~ 37. fejezet ~

Sziaasztook!
Nah végre itt vagyok a résszel.
Először is. Nagyon sajnálom ezt az igen hosszú kimaradást. Bocsánat mindenkitől.
A részről. Próbáltam egy hosszú résszel jönni, ami majdnem sikerült. De azért szerintem így sem lett olyan nagyon rövid (bár csak 1439 szó, kb ennek a felét szoktam hozni). A tartalma: szerintem borzasztó. Nem tudtam jól megírni. Próbáltam valamit belevinni, valami izgalmasat, valami jót, de nem sikerült. Szerintem. De mindegy. A lényeg, hogy itt van, olvassátok. Remélem azért nem lett annyira szőrnyű, mint ahogy én érzem. J
+1 dolog: Utólag is (nagyoon utólag) Boldog Szülinapot Niall! J
Jó olvasást! Pusszantás ;)

*2012. október 19. (péntek)

Péntek reggel, a hét utolsó napján izgatottan keltem fel. Hogy miért is? Meeeert ma jöön Louis hozzám!!!! És az egész hétvégét itt tölti. Így végre megismerkedik a családommal, és a családom is megismeri őt. Na meg persze el szeretne kérni a szüleimtől, hogy elmehessek vele az egyik meccsére. Bár ez elég furcsán hangzik, hogy el ’szeretne kérni’, dee most miért ne? Egy jó pont a szüleimnél. Anya amúgy sem akar elengedni. 1. Mert megint utazok suliidőben (az utóbbi időben nehezebben tolerálja ezt, annak ellenére, hogy életem egy szakasza úgy telt, hogy magántanuló voltam, és alig voltam itthon, mindig utaztam). 2. Reflektorfénybe kerülök. Pedig nem is. Ez az esemény nem bemutatás lesz. Szóval nem fog Louis bemutatni senkinek sem. Csak annyi, hogy elmegyek egy meccsére a barátomnak és kész. Mint minden átlagos pár, olyanok leszünk, vagyis szeretnénk lenni. Semmi magyarázkodás stb. De nem is fogjuk tagadni. Ha kérdezik, akkor azt mondjuk: igen, együtt vagyunk. És ennyi. Amúgy kiöltözni sem fogok, de nem is rongy ruhába fogok megjelenni. Felveszek egy egyszerű, focimeccsre való ruhát, ami nem magas sarkú - miniszoknya párosítás, mert igen, vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy ez megfelelő öltözet egy meccshez. Gratula nekik, bár ha ők így érzik jól magukat… Na mindegy.

Szóval ott tartottam, hogy izgatottan kezdtem el készülődni az iskolába. Gyorsan a konyhába robogtam, és megettem anya készítette reggelim, majd a fürdőbe mentem és elkészülődtem. Mikor a cipőmet vettem, épp akkor csengettek. Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsot és ajtónyitás után köszöntöttem Rebit, ami abból állt, hogy a nyakába ugorva sikítottam, hogy ma jön Louis. J

A suli nagyon hosszú volt. Vagyis nekem annak tűnt. Mert ugyebár, ha nagyon várunk valamit, például az én esetemben a délutánt – pontosabban fogalmazva a kora estét – akkor az idő lassabban telik. Így fordult elő, hogy én minden egyes percet kb egy óraként éltem meg. Jó, na. Hiányzik ám Louis. Egyértelmű, hogy várom.

Délután fél 3 körül hazaérve a szobámba szaladtam, ahol a legnagyobb rendetlenség fogadott. Azt hittétek mi, hogy rend lesz és tisztaság? Hát, igen ez nem jött be. Anya ma dolgozott, így a szobám tiszta rumlis. Szóval állhatok neki pakolni. És még Rebi is átjön, mielőtt kimegyek Louis-ért a reptérre. De elsőnek is ebédeltem, mielőtt valaminek is nekiálltam.

Már egy fél órája pakolom a szobám, vagyis inkább a ruháim csak, mert időközben jó ötletnek láttam a szekrényben lévő ruhákat is összehajtogatni, nem csak bedobálni mindent, mert így egyszer pakolok, de ha ezt nem teszem meg, akkor kezdhetem majd valamikor megint elölről a rendrakást. Így hát ott ültem a szoba közepén egy halom ruhával, mikor sms-t kaptam. Feltúrtam mindent magam körül, és megtaláltam a telefonom. Rebi írt, hogy 5 perc és itt van. Tehát szélsebesen lecsörtettem ajtót nyitni barátnőmnek.
- Szia Rebi. Gyere be – invitáltam beljebb.
- Szia Csajszi. Naa mizujs? Látom már nagyon be vagy zsongva – vigyorgott rám 1000 wattos mosollyal.
- Hát igen, eléggé. Már úúúgy várom, hogy láthassam – nyújtottam el a szavakat. – Meg hát itt fog aludni. Nálunk. És nem tudom anyuék mit fognak hozzá szólni. Mármint mi lesz a véleményük Louisról. Egyáltalán azon is meglepődtem, hogy engedik, hogy itt töltse a hétvégét. Bár gondolom tisztába voltak azzal, hogyha szállodába megy, akkor én sem töltöm itthon a hétvégét. Meg hát azért mégiscsak a barátom.
- Jól van, nyugi. Nem lesz semmi gáz. Anyudék bírni fogják. És holnap én is átjövök megnézni, hogy éltek-e még – mosolygott rám.
- Oksika. Deeee most gyere segíteni. A szobám még nincs kész! És egy óra múlva indulnoom kell a reptérre. És még össze is kell készülődnöm.
- Na, akkor igyekezzünk. De nem kell parázni, egy-kettőre kész leszünk -  azzal a szobámba siettünk.

*Fél óra múlva (kb. 16:00 körül)

- Végre kész vagyunk – dőlt hanyatt az ágyamon Rebi.
- Bizony – válaszoltam a szekrény elé lecsúszva. De ne túrd össze a szépen beágyazott ágyam! – szóltam rá.
- De hiszen én csináltam meg! – könyökölt fel, majd megdobott az egyik párnámmal.
- Naaa!! Jól van – nevettem el magam. – Tudom, hogy te csináltad meg. De most segítened kell kiválasztani egy ruhát. Ne túl feltűnőt, de ne is túl unalmasat. Szépet, de ne csicsásat… - kezdtem felsorolni szinte minden tényezőt.
- Öhm – szakított félbe barátnőm. – Most felsorolsz minden ruhát, vagy hagyod, hogy kiválasszam a megfelelőt??
- Elmegyek fürödni – jelentettem be hatalmas vigyorral.
- Én is úgy gondoltam – válaszolt bólintva. Én meg felkapva a törcsim átvonultam a fürdőbe egy gyors zuhany erejéig, otthagyva Rebit a szobámba, hogy eldöntse az öltözékem a délutáni kis „fuvaromra”.

10 perc múlva felfrissülve szálltam ki a zuhany alól. Az ágyon ott ült Rebi a gépemmel az ölében, mellette pedig ott hevert a kiválasztott ruha, ami nem volt más, mint egy fekete nadrág, fehér vászoncipővel és egy zöld pólóval. Nem is rossz választás. Nekem tetszik.

