. Nagyjából fél órát állhattam az zuhany alatt és az élet legnagyobb problémáin gondolkodtam. Például, miért zöld a fű, ebből következett az, hogy a zöldet miért zöldnek hívjuk. De most komolyan, miért? Végül semmire nem jutottam ezzel és a legésszerűbbnek azt találtam, hogy biztos kisorsolták a betűket, vagy nem tudom. Kiszálltam a zuhany alól és törölközőbe csavarva léptem be a szobámba, ahol Rebi már a ruhámmal a kezébe várt.

Nagyon tetszett ez a ruha, valószínű ezért vettem meg még anno.

- Ugye megfelel őfelségének ez a ruha a nemrandira? - kérdezte mosolyogva R.

- Persze, persze. Imádom - visítottam és a nyakába ugrottam. Mindezt olyan lendülettel tettem, hogy hátradőltünk, de ez nálunk már nem újdonság.

- Akkor indulj és vedd fel, mert fél óra múlva itt lesz a herceged, de te még sehol nem tartasz. Még meg kell csinálnunk a hajadat és a sminkedet.

Bementem a fürdőbe, felvettem a ruhát, alá egy hasonló színű bikinit. Ki tudja fürdeni fogunk-e, ha már a tengerpartra megyünk?! Bár akkor miért nem mondta? Na mindegy. A szobába még mindig ott volt Reb, a sminkes felszerelésével.

- Noszaa, make-up time van béjbeee – kiabált.

Hajamat hagytuk had hullámosodjon be, arcomra csak egy minimális sminket készített. Szempillaspirál és tus, természetesen szájfényt is tettünk fel.

6 előtt 5 perccel lettünk készen. Mit ne mondjak, R nagyon tehetséges az ilyesfajta dolgokban és ismét jó munkát végzett.

- Imádom. Imádlak - olyan erősen megszorongattam, hogy az utolsó szuszt is kinyomtam belőle. De, ha egyszer imádom?

- Tudom, hogy szeretsz, meg hasonlók – nyöszörgött. - De egy kis levegőt meghagyhatnál bennem - ééés elengedtem, ő csak kapkodta a levegőt.

Nagy szenvedése közepette megszólalt a csengő. Torkomba óriási gombóc nőtt, hasam gombostűfejnyire zsugorodott. Ennyire még soha nem izgultam. Átrohantam a nappalin, majdnem hasra vágódtam egy párnába, ami a földön volt, de épségben értem az ajtóig.

Kinyitottam.

- Szia! Gyönyörű vagy!- bókolt szélesen mosolyogva, miközben öleléssel és puszival üdvözölt, amitől én teljesen lefagytam.

- Hello! Köszönöm - most komolyan csak ennyi tellett tőlem? Majd észbe kaptam és folytattam. - Mesut, had mutassam be legjobb barátnőmet, Horváth Rebekát.

- Sziaaa, örülök, hogy megismerhetlek - mondta Mesut, majd Rebit is megölelte.

- Szia, úgy szint - köszönt Reb is mosolyogva.

- Indulhatunk hölgyem? - nyújtotta felém kezét M.

- Persze! - bólogattam, mint az autókba való játék kutyulik. Elbúcsúztam barátnőmtől, aki olyan hevesen integetett, mint egy tornádó és olyan szélesen mosolygott, hogy már majdnem lecsúszott az arcáról a mosolya. Mikor visszafordultam, gyorsan kacsintott egyet és szinte már kilökött az ajtón. Ott Mesut várt és úgy nyújtotta karját, hogy belekarolhassak.

Szépen lassan battyogtunk, beszálltunk a liftbe, ami még a szokottnál is lassabban ment, de nekem így is tökéletesen megfelelt. A felvonóban egy árva szó sem hagyta el a szánkat, engem speciel nem zavart, pedig szokott. Mikor megérkeztük a fölszintre a lift hangja úgy hatott ránk, rám biztosan, mint egy atom bombarobbanás. Átmentünk az előtéren, a portás bácsi kinyitotta nekünk az ajtót, de mindkettőnktől kért egy-egy aláírást és képet. Beszálltunk a nagy fekete nemtudommilyenmárkájú kocsiba és elindultunk a tengerpart felé.

Az út már korántsem volt olyan csendes, mert szólt a rádió és egy váratlan pillanatban útitársam is megszólalt. Belegondolva nem is volt olyan váratlan, mivel a piros lámpánál álltunk.

- Mondtam már, hogy nagyon jól nézel ki? - mosolygott ezerrel.

- Igen, de köszönöm még egyszer - elpirultam. Mindig nagyon könnyen zavarba lehetett hozni engem és nagyon sokszor virított az arcom a piros különböző árnyalataiban, de ma a szokásosnál többször történt meg ez velem. Ettől a ponttól már nem volt köztünk semmilyen csend, végig beszéltük az utat. A tengerparthoz érve Mesut bekötötte a szemem egy kendővel. Fogta a kezem és segített, ne hogy elessek. De kérdem én, a homokban ha elesek nem lesz nagy bajom ugyeee? Bár, megbízom benne. Elég furcsa így már majdnem 2 nap ismertség után, de a délutáni és a kocsiban történt beszélgetésünk után úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném. Pár perc séta után megálltunk, de látni még mindig nem láttam semmit. Kezei is elengedték az enyémeket, így már egy pöpp pánik tőrt rám, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés, mert kibontotta a tarkómnál megkötött kendőt. A szám tátva maradt, mikor megláttam, hogy hova hozott. Ennyire gyönyörű dolgot még senki nem tett értem. A meghatódottságtól könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan letöröltem, szembe fordultam vele és megöleltem.

- Köszönöm - suttogtam meghatódva.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. Na gyere - karon ragadott, elvezetett az asztalig és kihúzta nekem az egyik széket.

A randi végig nagyon jó hangulatban telt. Annyit csacsogtunk mindenféléről, hogy szerintem izomlázam lesz holnapra. Még a foci is szóba került, bár ez nem olyan nagyon extra dolog, mivel egy focistával nem olyan furcsa, íígy megtudtam, hogy mi az a les, mert eddig halványlila gőzöm sem volt róla.

Éjfélkor indultunk haza. Fel sem tűnt, hogy így elrepült az idő. Érdekes, hogy nem fáztam este, pedig én még 40°C-ban is néha fázok. A hotelnél leparkolt, gyorsan átszaladt az én oldalamra és úriember módjára kisegített az autóból. Besiettünk az épületbe, elsétáltunk a liftig és vártunk. Vártuk, hogy felérjünk. Még mindig akadt témánk. Furcsaa. Se baj. A szobánknál jártunk, már épp be akartam nyitni, de megakadályozott benne. Karomnál fogva magához húzott és megtörtént az az ominózus első csók. Azelőtt sosem éreztem ilyet. Valamilyen furcsa érzés kavargott a hasamban. Mikor elváltunk egymástól, homlokát enyémnek döntötte és száját szólásra nyitotta.

- Ugye látlak még? - mintha egy kis kétségbeesés lett volna a hangjában. Belenéztem barna szemeibe és ismét valamilyen csodás érzés kerített hatalmába.

- Igen, valószínűleg igen - suttogtam. Nem volt szándékomban megtörni ezt a romantikus pillanatot.

- Lenne kedved eljönni a következő mérkőzésünkre? - az előző válaszom után már kicsit engedett magán, de még mindig nem volt felhőtlen.

- Ki nem hagynám - mosolyogtam, de még mindig suttogtam. - Ott fogok szurkolni az első sorban.

- Köszönöm - végre kifújta a bent tartott levegőjét és megcsókolt. - Köszönöm, hogy itt vagy most velem.

- Én köszönök mindent. Hogy megismertelek, hogy elvittél egy ilyen csodálatos helyre és végül, hogy veled tölthettem ezt a csodálatos estét - most én csókoltam meg.

- Lehet, hogy még korai, de én úgy érzem, hogy ezt muszáj megkérdeznem, mert másképp nem tudok elmenni - hatásszünet. - Emília, lennél a barátnőm?- mikor kimondta az utolsó szavakat szívem akkorákat dobbant, hogy azt hittem itt halok meg.

- Igen, igen, persze - megöleltem. Lehet kicsit erősen csapódtam hozzá, mert pöppet hátra hajolt, de aztán semmi baj nem történt. Még egyszer megcsókolt. Csókunk végén homlokát ismételten enyémnek döntötte és most csak néztünk egymás szemébe. Szavak nem kellettek, mert ki lehetett olvasni a szemünkből, hogy mindketten rendkívül boldogok vagyunk. Kis idő múlva elváltunk egymástól.

