~ 1. rész ~

Hát sziasztok!
Meghoztuk az első fejezetet. Reméljük tetszeni fog nektek.:)
(ez még a múltban játszódik)

Pusziii

~ 5 évvel ezelőtt (2008 nyara)

Épp a hazafelé úton vagyok az első forgatási napomról a sorozatban. A kollégáim nagyon szimpatikusak. Tegnap este nagyon nehezen tudtam elaludni, mert nagyon-nagyon ideges voltam, de már tudom, hogy felesleges volt. Jajj, még be sem mutatkoztam, Fazekas Emília vagyok, 14 éves. Budapesten lakom szüleimmel és öcsémmel egy családi házban. Imádom ezt a várost, de néha még mindig eltévedek benne. Néha? Szinte mindig. Nyáron, mint most is a barátnőimmel szoktuk uralmunk alá venni. Egy osztályba járunk és ősszel kezdjük a 8. osztályt, a város legjobb általános iskolájában. Év vesztes vagyok, mert „megbuktam” oviban. Igazából, nem buktam meg, csak szüleim visszatartottak az iskolába menéstől, de ezzel az év vesztességgel sem én vagyok a legidősebb az osztályban, mert a legjobb barátnőm, Horváth Rebeka, akivel ovi óta elválaszthatatlanok vagyunk, idősebb nálam 3 órával.
Kicsit elkalandoztak a gondolataim és már megint eltévedtem ebben az óriási városban. Hogy mi miért nem lakunk egy kisebb városban? Jó kérdés, anyáékat ide köti a munka, ugyanis anya sminkes az egyik országos tv szolgáltatónál, apa pedig séf. Ő, azt hiszem egy nagy sétálóutcára tévedtem. Nagyon szép, eddig miért nem láttam?? Majd szólok Rebinek, hogy jöjjünk el ide, feltéve, ha élve hazajutok. Elhatároztam, hogy megkérdezem azt a szimpatikusnak, tűnő nőt, hátha tudja merre kell mennem.

-Csókolom!-köszöntem megilletődve, ugyanis idegenekkel, mindig visszahúzódó és csendes vagyok- Tetszik tudni, hogy merre van a Liliom utca?
-Szia!-köszönt mosolyogva- Igen, persze. Pont van nálam egy térkép -hogy én ilyenekre miért nem gondolok?- Mit is mondtál? Tölgyfa utca?
-Liliom utca.
-Őőő, egy pillanat, á, itt is van- nyújtotta felém a térképet.- Tessék, nézd meg. Tudod, mit? Neked adom, nekem még sok van otthon
-Köszönöm!-mosolyogtam a nő felé.
-Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni, de egy modellügynökségnél dolgozok és pont ilyen korú fiatalokat keresek és fényképezésre. Lenne kedved elvállalni, persze csak, ha megkérdezted a szüleidet. Itt is van egy névjegykártya.
- Köszönöm, megkérdezem-mosolyogtam. - Köszönök mindent, csókolom-köszöntem el a nőtől.

Most már térképpel a kezemben sétáltam hazafelé. Ha hazaértem tuti, hogy elrakok egy térképet. Körülbelül 20 perc múlva otthon is voltam. Jobban eltévedtem, mint gondoltam. Beléptem a cuki pinkiminki házunkba, csak egy kis tévedés miatt lett ilyen, de nem volt kedvünk átfestetni, néha epercsóknak szoktam nevezni. Ledobtam a táskámat és sarumat levettem. Itthon, csak öcsémet, Pétert találtam, aki épp a tévét kapcsolgatta össze-vissza és megint olyan műsorokat nézett, amiket én nem szeretek. (csak , hogy tiszta legyen, a nappali nincs elválasztva az előszobától)

-Cső-dörmögött orra alatt.
-Anyáék?
-Nincsenek itthon.
-Látom, épp ezért kérdezem. Szóóval, hol vannak?
-Apa még dolgozik, anya boltba ment –ezt is megértük, válaszolt, egész normálisan.

Hát igen. A tesómmal nem nagyon jó a viszonyunk, bár csak 2 évvel fiatalabb, de annyira elviselhetetlen és bunkó, meg flegma szokott velem lenni, hogy az szinte kibírhatatlan. Nem bánnám, ha ez a viszony a jövőben megjavulna. Anyáéknak is csak fájdalmat okozunk azzal, hogy mindig veszekszünk.

Míg ezek a gondolatok száguldottak át az agyamon, felértem a szobámba, és ledobtam magam az ágyra. Elkezdtem azon agyalni, miként fogom elmondani a szüleimnek ezt az egész modellkedéses ügyet. Így is eléggé féltenek attól, hogy túl sok mindent vállalok. Szerintük túl sok ez egy tizenévesnek: az iskola, a színészkedés, a szakkörök, és még a többi teendő, amit el kell végeznem. Én szeretem ezeket csinálni, ezt meg is értik és bármennyire is nem helyeslik, amit teszek, megértik, elfogadják és a legfőbb dolog, hogy mindenben támogatnak.

~10 perc múlva.

-  Megjöttem!- hallom anya hangját, így abbahagyom az újságom olvasását és leszaladok hozzá.
- Szia anya!
- Szia kislányom!- köszönt anyukám és ad egy puszit a homlokomra. Én felveszek pár táskát a földről és segítek neki bevinni a konyhába. – Hogy telt a napod?
- Köszi egész jól. A munkatársak nagyon kedvesek, segítenek meg minden. Nagyon élveztem a forgatást, bár izgultam egy kicsit, és eléggé elfáradtam – emlékeztem vissza a munkára. Basszus… majdnem elfelejtettem valamit. A nő a modellügynökségtől! – Ja, és megint eltévedtem a városban. De egy hölgytől kértem segítséget, aki adott egy térképet. Ééééés … - egy kis hatásszünetet tartottam, hogy jobban figyeljen rám, majd amint kérdő pillantását láttam nekiláttam a folytatásnak. – Szóval ez a hölgy egy modellügynökségnél dolgozik, és fiatalokat keres egy fotózásra. Itt is van a névjegykártyája- húztam elő a zsebemből a papírdarabot, majd átnyújtottam anyának, aki figyelmesen elolvasta, … vagy 3szor. Utána rám nézett egy amolyan ’folytasd’ pillantással, bár szerintem tudta mit szeretnék mondani. – Éééés, .. háát … Szóval, szeretnék elmenni erre a fotózásra. Szeretném kipróbálni magam ezen a téren is.
- Hát nem is tudom- gondolkodott el. – Nem lesz ez már túl sok? Nagyon sok mindent vállalsz. Teljesen ki fogsz merülni …
- Anya! Nem fogok! Ne aggódj. Ha nem bírnám, még az ötletet is elvetettem volna, hogy megpróbáljam. De nagyon szeretném. Kérlek!- néztem rá boci szemekkel. Remélem, ez meghatja, bár ahogy ismerem, még felhívja apát.
- Nem tudom. De még felhívom apádat és megkérdezem tőle.
- Köszönöm anya!!- ugrottam a nyakába. – Na, akkor én most felmegyek a szobámba és elkezdek tanulni.
- Jól van, menj csak!- nézett rám mosolyogva, majd elkezdte elpakolni a megvásárolt élelmiszereket.
Boldogon szaladtam fel a szobámba és ráugrottam az ágyamra. Újra elővettem az újságom, hiszen ilyen ’izgalmak’ közepette biztos, hogy nem tudok tanulni, szóval inkább olvasok.

~Fél óra múlva.
- Emília! Kérlek, gyere le!-kiabált fel anya nappaliból.
- Megyek! – kiabáltam le és elindultam villámsebességgel lefelé a nappaliba. – Itt vagyok! Szia apa!-köszöntem neki, mert időközben hazaért a munkából. Már nagyon izgatott  voltam, hogy mit szeretnének mondani, mert csak akkor hívnak a teljes nevemen, ha valami fontosat mondanak vagy leszidnak.
- Apáddal megbeszéltük az egészet-apa végig bólogatott- és úgy döntöttünk, hogy… - itt megállt egy kicsit ezzel engem az őrületbe kergetve, de tudom, hogy most még egyszer átgondolta a választ és megbizonyosodott a felől, hogy jól döntöttek, majd folytatta. -  … Hogy elmehetsz a fotózásra.
- Köszönööööööm!!!!!- és visítva ugrottam a nyakukba. Nagyon örültem, iszonyúan boldog voltam. Az én szüleim a legeslegjobbak a világon!!!
- Öhm .. kislányom … Tudjuk, hogy örülsz, de azért meg ne fojts minket!- nyöszörögték kicsit fuldokolva, bár nem csodálom, hisz nagyon erősen ölelgettem szegényeket.
- Bocsánat- majd elengedtem őket. – Még egyszer nagyon köszönöm!
- Igazán nincs mit kicsim! – nézett rám apa és anya mosolyogva. Láttam a szemükben, hogy örülnek az örömömnek. – Menj, és meséld el Rebinek! Biztos örülni fog neki.-majd már csak anya folytatta.
- Hát remélem is! – majd elindultam a lépcső felé, de visszafordultam. Nagyon szeretlek titeket! – mondtam egy őszinte mosollyal, aztán elindultam a kis birodalmam felé.
- Mi is téged! – kiáltottak utánam. Őszintén megmondva, sohasem furcsálltam ezt a fajta egyszerre beszélésüket, mert már általános iskolás koruk óta ismerik egymást és az idő alatt nagyon összehangolódtak.

A szobámba érve azonnal a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Bekkát. Belevisítottam a telefonba, hogy megyek modellkedni, mire ő elmondta, hogy egy mukkot sem értett az előző mondatomból. Majd elmagyaráztam neki mindent, és miután eljutott az agyáig a hír (van egyáltalán neki olyan?? hmm nem tudom xDD na jóó csak vicceltem, … vagy legalábbis próbáltam) elkezdett sikongatni velem együtt és megígértette velem, hogy eljöhet a fotózásra. Öcsém vagy 3szor üvöltött át, hogy jó lenne, ha abbahagynám a visongatást, mert nagyon idegesíti és nem hallja tőlem a TV-jét (tudniillik, az öcsém szobája közvetlenül az enyém mellett van, éés hát a falak nem hangszigeteltek, így megértem a problémáját, de nem izgat így ugyanúgy csevegtem a barátnőmmel). Csak egy óráig beszélgettünk, majd leraktuk, mert mindegyikőnket vacsorázni hívtak.

A vacsora ismét nagyon finom volt, apa megint nagyot alkotott. Tudom, furcsa, hogy a férfifőz vacsorát, de nálunk ez is egy megszokás. Később jött fürdés, mikor végeztem, megcsináltam a házimat, tanultam, tévéztem ééés lefeküdtem aludni, viszonylag elég korán, 10-kor hiszen nagyon elfáradtam.
A mai nap nagyon eseménydús volt, de életem egyik legboldogabb napja is, hiszen még egy ajtó kinyílt előttem.