Először is, bocsánat, de a rész 2 részre kell osztanom, mert nagyon hosszú lenne, szóval holnap is hozok még egyet.
Másodszor, mint láthattátok, tegnap kb 3x cseréltük le a blog kinézetét, mert vagy nem tetszett vagy csak szimplán gagyi volt. Reméljük az új design mindenkinek tetszik, nekünk legalábbis igen.
Harmadszor, a részhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy jó olvasást.
Sokadszor, akinek közületek van érettségi szünete, annak pedig kellemes szünetet.:)
A végére pedig: Köszöntjük az új olvasókat. Köszönjük a sok (majdnem 5000) oldalmegjelenítést. És kommentelésre fel!:D
xx
xx
Zs&Sz
2012. augusztus 12. (vasárnap)
Az olimpia záróünnepség napja. Izgulok-e? Nekem miért
kellene? Ja, hogy a fiúk miatt… Értük rettenetesen, habár tudom, hogy
tökéletesen fognak szerepelni.
De mielőtt belecsapnánk a lecsóba, kezdjük szépen sorjában az elmúlt 1hét, 1 nap eseményeivel.
Nagyon kiakadnátok, ha azt mondanám, hogy nem teljesen emlékszem rá? Én sem vagyok túl fiatal, ahogy öregszem, kihagy az emlékezetem. De megpróbálom.
Aki most látna, elmeroggyantnak nézne, mert a gondolkodós fejem, nem túl hétköznapi. Összehúzott szemek, csücsörítős felsőajak, felnyomós szájak, gyanakodó nézés.
2 perc, 5 perc, 10 perc, 15 perc. Ennyi volt meguntam. Hiába törtem a fejem, nem jutottam semmire, vagyis nagyvonalakban tudom csak elmesélni.
Rengeteget voltam Rebekával és Michaellel. Úgy éreztem elhanyagolom őket, így minden nap csináltunk együtt valamit. Volt, hogy csak boltba mentünk együtt vagy elkísértük Michet dolgozni vagy itt hagytunk, csapot, papot és elmentünk kirándulni, de a közös esti filmezések mindig garantálva voltak.
Sok időt töltöttem a One Directionos fiúkkal is, akik bár néha az agyamra mennek rettenetesen a szívemhez nőttek. Az agyamra menésről jut eszembe. Ha ismered őket vagy csak szimplán megadod nekik a számod (esetleg egymás közt cserélik), mindenképp némítsd le a telefonod. Hajnali 4-kor hívtak fel, olyan indokkal, hogy kialudt a lámpa, véleményem szerint merre kell kicsavarni a kiégett égőt vagy a fekete gatyához kék vagy fekete felsőt vegyen-e fel. Hiába a sok hasonló pillanatuk, nehéz lesz itt hagyni őket. Tudom, ezt már mondtam.
Az itt hagyásról jut eszembe. körülbelül 16 napunk maradt, hogy kiélvezzük a London nyújtotta lehetőségeket és minél több időt eltölteni az itt szerzett barátaimmal, akik valamilyen szinten, még ha nem is tudják, de megváltoztatták az életem. Boldogságot hoztak az életembe, abban az időszakban, amikor a szobában ülve sírtam volna. Ha otthon maradok, biztosan bedepressziózok.
Ha csak az elmúlt időszakra gondolok, mindig mosolyra húzódik a szám, de egyből szomorú leszek, mivel ez a tündérmese már csak 16 napig tarthat. Bár a mai technika vívmányaival tarthatjuk majd a kapcsolatot, de az mégsem ugyan olyan, mint nap, mint nap szemtől-szemben lenni egymással, feltérképezni a partnered arcvonásait, amikor különböző témákról beszélgetek, megölelni vagy csak simán rápillantani.
Egy aprócska könnycsepp hullott ki szememből. Gyorsan letöröltem. Kikászálódtam a mostanra kihűlt vízi kádból, majd törölközőbe csavarva lépkedtem el a szobámig. Fehérnemű fiókból kiválogattam az egyik legkényelmesebb fekete fehérnemű szettemet, majd gyorsan magamra kaptam. Bőröndömből előkaptam a rövid, pöttyös és imádni valóan puha fürdőköpenyem. Felvéve azt is, libegtem ki a konyhába. Három óra volt már csak az olimpiai záróműsor kezdéséig. Mich idegesen kopogtatta ujjait a pulton. Kivettem a hűtőből a kedvenc joghurtomat, majd öntöttem egy pohár narancslevet is.
- Kérsz te is? – kérdeztem Michtől, miközben a dobozt lóbáltam.
- Nem, köszönöm – rázta a fejét.
Visszaraktam az üdítőt a hűtőbe, majd miután bezártam azt, lekönyököltem szembe Michaellel.
- Nagyon izgulsz?- kérdeztem. Bár a választ tudtam, mivel elég volt rápillantani.
- Ennyire még soha sem. Még akkor sem izgultam mikor bejelentettem otthon nemi hovatartozásomat – nevetett fel kínosan, majd folytatta – Nagyon várom már. Soha nem hittem volna, hogy eljutok az olimpiára nézőként és, hogy még a One Directiont is láthatom, az valami… Valami hihetetlen. De ha most nem haragszol, mennék készülődni, mielőtt miattam késnénk el – mosolygott.
Felállt aranyos, balettos szökellésekkel hagyta el a helységet, helyét Reb váltotta. Furcsa, egy ember ki, egy ember be. Ez olyan, mint valami rosszul megrendezett film, ahol „véletlennek” van feltűntetve, pedig ott nem az, itt az volt.
- Hát ezt meg mi lelte? – kérdezte a lány, még mindig Mich után nézve.
- Bezsongott – adtam a legkézenfekvőbb, legvalósabb választ.
- Te hogy-hogy nem készülődsz már?
- Mert nem találom a megfelelő ruhákat – mondtam, majd felegyenesedtem, hogy a kukába dobhassam az üres joghurtos poharat.
- Ezt most komolyan mondod?
- Segítenél? – fordultam vissza hozzá.
- Persze. Egy feltétellel – mutatta fel ujját.
- Mi lenne az?
- Megcsinálod a hajam – vigyorgott.
- Már az hittem valami komoly lesz. Na, menjünk.
Útban a szobámhoz elhaladtunk Mich birodalma előtt és kihallatszott, hogy valakivel társalog. Az a valaki szerintem saját maga volt, mivel a konyhapulton láttam a telefonját másodpercekkel ezelőtt. Szobámba érve Rebeka azonnal elkezdett kutakodni a szekrényben, majd kihúzott egy pirosas-narancsos ujj nélküli felsőt, aminek a létezéséről, már réges-régen elfeledkeztem. Még egy fekete gatyát és fekete blézert nyomott a kezembe, majd a fürdő felé lökdösött.
De mielőtt belecsapnánk a lecsóba, kezdjük szépen sorjában az elmúlt 1hét, 1 nap eseményeivel.
Nagyon kiakadnátok, ha azt mondanám, hogy nem teljesen emlékszem rá? Én sem vagyok túl fiatal, ahogy öregszem, kihagy az emlékezetem. De megpróbálom.
Aki most látna, elmeroggyantnak nézne, mert a gondolkodós fejem, nem túl hétköznapi. Összehúzott szemek, csücsörítős felsőajak, felnyomós szájak, gyanakodó nézés.
2 perc, 5 perc, 10 perc, 15 perc. Ennyi volt meguntam. Hiába törtem a fejem, nem jutottam semmire, vagyis nagyvonalakban tudom csak elmesélni.
Rengeteget voltam Rebekával és Michaellel. Úgy éreztem elhanyagolom őket, így minden nap csináltunk együtt valamit. Volt, hogy csak boltba mentünk együtt vagy elkísértük Michet dolgozni vagy itt hagytunk, csapot, papot és elmentünk kirándulni, de a közös esti filmezések mindig garantálva voltak.
Sok időt töltöttem a One Directionos fiúkkal is, akik bár néha az agyamra mennek rettenetesen a szívemhez nőttek. Az agyamra menésről jut eszembe. Ha ismered őket vagy csak szimplán megadod nekik a számod (esetleg egymás közt cserélik), mindenképp némítsd le a telefonod. Hajnali 4-kor hívtak fel, olyan indokkal, hogy kialudt a lámpa, véleményem szerint merre kell kicsavarni a kiégett égőt vagy a fekete gatyához kék vagy fekete felsőt vegyen-e fel. Hiába a sok hasonló pillanatuk, nehéz lesz itt hagyni őket. Tudom, ezt már mondtam.
Az itt hagyásról jut eszembe. körülbelül 16 napunk maradt, hogy kiélvezzük a London nyújtotta lehetőségeket és minél több időt eltölteni az itt szerzett barátaimmal, akik valamilyen szinten, még ha nem is tudják, de megváltoztatták az életem. Boldogságot hoztak az életembe, abban az időszakban, amikor a szobában ülve sírtam volna. Ha otthon maradok, biztosan bedepressziózok.
Ha csak az elmúlt időszakra gondolok, mindig mosolyra húzódik a szám, de egyből szomorú leszek, mivel ez a tündérmese már csak 16 napig tarthat. Bár a mai technika vívmányaival tarthatjuk majd a kapcsolatot, de az mégsem ugyan olyan, mint nap, mint nap szemtől-szemben lenni egymással, feltérképezni a partnered arcvonásait, amikor különböző témákról beszélgetek, megölelni vagy csak simán rápillantani.
Egy aprócska könnycsepp hullott ki szememből. Gyorsan letöröltem. Kikászálódtam a mostanra kihűlt vízi kádból, majd törölközőbe csavarva lépkedtem el a szobámig. Fehérnemű fiókból kiválogattam az egyik legkényelmesebb fekete fehérnemű szettemet, majd gyorsan magamra kaptam. Bőröndömből előkaptam a rövid, pöttyös és imádni valóan puha fürdőköpenyem. Felvéve azt is, libegtem ki a konyhába. Három óra volt már csak az olimpiai záróműsor kezdéséig. Mich idegesen kopogtatta ujjait a pulton. Kivettem a hűtőből a kedvenc joghurtomat, majd öntöttem egy pohár narancslevet is.
- Kérsz te is? – kérdeztem Michtől, miközben a dobozt lóbáltam.
- Nem, köszönöm – rázta a fejét.
Visszaraktam az üdítőt a hűtőbe, majd miután bezártam azt, lekönyököltem szembe Michaellel.
- Nagyon izgulsz?- kérdeztem. Bár a választ tudtam, mivel elég volt rápillantani.
- Ennyire még soha sem. Még akkor sem izgultam mikor bejelentettem otthon nemi hovatartozásomat – nevetett fel kínosan, majd folytatta – Nagyon várom már. Soha nem hittem volna, hogy eljutok az olimpiára nézőként és, hogy még a One Directiont is láthatom, az valami… Valami hihetetlen. De ha most nem haragszol, mennék készülődni, mielőtt miattam késnénk el – mosolygott.
Felállt aranyos, balettos szökellésekkel hagyta el a helységet, helyét Reb váltotta. Furcsa, egy ember ki, egy ember be. Ez olyan, mint valami rosszul megrendezett film, ahol „véletlennek” van feltűntetve, pedig ott nem az, itt az volt.
- Hát ezt meg mi lelte? – kérdezte a lány, még mindig Mich után nézve.
- Bezsongott – adtam a legkézenfekvőbb, legvalósabb választ.
- Te hogy-hogy nem készülődsz már?
- Mert nem találom a megfelelő ruhákat – mondtam, majd felegyenesedtem, hogy a kukába dobhassam az üres joghurtos poharat.
- Ezt most komolyan mondod?
- Segítenél? – fordultam vissza hozzá.
- Persze. Egy feltétellel – mutatta fel ujját.
- Mi lenne az?
- Megcsinálod a hajam – vigyorgott.
- Már az hittem valami komoly lesz. Na, menjünk.
Útban a szobámhoz elhaladtunk Mich birodalma előtt és kihallatszott, hogy valakivel társalog. Az a valaki szerintem saját maga volt, mivel a konyhapulton láttam a telefonját másodpercekkel ezelőtt. Szobámba érve Rebeka azonnal elkezdett kutakodni a szekrényben, majd kihúzott egy pirosas-narancsos ujj nélküli felsőt, aminek a létezéséről, már réges-régen elfeledkeztem. Még egy fekete gatyát és fekete blézert nyomott a kezembe, majd a fürdő felé lökdösött.
Hamar
átöltöztem, a saját tempómhoz mérten.
- Csodásan festesz. Mindig is tudtam, hogy jó stílusérzékem van – veregette vállba magát.
- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz.
Ő kicsit nőiesebbre vette a figurát. Egy nyári ruhácskát vett fel, egy szintén fekete blézerrel. Szőke haja vállára omolva várta, hogy kezdjek vele valamit. Hosszas fejtörés után, a szálkafonás mellett döntöttem. Nem sok időbe telt elkészíteni a frizuráját, mivel rengetegszer csináltam már az effajta fonást. Az én hajamat lazán felkötöttem egy copfba. Később mindketten visszavonultunk saját fürdőnkbe, hogy elkészíthessük sminkünket. Nem vittem túlzásba a dolgot, szempillaspirál+tus+szemceruza triót használtam szemeimen, majd felkentem egy kevéske alapozót és kedvenc szájfényemet.
Rápillantottam a mellettem lévő telefonomra, ami szerint már csak 2 óra van a kezdésig. Kirohantam a nappaliba. Útközbe két lakótársam ajtaját vertem és kiabáltam be, hogy siessenek. Tudom, soknak tűnik a két óra, de nem Londonban, főleg olimpia idején. Mindenhol dugók. Rebeka és Mich egymás mögött somfordáltak ki a nappaliba. Barátnőm kezében egy fehér mintás cipőcske volt és amint elém ért, kezembe nyomta.
- Remélem jó lesz – mosolygott.
- Nagyon szépen köszönöm – hálálkodtam.
Felkaptam a cipőt, bevártam a többieket, majd mint egy tehéncsorda vonultunk el az autóig.
Valaki észrevette rajtam kívül, hogy tele van "majd"-dal a fejezet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése