~ 23. fejezet ~

Ciao Bellas!

Nem tudok mit írni, de azért írok. Szeretünk titeket!!!<3

Pusziii: Zsuzsi és Szandi

2012. augusztus 20. (hétfő)

Az életem szinte csak rohanásból áll. Megint rohanok. Nem lehetne feltalálni végre valamilyen ketyerét amivel lehet teleportálni vagy időt megállítani? Nem? Hát jó. Nehezen, de bele fogok törődni. Lábaimat még gyorsabban szedtem, miután órámra pillantottam. Egy percem maradt odaérni a kórház elé, ami még vagy háromsaroknyira volt. Oldalam egyre jobban szúrt, a célt még mindig nem láttam sehol. Tempómon, amennyire csak lehetett, gyorsítottam. Soha sem szerettem gyorsan sétálni. Nem hiába mottóm a „Lassan járj, tovább élsz”. Ismét jobb kezemen fityegő órára pillantottam és muszáj volt megállapítanom, hogy most már biztosan elkéstem. A jó hír, hogy már csak egy sarokra vagyok célomtól. Ahogy befordultam a kórház utcájára megpillantottam a rám várakozó szürke sapkás, pilóta szemüveges srácot autójának dőlve. Fejét lefelé hajtotta, azt hiszem az óráját nézte. Pontosan az történt, amire számítottam. Nem szereti, ha valaki késik. Tempómon lassítottam, mikor fejét felemelte és felém nézett. Lassan, de vigyorogva csóválta fejét jobbra-balra, közbe elindult felém.
- Nem késtem. Biztos rosszul van beállítva az órád – kezdtem magam védésébe, mikor már csak egy méter választott el tőle.
Mondataimra mosolya még szélesebb lett, mondhatni fülig ért a szája. Elém érvén karjait kinyújtotta és várta az ölelést. Közelebb lépdeltem, majd kezei közé fészkelődtem és szorosan megöleltük egymást. A megszokottnál ezennel ez tovább tartott és jóval szorosabb volt. Olyan, mintha nem akarna elengedni, soha. Furcsa volt. Remélem, csak szeretethiánya van és nem egyéb.
- Tudom, tudom. Te soha nem késel – röhögött fel, miközben elengedett. Volt valami furcsa nevetésében, de nem tudtam hova tenni.
Szorosan, egymás mellett sétálva indultunk a kórház rideg falai közé. Tudtuk hová kell mennünk, így nem kellett megállnunk, csak beszálltunk a liftbe, ami felrepített minket a 3. emeletre. Kezelőorvosom ajtaja kopogásom után azonnal kinyílt, majd az asszisztens betessékelt. Louis úgy döntött inkább a váróba megvár.

Az autó hangosan felbőg, majd halkan szeli az utakat. A rádió halkan szól. Beszélgetés aláfestésnek tökéletesen megfelelne, de most semmilyen társalgás nem volt. Kifelé néztem az ablakon és emlékezetembe véstem London minden apró részletét. Hiszen egy hét múlva haza kell mennem.
- Mit is mondott az orvos pontosan? – törte meg Louis a csendet. Fejemet felé fordítottam, míg ő továbbra is az utat fixírozta tekintetével.
- Egy hétig kell még ezt a kötést hordanom – mutattam bal kezemre – és utána végleg megszabadulhatok a kötések bármilyen fajtájától – mosolyodtam el a végére.
Utunkat ismételten csendben folyattuk, csak Conor Maynard volt hallható az autóban, de nem sokára ő is elhagyott minket, de szerencsére csak annyi időre, míg Kelly Clarkson át nem vette a helyét. Louisval közös kedvencünket énekelte, amit max hangerőre szoktunk csavarni, ha meghalljuk és teli torokból ordítjuk, de ez ezennel elmaradt. Most már biztosan van valami baj. Túl sok a véletlen. Furcsa nevetés, szótlanság, merev vezetési stílus. Ezek egyike sem jellemző rá. Valami történt, valami amit, ha nem mondd el, megemészti őt belülről.
- Louis, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – kérdeztem óvatosan, közben arcvonásait próbáltam feltükrözni, hátha fel tudok fedezni valami furcsát, valami nem odaillőt. Egyenlőre semmi.
- Tudom – nézett felém és egy apró mosoly villant át arcán, majd tekintetét azonnal visszakapta az útra.
Dudaszókat hallottam magunk mögül, de úgy tűnik Lou nem hallotta azokat sem és azt sem vette észre, hogy a lámpa zöldre váltott. Óvatosan meglöktem bal kezét, válaszul csupán értetlenkedő tekintetet kaptam.
- Zöld van, mehetünk – feleltem.
Azonnal észbe kapott és folytattuk utunkat a Westfieldbe.

Rövid keresgélés után ráleltünk az ideális parkolóhelyre a mélygarázsban. Olyannyira volt tökéletes elhelyezkedése, hogy a rajongók biztosan nem fogják felfedezni lapos Porschéjét. Rettentő nehéz eme járműből kiszállni, így mindig segítségre szorulok. Valószínű, ezért megyünk mindig a nagy Porschéval, ami álmaim autója, de mivel az most szervizbe van, így kénytelen volt ezzel jönni. Szerencsére Lou mindig segítőkész és amit kiszáll egyből az én oldalamon terem, hogy kihúzzon a „gödörből”. Ismételten szorosan egymás mellett haladva sétáltunk a lift felé, ami először a női ruházati osztály szintjére vitt fel minket. Louisval mindig lassabban ment a vásárlás. Ugyanis ilyenkor nem ő szokott szenvedni, hanem én. Van, hogy órákat körözünk egy boltban, mire megtalálja a tökéletes mintájú, szabású és anyagú ruházatot. Mellette szóljon, hogy élvezet vele lenni eközben, hiszen rengeteget bolondozik és őszinte véleményt mond a ruhákról.

A második boltban, a negyedik felpróbált összeállítás után nem bírtam tovább és muszájnak éreztem rákérdezni a dolgokra, mert egyre nehezebb búskomor, gondolkozó képét bámulnom. Most mindenféle őrült megjegyzés nélkül hagyta még a legrosszabb szetteket is.
- Louis – előtte állva szólítottam meg. Ő most is, mint mindig az ötös fülke előtti széken foglalt helyet.
- Hm, igen, nagyon jól áll – mondta fel sem nézve. Lábát átvetette másikon, jobb kezével a jobb combján könyökölt és fejét támasztotta alá.
- Figyelnél rám? Kérlek!
Lassan felemelte fejét majd végignézett rajtam.
- Mondtam már, hogy jól nézel ki, megveheted. Hé, ebbe jöttél – vágott csodálkozó fejet.
- Louis, mi a baj? – kérdeztem ma már, másodszor, de ezennel nem fogom egy semmi válasszal annyiban hagyni. – És nekem nehogy azt mond, hogy semmi, mert tudom, hogy van valami.
Először csöndbe volt. Mintha azon gondolkodna, hogy hogyan mondja el vagy egyáltalán elmondja-e. Majd hangosan kifújta a levegőjét és visszatolt az öltöző fülkébe.
- Szakítottunk Eleanorral – suttogta fejét lehajtva.
Mindenre számítottam, csak erre nem. Ők ketten olyanok voltak, mintha egy romantikus filmből léptek volna ki. Tökéletesen passzoltak egymáshoz, mint két puzzle darab. Hiába volt Louis kilengése, hármasban leültünk és megbeszéltük a dolgokat. Utána, ha jól láttam kapcsolatuk csak erősödött és ennek én örültem a legjobban.
- Te-tessék? – dadogtam.
- Rég nem működött már ez köztünk. Mindent bevetve próbáltuk magunkkal is elhitetni, hogy a kapcsolatunk olyan erős, mint régen, de nem sikerült. Tegnap pedig elmentem hozzá és megbeszéltünk mindent  Kiderült, hogy mindkettőnk szíve már másért dobog, de ha nincs ez a beszélgetés, nem jövünk rá egyhamar. Így amennyire csak lehetett barátságban váltunk el egymástól – fejezte be mondókáját, majd a végén felpillantott rám.
Gyönyörű kék szemei csupa szomorúságot és fájdalmat sugároztak a tömérdeknyi könny mögül.
- Úristen, sajnálom – könnyek gyűltek az én szemembe is, majd olyan szorosan és szeretetteljesen öleltem őt, amennyire csak lehetett. Ő is szorított, mintha az élete függne tőlem.