2013. október 31., csütörtök

~39. fejezet~

Minél közelebb kerültünk Louis szülővárosához, annál jobban kezdtem félni. Tudom, tudom sablonos és már unalmas, de mi lesz, ha nem tetszem a családjának és olyan csúnyán fognak nézni, ahogy az én családom nézett szegény Peti első barátnőjére? Bár anyáék azt teljesen jogosan tették… Névrokonom, nem épp volt túl jó hatással az öcsémre. Szóval mi lesz, ha Louis szülei és testvérei is hasonlókat feltételeznek, gondolnak rólam. 2 perc múlva beértünk a városba és 10 perc múlva már meg is álltunk egy szép, tipikus vörös téglából épült angol ház előtt. Louis gyorsan körbefutotta az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót, azonban én még az övemet sem csatoltam ki, annyira rágtam a körömágybőrömet. Lou fülig érő vigyorral nyitott ajtót és mikor meglátta, hogy nem csináltam semmit, sóhajtott egy kicsit, de töretlen kedvvel hajolt át rajtam és kapcsolta ki az övemet. 
- Ne izgulj, nem lesz baj! – suttogta a fél milliméterre az ajkaimtól, majd egy gyors puszi után visszaegyenesedett. 
Kifújtam a bent tartott levegőt, megtöröltem a nyálas ujjaimat, kezemet Louis kezébe helyeztem és kiszálltam az autóból. Az ajtó szép fehér volt, kukucskálóval, kopogtatóval, meg minden. Nem álltunk meg, hanem Louis egyből benyitott, persze a saját kulcsával. Nem bántam volna, ha beletörik vagy hasonló. 
- Megjöttünk – ordított Louis, miután becsapta utánunk az ajtót.
Abban a pillanatban, több ember lábdobogását lehetett hallani. Fentről, oldalról, mindenhonnan. Elsőként Louis kishúgai értek oda. Phoebe és Daisy. Nagyon aranyosan voltak. Ahogy meglátták bátyjukat száguldoztak is felé és ketten, két oldalról átölelték őt a csípőjénél. Egymást túlkiabálva próbálták elmesélni bátyjuknak, mi történ velük azóta, mióta nem találkoztak. Időközben ideért a család többi, szám szerint 3 másik női tagja is. Louis sokat mesélt róluk is, így pontosan felismertem, ki kicsoda. A bal oldalt álló lány volt Charlotte, a legidősebb lányhúg a családba, mellette állt a harmadik testvér Felicite és a jobb oldalon Louis anyukája, Jay. Pontosan ugyan olyan gyönyörű, mint azt gondoltam. Korához képest, nagyon fiatalnak tűnik. Louis nem vette észre, hogy ők is megérkeztek, továbbra is az ikrek csüngtek rajta. A nő felém közelített, én pedig vártam és egyre jobban összeszűkült a gyomrom, de ő csak mosolygott tovább kedvesen.
- Szia Emilia! Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - mosolygott továbbra is és nyomott két puszit az arcomra, amit én is viszonoztam.
- Én is örülök, hogy megismerhetem – mosolyogtam bátran ezennel már én is. A nehezén már túl vagyok, megtehetem, nem? Minden bizonnyal.
- Jajj, drágám, nyugodtan tegezz ám és szólíts Jay-nek.
Kedvesen megsimította a kezemet és odalépett fiához, hogy üdvözölje, de előbb elcsitította a z ikreket.
- Szia, Lottie vagyok – mosolygott és vele is eljátszottuk a puszi-puszi procedúrát.
- Szia, Fizzy vagyok és ugye kapok autogramot? Imádlak – jelentette ki a lány vadul csillogó szemekkel.
Puszi-puszi, ölelés után Lottie oldalba bökte húgát és így szólt: - Hagyd már abba, itt égetsz, közbe megígérted, hogy nem fogod az őrült rajongót játszani – piszkálódott. – Bocsi Em – pislogott felém bocsánatkérőn és továbbment a bátyjához.
Fél másodperc múlva két kislány csapódott be, olyan sebességgel és erővel, mint egy meteor. Mindketten szorosan öleltek át a derekamnál. Valamit beszélni kezdtek, egymás szavába vágva, halkan, így nem értettem, szóval leguggoltam közéjük. 
- Szeretünk Em – suttogták egyszerre.
Kis kezüket nyakam köré kulcsolták és szorosan megöleltek. Nem tartott sokáig, de az a pár másodperc, míg a két kislány ölelt, rengeteg energiával és jókedvvel töltött el, a mosolygásom sem hagyott volna alább, bármi történhetett volna. Felegyenesedtem és Louis mosolygós arcával találtam szembe magam. 
- Na? – tátogott. Látszott rajta, hogy jól szórakozik.
Szórakozottan legyintettem egyet, miközben megpróbáltam csúnyán, dühösen nézni, de nem sikerült. Közelebb jött, oldalához vont és nyomott egy puszit a hajamba.
- Gyere, megmutatom a szobám, meg mindent. És anya szólt, hogy pár perc és kész az ebéd.


***

Jay nagyon finom ebédet főzött. 9 ujjamat megnyaltam utána. Azért csak kilencet, mert tízet csak anya és a mama főztje után szoktam. A délután további részét Louis húgaival és anyukájával töltöttem. Louisnak kettő körül el kellett mennie, előkészülni a meccsre. Fizzy és Lottie rengeteget kérdeztek és minden mindenről meg szerettek volna tudni. Az ikrek később ugyan csatlakoztak a traccspartinkhoz, de kevés ideig bírták, így elcipeltek játszani, aztán azt is megunták és elindították az egyik kedvenc filmjüket, Shrek utolsó részét. Láttam már párszor ezt a mesét, de mindig ugyanolyan jókedvvel néztem végig. Johanna-val is sokat beszélgettem. Faggatott a fiáról, hogy hogyan viselkedik velem, hogyan találkoztunk, és hasonlók. Bár szerintem mindent tudott, csak tőlem is hallani szerette volna, az én álláspontommal, az én szavaimmal, az én érzéseimmel.

Négy óra körül indultunk el a stadionhoz két autóval, mert időközben a fiúk is megérkeztek. A kényelmes utazás céljából én ültem a fiúkhoz, Louis családja pedig a másik autóba.
- Sziasztook – süvítettem, amikor beugrottam a hátsó ülésre Niall mellé.
Neki adtam egy gyors üdvözlő puszit, de Liamnek és Harrynek is adtam, sok szenvedés után. Mert mi nem vagyunk olyan egyszerű emberek, hogy ők elfordítják egy kicsit a fejüket és kész, neeem, mindkettő kicsavarodva fordult hátra. Mikor letudtuk az üdvözlést, gyanús, nagyon gyanús vigyor virított az arcukon. 
- Most féljek? – kérdeztem elfúló hangon, miközben fokozatosan hátrébb húzódtam és egy idő után nem tudtam tovább, mert totál belesüppedtem az ülésbe már így is.
- Miért kéne félned? – röhögött Niall.
- Csak hoztunk egy kis meglepit. Liam, mutasd! – kiáltott fel, mint egy katona, aki az utasítást adja.
Amikor Liamhez fordultam, már a kezében tartott egy zacskót. Nem volt túl nagy, de kicsinek sem mondható. Félek, lehet, hogy összeszedtek valami undi dolgot útközbe. Bele sem merek gondolni, hogy mit találhattak.
- Útközben leltünk rá – kezdi Liam és tessék, beletrafáltam, pont a közepébe. Útközbe. – És egyből rád gondoltunk – nyújtotta át a táskát.
Mind hármójuk arcán elégedett, fülig érő vigyor terült szét. Félve, de átvettem a táskát. A lehető legtávolabb tartottam magamtól és bizalmatlanul méregettem.
- Ugye nem fog robbanni, megharapni, lehányni, ha belenyúlok?
Válaszuk egy egyöntetű „Nem” volt, de eközben is fülig ért a vigyoruk. Sóhajtottam egy mélyet és rettegve bár, de belenyúltam. Megkönnyebbültem, amikor valami puhához ért a kezem. Megfogtam és kihúztam. Ahogy széthajtogattam, úgy ért lassan az én vigyorom is a füleim. Ezek hárman mekkora idióták. A dolog, ami a táskában volt, nem más volt, mint egy szürke, belebújós pulcsi, aminek az elejére nyomtatták a feliratot két kék csík közé. A felirat pedig a „Tomlinson” volt. (ITT)
- Ez most komoly? – röhögtem.
- Aha. Felveszed? – Niall alig bírt megszólalni, annyira vihogott a saját hülyeségükön.
- Tuti tetszenél benne Louisnak – húzogatta szemöldökét Harry.
- Zseniális. És mégis hol vegyem át? Mert itt biztos nem fogom – ciccegtem, pedig jó ötletnek tartottam én is.
- Majd útközben beugrunk egy Mekibe vagy bárba, ahol átveheted – mondta Liam.
Belegyeztem és immáron indulhattunk is a meccsre. 
Már látszódott a stadion, amikor Harry félrehúzódott az autóval egy kocsma előtt. Nem tűnt riasztónak a hely, de azért Liam bekísért. Megvárt a WC előtt, míg átvettem a pulcsit és már indulhattunk is vissza az autóhoz. Niall és Harry a kocsihoz dőlve vártak ránk.
- Innen gyalogolunk. Feltételezem nincs a stadion körül egyetlen szabad hely sem – mondta Harry.
Így hát, miután bedobtam az eddig viselt szívecskés felsőmet a kocsi hátsó ülésére, gyalog vágtunk neki, a tényleg nem túl messzire lévő célpontunkig. A nem túl messze az itt egy fél órás kutyagolást jelentett át a füvön, át a mezőn, át mindenen. De nem csak mi voltunk így, mindenki így sietett, hogy előbb beállhasson a sorba. A fiúk ahelyett, hogy követték volna a tömeget a kapukig, elindultak jobbra, amerre semmi nem volt.
- Miért megyünk erre? – vontam fel a szemöldököm.
- Hátsóbejárat Em, hátsó. Olyan VIP-knek, mint mi – karolt át Harry.
- Szállj le a vállamról a kezeddel, összemegyek tőle – próbáltam letaszítani a kezeit, de olyan erősen tartott, hogy még el is fáradtam. – Feladom, de ha összemegyek, a te hibád lesz – böktem mutatóujjammal erősen a mellkasa közepére.
Fájdalmasan feljajdult, de csak azért sem engedett volna el. Fene bele. Lassacskán odaértünk a stadion egy elkerített részéhez, ahol 2 óriás hústorony állt. Nem szokásom így nevezni az embereket, de ők aztán tényleg megérdemelték ezt a jelzőt. Mindketten voltak legalább 2 méter magasak és olyan izmosak, hogy mi négyen se bírtuk volna elmozdítani az egyiket sem. Mogorvának is tűntek, de amint meglátták, hogy közeledünk feléjük, kinyitották a kaput, beengedtek minket és megveregették a fiúk hátát. Ááá, szóval ismerik őket. Értem. Zseniális.
A fiúk nem totojáztak, elindultak valamerre, csakhogy én nem tudom, merre, hova. Remélem a nézőtérre és nem ki erről a helyről egy másik kijáraton. Végül a folyosókon való hosszas kacskaringózás után a nézőtéren találtuk magunkat, de ott sem ám a kispályás helyeken, de nem ám. A legelső sorban, egyből a hazai csapat kispadja mellett. Ennél jobb helyet el sem lehet képzelni, én már csak tudom. Torkom elszorult ettől az emlékek hadától. Majd’ 3 évig, hetente legalább egyszer végignéztem egy focimeccset, miközben Ő, akit annyira szerettem, lent volt a pályán és csinálta, amit szeretett, focizott. De ezek már csak emlékek, már csak a múlt. Én a jelenre és a jövőre szeretnék koncentrálni és arra az emberre, aki hamarosan játszani fog és akit teljes szívemből szeretek.