- Na, jó lesz a ruha? – kérdezte felpillantva a gép mögül.
- Igen, köszönöm – válaszoltam, majd megfogva a ruhákat visszacammogtam a fürdőbe, felöltöztem, majd egy egyszerű smink feltevése után újra a szobámba mentem.
- Na? Milyen?
- Csodálatos – válaszolt maga mellé rakva a gépem. – De nem akarsz indulni? Mindjárt fél 5.
- Basszus már ennyi az idő?! Rohanok. De hol a fekete táskám?
- Ezt keresed? – kérdezte Reb az ágy alól előhúzva az előbb említett táskát.
- Öö köszi. Amúgy nem most raktunk rendet?? – nevettem fel azon, hogy még mindig cuccok kerülnek elő mindenhonnan.
- De, valami olyasmit csináltunk – mondta vigyorogva, majd az ajtóhoz sétált és nekidőlt az ajtófélfának. Onnan nézte, ahogy még pár cuccot beledobok a táskámba.
- Kész vagyok. Mehetünk – válaszképp csak bólintott és leindultunk az előtérbe. Gyorsan felvettem a cipőm és felkaptam a kocsikulcsot. Az ajtón kilépve Rebi egy óriási ölelést adott:
- Csak okosan, jó?? (Ezt a vezetésemre értette, mivel ha ideges vagyok, akkor kicsit gyorsabban szoktam menni a megengedettnél. Rossz szokás J)
- Jó jó. Megpróbálom nem összetörni magam – adtam választ, majd megindultam a kocsim felé, Rebi pedig a házuk felé. Gyorsan bepattantam a kocsiba, éés már indultam is a reptér felé.
Egy fél óra múlva már a parkolóban kutattam szabad hely után. Mikor megpillantottam egyet, a lehető leggyorsabban odahajtottam, el ne foglalják előttem. A sikeres parkolás után, amit nem részleteznék, besiettem az épületbe, a váróba. Elméletileg már 5 perce bent kéne lennie a gépnek, de Louist sehol sem láttam. Ajj, hol lehet? Fordultam még egyszer körbe, majd megállva a táskámba kezdtem el kutakodni azzal a szándékkal, hogy telefonálok. Ekkor hirtelen egy kart éreztem magam körül, mire ijedtemben megugrottam és előre léptem, majd 180 fokos fordulatot vettem, hogy megnézzem ki állt mögöttem. Mikor megláttam az immáron előttem álló "ismeretlent", aki csak úgy szó nélkül ölelgetett, a nyakába ugrottam. Egy sapkás,  kapucnis, napszemüvegest fojtogattam karjaimmal. Szegény mozdulni sem bírt. Pár pillanat múlva azért mégis eltolt magától, majd egy nagy csókkal köszöntött. Csak úgy faltuk egymás ajkait. Alig bírtunk elszakadni a másiktól, de sajnos ez megtörtént, levegőhiány miatt.
- Úgy hiányoztál Emili – motyogta lihegve a nyakamba a derekam átölelve.
- Te is nekem Lou – válaszoltam kissé zihálva. Még pár pillanatig így álltunk, majd Louis kicsit hátrébb lépett, és megszólalt:
- Szerintem induljunk, nehogy még valaki felismerjen.
- Jól van, bár azért elég jól beöltöztél – mondtam mosolyogva, mire kaptam egy puszit a számra, majd vállára tette a fekete utazótáskáját, megfogta a kezem és kimentünk a kocsimhoz. Louis a kocsi hátsó ülésére dobta a táskáját, majd beszállt mellém az anyósülésre.
- Na, mehetünk? – kérdeztem miután becsatolta az övét.
- Igen mehetünk szívem – adott egy gyors puszit, majd beindítottam az autót, és elindultunk. Sajnos az úton belekeveredtünk egy kisebb dugóba, így egy kerülő utat választottam, hátha hamarabb hazaérünk. Így lett az amúgy fél órás útból egyórás tekergés a városban. Bár nem volt baj, hogy nem értünk mindjárt haza, legalább kettesben voltunk, és tudtunk nyugodtan beszélgetni. Mikor végre megérkeztünk már az egész család otthon volt, és megterített asztal fogadott bennünket. Gyorsan felvittük barátom cuccait a szobámba, közbe pedig felkészítettem mindenre. Mondtam neki, hogy a szüleim nem tudnak annyira angolul, így majd fordítok nekik. Az öcsémmel meg tudta, hogy nem lesz gond, hiszen ő is beszéli a nyelvet, vele könnyen el tud majd csevegni, mint múltkor. Már lefelé mentünk a lépcsőn, mikor megállított, és megkérdezte, hogy jól néz-e ki és hogy tetszeni fog-e a szüleimnek. Megnyugtattam, hogy rendben van az öltözéke, és nem lesz semmi baj. Adtam még egy gyors csókot neki, majd a kezét megfogva az étkezőbe vezettem. Lent már az egész család ott volt, így elkezdtem bemutatni Louist a szüleimnek. Apuval és öcsémmel kezet fogott, anyuval meg egy gyors ölelést váltottak, majd mindenki asztalhoz ült. És meg kezdődött a vacsi, ami közben beszélgettünk is. Vagyis fordíthattam a kérdéseket és válaszokat. Amúgy szerintem anyuék bírják Louist, vagyis nekem ez jött le. És a hangulat is egész jó volt addig, amíg apu egy olyan kérdést tett fel, amit nem igen akartam lefordítani barátomnak …