- Azt hiszem, ideje lenne mennem - mondta.

- Rendben.

- Jó éjszakát! - még adott egy utolsó puszit a számra és elment.

Fülig érő vigyorral nyitottam ki az ajtót. Csodálkoztam, hogy Rebeka és Lilla ott alszik a kanapén egymás vállára dőlve. Lehet vártak? Nem voltak valami kitartóak. Odasétáltam hozzájuk és betakargattam őket. Nyomtam a pofijukra egy-egy puszit és a szobám felé somfordáltam. Ruhástól dőltem be az ágyamba. Átgondoltam a mai nap eseményeit és mosolyom még szélesebb lett, már ha ez lehetséges. Nagyon boldog voltam, és reméltem, hogy még az is leszek sokáig, majd mély álomba merülve vártam a holnapot, a holnap utánt és a többi napot.

Nagyon örülnénk, ha megmondanátok a véleményeteket a blogról. Pozitív, illetve negatív kritikát is szívesen fogadunk. Pluszba még az örömtől is kicsattannánk, ha valaki bátor jelentkező rányomna a tetszik gombra, de persze, csak akkor, ha tetszik a történet.;) Mint az elején mondtam az 5. rész már nyomokban One Directiont tartalmaz.:D

~ 3. fejezet ~

Sziasztok!
Meg is hoztuk a 3. fejezetet! Jók vagyunk mi? Siettünk ám, hogy még egy rész legyen a hétvégén.:)Na de jó olvasást! Reméljük tetszik! ;)
Puszcsii: Zsuzsiii & Szandii

Éééés BOLDOG 20. SZÜLINAPOT ZAYN!!!!!! 

~2010 nyara

Reggel 8-kor az átlagemberek még nagyban húzzák a szunyát, egy fél napos repülés után, de mi kicsit sem vagyunk átlagosak, ugyanis Rebeka visítozva rohant be a szobámba.

-Emília! Most azonnal kelj fel!! Nem hallod?! Hasadra süt a nap, te hétalvóóó!-sipítozott mellettem kedves barátnőm. Nem reagáltam ezekre a kirohanásaira, ezért gondolom átment Lillához. Inkább boldogítsa őt korareggel, mint engem. Miután kicsoszogott, visszaaludtam.

Kb. 5 perc múlva valaki kinyitotta az ajtót, de nem érdekelt különösebben, szóval átfordultam a másik oldalamra. Nem sokkal később valami hideget éreztem a nyakamon, és mint egy villámcsapás hasított végig az agyamon a gondolat és a megvilágosodás, hogy ez a Dög jéghideg vizet öntött rám.

-Neked mi a bajod, hogy 8-kor leöntesz egy vödör jeges cuccal?- elég szép látvány lehettem, arcomhoz tapadt vizes hajammal és a dühtől vörösödő fejemmel. Nem egy mindennapi látvány.

-ÚÚÚristen ezt meg kell örökíteni - és már rohant is a telefonjáért. - Na cicaa, valami csini pózt vágjál be, mint szoktad - én erre csak visszadőltem az ágyamba, ehhez még túlságosan reggel van. –Most miéért feküdtél vissza??  NE már. Akkor így leszel megörökítve. Muhahahahaha - imádom a sátáni kacaját, de ezt sem reggel. Egyébként ez egy közös szokásunk. Ismerőseim közül még senkit nem hallottam így „kacagni”. Muhahahhahaaha.

-LÁNYOOK! Kész vagytok már? Mindjárt indulunk!- kiabált Lilla, nem tudom honnan.

-Mi az, hogy indulunk?- üvöltöttem és olyan lendülettel ültem fel, hogy megszédültem és vissza kellett dőlnöm.

-Jaaa, már eszembe jutott miért jöttem!- csapott homlokára Reb. –Lilla elintézte, hogy elmehessünk a spanyol-német elődöntőre. Úgyhogy készülődj, mert 20 perc múlva indul a gépünk Durbanba. Jupijéjáá - ééés ennyi, kiugrándozott a szobából.

Remek, zsörtölődtem magamba, hogy mindig az utolsó percekben szólnak nekem. Most már muszáj volt felkelnem vagy itthon hagynak, és nem mehetek el a kedvenc csapataim meccsére. Ja, hogy eddig nem említettem, hogy rajongok a fociért a világbajnokság kezdete óta? Hát megesik, hogy elfelejtek dolgokat. Beslattyogtam a fürdőbe és elvégeztem a reggeli teendőimet. Például, fogmosás, hajam beállítása, ma kivételesen felkontyoztam, alap sminkem elkészítése és a többi és a többi… Mivel már így is szorított az idő nagyon kellett rohannom, így nagyon gyorsan kellett öltözködnöm és a táskámba bedobáltam a fontosabb dolgaimat, amik nélkül nem élet az életem.

Felöltöztem és mikor kimentem a konyhába reggelizni,akkor láttam meg hogy Rebekával összeöltöztünk. Lilla meg hozta a tőle megszokott kifinomult öltözködési stílusát.

 Emily ruhája

 Rebi ruhája

 Lilla ruhája

A konyhába szinte sokként ért, amit ott láttam vagy nem is láttam.

-Miért nincs reggelim?-kérdeztem Lillától és Rebitől akik már tűkön ülve várták a focimeccset. Megjegyezném, én is, de jelen pillanatba jobban elfoglal, hogy miért nincs reggelim. Most aztán ne gondoljatok valami elkényeztetett sztárocskának, aki várja, hogy az ölébe pattanjon a kaja, de a mi családunknál ez már megszokott, hogy felkelek és a reggelim már az asztalon vár.

-Majd a gépen eszel, ne hisztizz már. INDULÁÁS! - annyira nem szeretem a menedzserem hirtelen hangulatváltozásait. Teljesen kiszámíthatatlan. Most is, nyugodtan, higgadtan kezdte, majd elkezdett üvölteni, mint egy nemtudommi.

-De ne mááár, még be sem fejeztem az evést- nyöszörgött Reb, aki most olyan gusztustalanul kezdte el enni az ételt, hogy az nagyon fújjj.

-Nem érdekel fiatalok. Vagy elindulunk most vagy sose látjuk a kedvenc csapatainkat. Öööö vagyis csapataitokat. - hoppá-hoppá, most aztán elszólta magát. 

Nagy nehezen elindultunk a lifttel a földszintre, majd a taxink már várt ránk és elvitt minket a reptérre, ahol épp, hogy elértük a gépünket. Mekkora mázlink van. Szerencsére aláírást sem kellett osztogatnom. Hurrá. Fél vagy háromnegyed óra múlva odaértünk Durbanba. Fogtunk egy taxit és elvitettük magunkat a stadionhoz. Még csak dél volt, de legalább tudtuk, hogy hova kell visszajönnünk. Elmentünk sétálni és megebédeltünk egy görög étteremben. 

-Ajj, de teli vagyok- dőltünk hátra mind a hárman a székünkön. Imádom a görög ételeket.

-Úristen, 10 perc múlva kezdődik a meccse. Rohanás van emberek-Rebeka ismételten visítozott egy sort. Gyorsan fizettünk és futólépésben indultunk meg az aréna felé. Ott elkérték a jegyeinket és mivel az őr felismert, készítettünk közös fotót és kapott egy aláírást is. 

-Na figyeljetek! Rebi, te ülsz a jobb szélre, Em, te pedig középre és én meg nagy valószínűséggel Emily másik oldalára - adta ki a prancsokat Lil.

-Jól van, csak nézzük máár! Mindjárt kezdődik! – nyafogtam, mivel egyetlen percről sem akartam lemaradni. Válaszként csak bólintott, majd leültünk.

A meccs elkezdődött mi pedig a pályára szegeztük a tekintetünket. Nagyon élveztük az egészet, tök sokat kiabáltunk, sikítoztunk Rebbel (szerintem holnapra elmegy a hangom), sőőt néha még Lil is velünk együtt ugrott fel visítva egy-egy gólnál.

A mérkőzés végén már nagyon kellett pisilnem, így hát szóltam Lillának.

-Lil!

-Hmm? – kérdezett vissza igen értelmesen a drága menedzserem (ennél már csak a ’he??’ jobb)

-Ki kell mennem a mosdóba.

-Jól van, menj, de siess! Reb neked nem kell wc-re menned?

-A-a –válaszolt Bekka.

-Oksa, akkor egyedül megyek, sietek, puszipáá :* - dobtam egy puszit nekik egy kacsintás kíséretében mire Lil megforgatta a szemeit, majd Rebbel együtt felnevetettek, én pedig elindultam a lépcsőn lefelé. 

Basszus! Már vagy 10 perce bolyongok, de még mindig nincs meg a wc! Anyám, ebből mekkora balhé lesz! Lil teljesen ki fog akadni – elmélkedtem magamban, miközben egy újabb folyosóra fordultam … de ekkor egy lökést éreztem, majd egy puffanással a földön végeztem.

- Mi a franc?! – kiáltottam fel mérgemben, majd fejemet fogva ülésbe tornáztam magam.

- Jaajj, elnézést! Úgy sajnálom, hogy fellöktelek. Nem figyeltem – magyarázkodott a férfi, majd kezét nyújtotta. Felnéztem rá, és .. éés … Özillel találtam szembe magam! Te jóó éég!! – kiáltottam fel magamban, hiszen megszólalni nem bírtam a meglepettségtől.

- Kérlek ne kezdj el kiabálni! – nézett rám ijedten, én pedig felocsúdtam és a kezét elfogadva felálltam, majd rendezve arcom vonásait nyugodtan elmosolyodtam és válaszoltam.

- Eszemben sem volt.

- Köszönöm! – nézett rám hálásan, mint akinek pont most mentették meg az életét. – Amúgy Mesut Özil vagyok, bár ezt gondolom, tudod! – nyújtotta ismét felém a kezét egy féloldalas mosollyal karöltve.

- Én pedig Emília Fazekas! – mutatkoztam be és közben kezet ráztunk. Amúgy angolul beszéltünk, de szerintem feleslegesen, mivel elsős korom óta tanulok németül is és perfekt beszélem.

- Örülök, hogy megismerhetlek! És még egyszer sajnálom, hogy fellöktelek, de nem akartam őrült rajongókkal összefutni – komolyodott el.

- Én is örvendek a szerencsének. Semmi baj, én sem figyeltem eléggé. Átérzem ezt a problémát – tűnődtem el. Hát ez van. Ezzel jár a hírnév és a sztárság. Mindig rohansz, nehogy észrevegyenek. Sajnos néha még a közeli boltba se tudok feltűnés nélkül elmenni. Gondolkoztam volna megint tovább, de Özil félbeszakított.

- Talán te is focista vagy? – pillantott rám szélesen vigyorogva. - De valahol már láttalak az biztos – gondolkodott el. – Méghozzá egy magazin címlapján.

- Hát persze! – válaszoltam egy nagy mosollyal az arcomon. – Természetesen focista vagyok. Amúgy meg igazad van, modellkedem meg még egy pár dolog, de a foci is közel áll a szívemhez.

- Még pár dolog? Például? Miket szeretsz csinálni?

- Színészkedem és éneklek is. Meg van még több hobbim, de ezt a három dolgot csinálom főként, plusz még a suli.

- Nem lehet könnyű ennyi mindent egyszerre csinálni.

- Ez igaz, de én ezeket nagyon szeretem, és ezért nem jelentenek gondot.

- Gondolom akkor most is munka miatt vagy itt. Nem igaz? Meddig maradsz? Egyedül jöttél? –halmozott el kérdések tömkelegével. Nem is volt szomorú, ahhoz képest, hogy most bukták el a döntőbe kerülést.

- Pontosan most is a munka hívott ide, és ma még van egy szabad napunk, így eljöttünk egy meccsre. A barátnőmmel, Rebivel és a menedzseremmel, Lillával utaztam, és 1 hónapot fogunk itt tölteni. Vagyis nem itt a stadionba, hanem az országban.-vigyorogtam, mint egy tejbetök.

- Az nagyon jó – mondta.

Még nagyon sok dologról beszélgettünk mikor megcsörrent a telefonom.

- Elnézést! Ezt fel kell vennem – mondtam és szabadkozva néztem Mesutra.

- Csak nyugodtan! – bólintott.

- Mondjad Lil –szóltam bele higgadtan, de mikor meghallottam az ő hangját kicsit eltartottam a fülemtől a telefont, mert nem akartam halláskárosodást szerezni.

- FAZEKAS EMÍLIA MÉGIS HOL A JÓ BÜDÖS FRANCBAN VAGY HA SZABAD KÉRDEZNEM???!!! – ordította a telefonba.

- Nyugi Lil, élek és virulok, nem kell aggodalmaskodni!

- MI AZ, HOGY NE AGGODALMASKODJAK MIKOR MÁR TÖBB MINT FÉL ÓRÁJA NYOMOD VESZETT?? HA??? – üvöltött még mindig.

- Ooo, olyan sok idő telt el? Akkor megyek is csak nyugodj meg! Majd mindent elmesélek!

- Jól van! Kapsz 10 percet, hogy kiérj a stadion elé! – immár normális hangerővel szólt a készülékbe.

- Rohanok! – válaszoltam, majd egyszerűen kinyomtam. 

- Sajnálom, de most már mennem kell. A menedzserem teljesen ki van készülve, mert eltűntem pár percre – mondtam angyalian mosolyogva, mire Mesutra felnevetett.

- Jól van, menj csak. Majd beszélünk – nézett rám mosolyogva, majd még gyorsan elmagyarázta, hogy merre menjek és telefonszámot is cseréltünk, utána pedig elindultunk mindketten két különböző irányba. 

A stadion elé kiérve megpillantottam a lányokat. Lil eléggé dühösen méregetett miközben feléjük haladtam, Reb meg csak mosolygott, bár az ő arcán is láttam némi aggodalmat.

- Sziasztok csajok! – köszöntem olyan természetesen és mosolyogva, mintha semsem történt volna.

- Sziaaaa! – üdvözölt Reb a tőle megszokott módon, vagyis a nyakamba ugrott.

- Naa azért meg ne fujts! – nevettem fel.

- Véégre megjött az elveszett bárány – szólalt meg Lil. – Hol voltál ennyi ideig?

- Eltévedtem, majd fellökött egy ember, aki nem mááás mint Özil, a focista – magyaráztam, miközben beültünk a taxiba.

- MICSODA?????!!! – kiáltott fel Rebus.

- Igen jól hallottad, Mesut Özillel beszélgettem, és nézzétek! Itt a kép is meg hát a száma is megvan – kacsintottam rájuk büszkén. A szállodáig tartó úton pedig elmeséltem nekik mindent (ma itt alszunk Durbanban). 

Este nem sokáig maradtunk fent, mert eléggé elfáradtunk, így mindenki lefeküdt aludni.

~ 2. fejezet ~

Sziasztok!

Meg is hoztuk a második fejezetet.:)  

Amint láthatjátok a főszereplő képét megváltoztattuk, és adtunk neki egy legjobb barátnőt (a szereplők még bővülnek). A kinézet is más lett, de ez még nem  végleges (rengetegszer változhat, hangulatunkhoz illően. muhahahaha). A fejléc is nemsokára felkerül.

Jó olvasást, we hope you like it!;)

Puszii: Zsuzsiii &  Szandii

~2 év múlva (2010 nyara)

El sem hiszem. Sikerült. Annyira örülök, hogy mindjárt megőrülök. Nem sok embernek sikerül 16 évesen elérni mindezt, ami nekem sikerül. Ne gondoljatok beképzeltnek, de wáóó.:D Szóval, arról beszélek, hogy, miután elvállaltam a High School Musicalban 2. részében a főszerepet (Gabriella Montez), egyre több filmbe és sorozatba kaptam felkérést. Csak, hogy párat megemlítsek, Hannah Montana vagy Waverly Place varázslói. Ezzel párhuzamban a énekesi és modellkedési „karrierem” is felfelé ívelt. Rengeteg címlapon szerepeltem és már kiadtam az első lemezemet is. Rengeteg rajongóra tettem szert, aminek úgy szint nagyon-nagyon-nagyon örülök. Imádom őket. Mindenben támogatnak, bíznak bennem, mindenféle rosszindulatú pletyka felröppenése esetén is.