A mérkőzés már majdnem elkezdődött, amikor Louis rohant felénk, mutogatva. Felálltam, mert nem értettem mit akar. Megállt előttem, felágaskodott, mert a korlát és a kis betonszegély icipicit magas volt, magához rántott a pulcsim kapucnijából lógó madzagok segítségével és megcsókolt. Hosszú másodpercekig csak csókoltuk egymást, a külvilágot, kattogó fényképezőket kizárva, mással nem törődtünk csak egymással.
- Egy utolsó szerencsecsók? – kérdezte halkan, vágyakozva.
Bólintottam, mire azon nyomban ismét az ajkaimra tapadt és a külvilág ismét eltűnt. 
- Öregem, ennyi szerencse évekig elég lesz – veregette hátba Harry Louist, mikor másodjára is elváltunk egymástól.
Louis fintorgott egyet, majd lepacsizott gyorsan a másik kettő bandatársával is és egy utolsó, gyors szájra puszi után visszasietett a csapatához.
- Em, ugye tudsz róla, hogy holnap a címlapon lesz a szerencsecsókotok? – vonogatta kacéran a szemöldökét Harry.
- Már megszoktam – vontam meg a vállam hanyagul.
- Jajj, bocsi, tényleg. Mindig elfeledkezem arról, hogy te is szakmabeli vagy – csipkelődött tovább.
A mérkőzés kezdetét jelző sípot megfújta a bíró és a labda már mozgásba is lendült. Az elkövetkezendő 90 percet végigizgultam a stadionban lévő emberekkel, rajongókkal, drukkerekkel, akik a Three Horshe Shoes-nak szurkoltak. A góloknak, amit ők lőttek felállva, a tömeggel tombolva ünnepeltem. A gólt, amit az ellenfél rúgott, hangos nemtetszéssel jutalmaztam. A pillanat, amikor Louis buktatták, majdnem berohantam a pályára, hogy megkérdezzem jól van-e és segítsek neki. 
Végül másfél óra tömör izgalom után 2:1-re nyertek Louisék. Hangos ovációval ünnepeltük a csapatot. 
Louis ismét odarohant hozzánk és először jelbeszéddel elmutogatta mit akar, majd szavakba is öntötte: - Lejöttök a pályára? – kérdezte.
- Nem lesz baj? – kérdeztem vissza félve.
Azzal az aranyos, kisfiús mosolyával az arcán megrázta a fejét és már nyújtotta is a kezét, hogy segítsen. Óvatosan átmásztam a korláton, miközben Liam és Harry tartott a kezeimnél fogva, hogy ne boruljak előre, majd Louis felnyúlt, megragadott erősen a derekamnál fogva és leemelt. Nem rakott le egyből, hanem kétszer megpördült velem, de a második pörgésnél, ajkaink már egymásra is találtak. Óvatosan leeresztett a földre, de nem váltunk el egymástól. Folyattuk, amíg a fiúk le nem ugráltak a nézőtérről. 
Lassan elváltak az ajkaink, majd derekamnál fogva magához húzott. Erősen tartott, de nekem pont erre volt szükségem. Niall, Liam és Harry sorban gratuláltak neki, majd eltűntek valahova. Szuper.
Louis valahogy a hátam mögé keveredett és úgy ölelt szorosan, miközben kezét a pulcsim zsebébe dugta. Nyomott egy puszit a fülem mögé, amitől jóleső borzongás járt végig a testemen. Derekamat megfogva megpörgetett a tengelyem körül és máris szemben találtam magam vele.
- Mellesleg imádom a pulcsid – kacsintott, miközben arcán a kedvenc mosolyom játszott.
Az, amelyiktől fiatal lányok ezrei olvadoznak, köztük én is. Szája ismételten az enyémre tapadt és újfent nem létezett számunkra más, csak mi ketten. Másra nincs is szükségem. Csak rá, arra a hihetetlenül elvarázsoló személyre, aki ebben a csodás testben él.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése