~ 40. fejezet ~

Sziasztok!

Atyaéég!!!! Egy évees a bloog!!! *-* Ennek örömére rész!! :) (Amúgy is lett volna ;))

Hát igen, nehezen, de megéltük ezt az egy évet. :D És azt is tudjuk, hogy régen volt rész, és az én hibám, hogy nem jött hamarabb. Sajnálom... 

Éééééés Mindenkinek Sikerekben, Boldogságban, Örömökben Gazdag Boldog Új Évet Kívánunk!!! :DD

Pusszancs: Szandi

*2012. december 1. péntek

Mérgesen nyomtam ki a telefonom ébresztőjét mikor az hangosan csörögni kezdett. Miért kell ilyenkor felkelnem? Hát persze, mert ma is iskola van – gondoltam dühösen. Így hát átfordultam a másik oldalamra és tovább aludtam. Szokásos én.

Fél óra múlva riadtam fel. Álmosan, de nagyra tágult szemekkel nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem mennyi az idő. Te jó ég! Elfogok késni! Gyorsan kipattantam az ágyból, lerohantam a földszintre. Az étkezőben már csak az én tányérom volt elő, rajta pirítóssal, mellette pedig egy bögre teával. Elvettem egy szelet pirítóst, meg a teát és továbblibbentem a konyhába, ahol anya tevékenykedett.

- Jó reggelt! – köszöntöttem és egy puszit adtam arcára.

- Neked is kicsim – mosolygott rám. Én meg a pirítóst falatozva és a meleg teát szürcsölgetve felfelé vettem az irányt. Elég sietősen. Mire a szobámba értem már elfogyasztottam a reggelim. Elővettem a szekrényből egy ruha szettet, majd a fürdőbe mentem. Megmosakodtam, feltettem egy kevés sminket. A szobámba visszaérve már nem tetszett az ágyamon pihenő ruha, ezért a szekrényembe bújva keresni kezdtem egy másik variációt, amit hamarosan meg is találtam. Kényelmes fekete farmer, hozzá egy sima rózsaszín melegítő felső. Felvettem, majd a tükörbe megnéztem magam. Nem is olyan rossz – ezzel késznek nyilvánítottam magam. Ekkor jött egy üzenetem Lousitól, amit gyorsan meg is néztem:„Jó reggelt Szerelmem! Remélem jól fog telni december első napja! Este beszélünk! Csók xx ”

"Neked is jó reggelt vagy a napszakhoz illő  köszönést. Holnapra pedig már ott is vagyok. Szeretlek."Mosolyogva írtam választ neki, kedves tőle ez az üzenet. Feldobta a reggelem.

Zsebembe csúsztattam a mobilom, majd felkaptam a táskám és elindultam a suliba.

7 óra végigülése után boldogon léptem ki a suliból Rebivel karöltve. Végre hétvége.

- Akkor hétvégén irány Neeew Yooork?!!! – kérdezte Reb izgatottan.

- Bezoony!! De hányszor fogod még megkérdezni? – már vagy ezerszer megkérdezte. Számára még mindig hihetetlen, bár nem tudom miért, a világ számos pontján volt már velem együtt.

- Hát nem tudom. Még sokszor. Holnapig még van egy csomó idő – kacsintott rám széles vigyorral az arcán. Pár perc múlva már az autónál voltunk, és a haza úton megbeszéltük a részletek a holnappal, és az egész hétvégével kapcsolatban. Ritka alkalom, hogy az egész család utazik. Anya biztos már ezerrel pörög és rakodik, hogy mindent összepakoljon holnapra, ami kell. Könnyes búcsút vettem Rebitől, mikor elváltunk egymástól, hiszen csak holnap látjuk legközelebb egymást. Szörnyű dolog ez.
Otthon anya sehol sem volt, a hűtőn találtam csak egy cetlit, miszerint el kellett rohannia, az ebéd a hűtőben van, majd jön valamikor estefelé. Szóval egyedül vagyok. Így hát nagy magányomban elővettem az ebédet, megmelegítettem, majd a nappaliba ülve – még véletlenül sem az étkezőbe – tévét nézve falatozni kezdtem. Már egy film végénél jártam, mikor nyílódott a bejárati ajtó, és öcsém hangja hallatszódott:

- Megjöttem! - üvöltött.

- Csá! – köszöntem illedelmesen, közben az utolsó falatokon nyammogtam.

- Anya? – kérdezte, és a falhoz dobta a cuccait.

- Nincs – válaszoltam. Erre csak felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel nézett rám, azt akarva, hogy elmondjam anya hollétét. De én éppen tv-t néztem, szóval, nem állt szándékomban részletezni a dolgokat.

- Hol van??

- Nem mindegy? Hagyj békén és menj innen. Konyhába van kaja – az utolsó mondatom megtette hatását, és bement a konyhába. Végre nyugodtan nézhettem a filmet megint. Vagyis csak azt hittem. 5 perc múlva egy tányérral a kezében jött vissza és leült az egyik fotelba.

- Mit nézünk? – kérdezte miközben a dohányzóasztalra feltette a patáját.

- Én nézem. Te nem! És vedd le a lábad az asztalról! – erre nem válaszolt, meg sem mozdult, eleresztette a füle mellett a mondataim, és csak evett tovább. Ezt nem hiszem el! Miért nem ért a szép szóból?

- Peti menj már el innen! Nyugodtan szeretném megnézni a film végét – fordultam felé. És hogy miért vagyok vele ilyen „kedves”? Éppen haragszom rá. Igen, tudom. Gyerekesen hangzik. De ha egyszer bunkó volt és eléggé megbántott, akkor ne várjon tőlem ennél többet, míg bocsánatot nem kér.

- Ahha – válaszolt rám sem nézve. Ennyi?? Komolyan??

- Jó. Akkor szia – álltam fel dühösen és a konyha felé vettem az irányt.

- Most amúgy mi a bajod?? – nézett rám. Az ajtóban megálltam, és hátrafordultam.

- Gondolkodjál drága öcsikém! – mondtam gúnyosan és immár tényleg bementem a konyhába. Leraktam a tányérom, felvettem a cuccaim és feltrappoltam a szobámba. Ott hanyatt vágtam magam az ágyon, és szerencsétlen öcsémen törtem a fejem. Tényleg ennyire nem veszi észre, hogy tegnap tök bunkó volt? Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. Ránéztem az órára: 15:55. Hát akkor kezdjünk pakolni. Azzal elővettem egy kisebb utazótáskát és mindent, ami fontos elkezdtem beledobálni.

Egészen eltelt az idő a pakolással, már anya is hazajött egy jó órája, üdvözöltem is. Szegény, eléggé pánikolt, hogy 6 óra és ő még semmit sem pakolt el, holnap délelőtt meg már megy a gépünk. Mondtam neki, hogy én mindjárt kész vagyok, utána segítek neki. Így hát fél 7 körül már együtt pakoltunk addig, míg a telefonom el nem kezdett csörögni. Kihalásztam a zsebemből és a képernyőre pillantottam: Louis.

- Anya Louis az, fel kellene vennem. 

- Menj csak – szakított félbe mosolyogva. Adtam neki ég egy nagy cuppanós puszit, majd felvettem, miközben a szobámba igyekeztem.

- Szia – köszöntem vidáman.

- Na végre, hogy felvetted. Amúgy szia drágám.

- Bocsi, hogy nem vettem fel rögtön, anyának segítettem pakolni - magyarázkodtam.

- Semmi baj. Szóval holnap mikor is jöttök? - hangja egyből élénkebb lett.

- Azt hiszem olyan egy - két óra felé érünk oda. De majd írok még. Kijöttök elénk?

- Kocsit küldünk a reptérre. Jó lesz? - bizonytalannak hangzott.

- Igen – válaszoltam kissé elszontyolodva. Jó lett volna, ha már a reptéren megölelhetem, megcsókolhatom. Már nagyon hiányzik.

- Mi a baj, életem? – kérdezte aggódva.

- Semmi – válaszoltam normálisabban. Vagyis csak próbálkoztam. Nem jött össze.

- Hallom a hangodon, hogy valami nincs rendben.

- Jól van. Csak azt hittem már a reptéren találkozunk. 

- Tudod, hogy nem lehet most - szólt nyugtatóan.

- Igen, tudom – a gond csak az, hogy anyáék nem igen akarnak felhajtást. Ők nyugodtan szeretnének utazni. Hiába mondtam nekik, hogy ez úgy sem fog összejönni. Ha autót küldnek azért, ha ők jönnének, azért. Ez ezzel jár. Bár ezzel ők is tisztában vannak, csak már régen volt, hogy ebben éltek, éltünk. 

- Mondd tovább.

- Mit tovább? – kérdeztem értelmetlenül.

- Van ég valami, tudom. Mondjad! – miért ismer ennyire?

- Nincs semmi – adtam a szokásos választ.

- Biztos? Hányszor kérdezzem meg, míg el nem mondod? - éreztem, hogy most felhúzza a szemöldökét. Mindig így szokta.

- Sokszor – nevettem fel erőltetetten. – Jó csak annyi történt, hogy tegnap délután összevesztem öcsémmel, és még mindig fasírt van. De semmi komoly – hadartam el.

- Mi volt a vita téma? – sóhajtott fel.

- Semmi különös. És hosszú. Inkább hagyjuk. Nem akarok erről beszélni.

- De így nem tudok segíteni.

- Louis... – szóltam kérlelően.

- Jó jó. Szeretlek! – váltott gyorsan témát, és mondta ki azt a szót, ami megmelengeti a szívem, és előcsalogat belőlem mindig egy mosolyt, még akkor is mikor nagyon rossz passzban vagyok.

- Én is nagyon szeretlek! – válaszoltam

- Looouuiis!!! – hallottam meg Harry hangját. – Gyere mááár!!

- Harry mindjárt megyek! Telefonálok! – válaszolt idegesen.

- Kivel beszélsz? Melyik szeretőddel? – a kérdés hallatán kicsit felnevettem

- Harry.. Emmel beszélek, szóval hagyj még egy picit.

- Emiliiiiiii szeretleek. Hiányzool!! Siees holnap!! – üvöltött bele a telefonba a göndör őrült, ezzel szinte megsüketítve engem.

- HARRY!! Add vissza a telefonom!! - a háttérből veszekedés hangja hallatszott. Vagyis csak megjátszott veszekedés, mert hallani lehetett, hogy miután Harry sikkantott, sokat, azután mindketten próbálták elfojtani kitörni vágyó röhögőgörcsüket. 

- Na itt vagyok szerelmem. Visszaszereztem - lihegett Louis.

- Örülök. Remélem holnapra senkinek nem lesz lila folt az arcán. Mellesleg azt hiszem halláskárosodást kaptam. De mondd majd meg Harrynek, hogy én is szeretem és hogy sietek holnap - kuncogtam.

- Lecserélsz? – kérdezte szomorúan.

- Ez csak természetes – mosolyogtam.

- Kegyetlen vagy! - sikkantott.

- Ezt jól meggondoltad? - próbáltam keménynek tűnni.

- Miért? - hallani lehetett a hangján, hogy vissza próbálja fogni a feltörni vágyó vihogást.

- Hé!! Válaszolj!

- Jó. Inkább visszaszívom. De ez a csata koránt sem ért még véget - fenyegetett viccesen.

- Jól teszed! – nevettem fel ördögien - Höh, mellesleg állok elébe - nyújtottam ki a nyelvem, bár nem láthatta.

- Emili, ne haragudj, de most le kell tennem. Már Paul is itt van. Tőle már félek - hangja suttogásba ment át. 

- Jó menj csak. Ügyesen.

- Szeretlek! Jó éjt! Holnap találkozunk! - búcsúzott.

- Alig várom! Neked is jó éjt! Szeretlek!
Már csak egy halk sóhaj hallatszott és megszakította a hívást. Én is elengedtem még egy mélyről törő sóhajt, majd visszamentem anyának segíteni.