Szüleim, öcsém és Rebi is támogat mindenben. Sokan azt hinnék, hogy Rebbel már nem vagyunk olyan jóban, mivel folyamatosan utazgatok és magántanuló is lettem, de nem. Barátságunk most sokkal, de sokkal erősebb, mint volt. Ahova tud, és szülei engedik, eljön velem. Anyáék először féltettek, hogy össze fogok roppanni a sztársággal való dolgoktól, de nem, ők is meglepődtek, hogy milyen jól bírom. Mint előbb említettem, magántanuló lettem, mert nem igazán működne a tanulás a sok utazgatás mellett és ez sokkal praktikusabbnak bizonyult. Az általános iskolát 4-essel, 5-össel elvégeztem. Mikor a gimnáziumi felvételire került a sor, Rebivel nem tudtunk dönteni 2 iskola között, így sorsoltunk. Szerencsére (vagynem?) az az iskola lett kihúzva, amelyik felé jobban húzott a szívem. 0. angolos szakra jelentkeztünk mindketten, ami annyit tesz, hogy az első évben csak nyelvet fogunk tanulni és 13-ig fog tartani a gimi.

Most autóval tartunk barátosnémék felé, mert nemsokára indul a gépünk Dél-Afrikába, pontosabban Johannesburgba. Szüleink bíznak bennünk annyira, hogy elengedjenek minket menedzseremmel. (ez, de hülyén hangzik.xD) Lilla nagyon kedves és jól ért ezekhez az ügyekhez (26 éves). Vele majd a reptéren fogunk találkozni. Körülbelül 2 perccel az indulás után már be is kanyarodtunk a szomszéd utcába, mert ott laknak Rebekáék. Még nem is meséltem, hogy szüleink akkor lettek jóba mikor anyukáink egy kórházi szobába kerültek a szülés után.

-Rebiiiii - visongattam, mint egy őrül és kiugrottam a kocsiból (időközben apa megállt) és Rebi nyakába vetettem magam. Mindig ez van, ha 2 napnál tovább nem látjuk egymást.

-Emiiiiii, hogy megváltoztáál. Ja, nem is, csak vicceltem. Muhahahhaaha

-Na gyere és most kivételesen elkérem tőled a legkönnyebb csomagodat, hogy segítsek neked -kacsintottam.

Berakodtuk, mind a 3 bőröndjét, elbúcsúztunk Patríciától és Lóránttól (ők a szülei), akik lelkünkre kötötték, hogy vigyázzunk magunkra és Bálinttól, a bátyjától is elköszöntünk, aki azt mondta, idézem: „Ha nem hoztok ajándékot, haza se gyertek!”

20 perces repülőtér felé történő, megterhelő utunkon megtárgyaltuk mi történt velünk az elmúlt napokban. Hiába beszéltünk mindennap valamilyen kütyü segítségével, így is akadt trécselnivaló.

Mikor úti célunkra értünk, már messziről láttuk, Lillát. Nem volt nehéz észrevenni, mivel mindkét kezével telegetett és a jobban valami magazint is lóbált. Kiszálltunk, kivettük a csomagokat és elindultunk befelé.

Bent megfejtettük a kiírást, miszerint 45 perc múlva indul a gépünk. Annyi idő alatt sikeresen elbúcsúztunk apáéktól. Édesanyám szokásához híven sírt.

Mikor becsekkoltunk a gépre, Rebi mellett kaptam helyet, szerencsére. Legutóbb egy idős néni mellett volt a helyem és vagy a fonalát kellett fognom vagy a rejtvényfejtésben segítenem vagy ki kellett beszélni vele a szomszéd házban lakó régi ellenségét. A fél napig tartó repülőút alatt Barátnőmmel megbeszéltük, hogy kik a legfrissebb dögi pasik, aludtunk vagy zenét hallgattunk, de komoly témákról is beszélgettünk ám, mint a világbéke vagy a hüvelygomba (nem hagyhattam ki. xD)

Leszálláskor Lilla már várt minket az előtérben, mert neki közelebb volt helye a kijárathoz.

-Na végre, azt hittem, itt öregedek meg. Ennyi furcsa embert. Fúú. Na fiatalok, Indulhatunk?-Lilla

-Hát perszee, vénlány - kacsintottam neki is és összepacsiztunk Rebivel. Úgy tűnik ma ilyen kacsingatós kedvemben vagyok.

-Jól van fiatalok, ezt megjegyeztem. Indulás.

Háromfős csoportunk élen Lillával megindult a napsütötte és forró Dél-Afrikai Köztársaság felé. Fogtunk egy taxit és bediktáltuk a címünket. Út közben Lil elmesélte, hogy milyen borzalmasan katasztrofális útja volt. Egy kisfiú összenyálazta és végig ugrálta az utat, így ő nem tudott pihenni.

30 perc múlva egy gyönyörű szálloda előtt álltunk. Bekkával földbe gyökerezve, tátott szájjal bámultuk az épületet. Igaz, voltam már egy csomó szállodában meg sok féle fényűző villában, de ez a mostani nagyon elbűvölt! Mindenütt pálmafák, ami afrikai hangulatot ad az elegáns hotelnak.

A merengésemből Lilla zökkentett ki, aki természetesen nem bámulta meg az épületet, mivel több száz ehhez hasonlóban, sőt ennél sokkal csodálatosabban szállt már meg.

-Lányok, elég a bámulásból! Irány a hotel vagy talán itt akartok aludni az utcán?? - szólt drága menedzserem, és elkezdett rángatni az bejárat felé. Gyorsan megragadtam Rebit is, hisz ő képes lett volna még egy ideig itt kint állni, mert ő nem mindig tud sajnos eljönni velem egy-egy utamra, így kicsit meglepődött ezen a helyen, én azért annyira nem ;).

Beérve a hotelba elkértük a kulcsokat, és egy helyes fiú (háát iggen, szingliként meglesem a pasikat :D de ez nem bűn J) megmutatta a szobát és a csomagokat is felhozta. Szerencsére volt lift, így nem kellett felmászni az 5. emeletre. Báár ezért a kilátásért megérte volna! Na de kezdem az elején.:) A lakosztályba felérve, a fiú elmondott még pár információt majd magunkra hagyott minket, így elkezdtünk körbenézni. Egy elég nagyrészt kaptunk, ami nem gond, hisz mégiscsak 3-an leszünk itt. A kis előtér egy tágas nappaliba torkollott, amitől jobbra egy pulttal volt elválasztva a konyha. Balra egy folyosó, amiből 3 szoba nyílt. A szobák viszonylag nagyok voltak, és mindegyikhez tartozott fürdő (szerencsére Lil gondolt ránk, és ezért ilyen hálótereket kért, nehogy vita legyen, ki mikor fürdik, meg persze el ne késsünk egy-egy rendezvényről) meg egy kis erkély és hozzá gyönyörű kilátás. Gyorsan kigyönyörködtem magam, majd a konyhába siettem és a hűtőben kezdtem el turkálni valami kaja után. Találtam is ….. joghurtot, báár nem ezt akartam enni, ezzel nem lakom jól, de legalább éhen nem halok. A nappali kanapéjára dobtam magam, a lábaimat pedig a dohányzóasztalra. Ekkor vettem észre a kis katalógust, ami a hotelról szól. Megtudtam, hogy az épület 7 emeletes és egy csomó minden van benne: éttermek, fitnesz-központ (rám fér a mozgás), butikok, gyerekeknek játszóház, szauna, gőzfürdő, relaxációs szoba, egy csomó fajta medence, jógapavilon, szépségszalon, masszázs stb..

-Megvaan! – kiáltottam fel, amit a többiek is meghallottak.

-Mi van meg? – Rebi.

-A pizzéria száma – vigyorogtam barátnőmre.

-Ajj! Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmit találtál – sóhajtott fel mosolyogva.

-Naa! Nem is eszek sokat! Meg úgyis van itt edzőterem, mehetünk futni! – kacsintottam rá.

-Azt bebuktad! Én ugyan nem futok! – nézett rám komolyan.

-Jól van tudom. Na de én most megyek és rendelek pizzát – indultam a falon csüngő telefon felé. – Jó lesz a sonkás-sajtos?

-Igen – jött egyszerre a válasz.

Gyorsan megrendeltem az ételt, ami 30 perc múlva meg is érkezett, majd 5 perc alatt jóízűen el is fogyasztottuk. Este még egy körútra indultunk a szálloda körül, hogy felfedezzük, hol fogunk lakni egy hónapig, majd olyan 11 körül mindegyikünk bedűlt az ágyába és nyugovóra tért…

Képek a szállodáról: