~ 5. fejezet ~

Sziasztok!

Meghoztuk az 5. fejezetet!! :))
Ahogy mondtuk, már bejön a képbe a One Direction, pontosabban most még csak az egyik tag. De hogy ki ő, azt majd megtudjátok! ;)
Reméljük, hogy tetszik és jó olvasást hozzá! ( A dőlt betűs részek a múlt visszaidézése+kérdések.)

xx. Zsuzsiii & Szandii

~2012. július 16. hétfő

Reggel korán keltem, mert 8 órakor indul a repülőgépem Londonba. Sietősen felöltöztem, elvégeztem reggeli teendőimet, elbúcsúztam anyáéktól és már készen is álltam. Mikor a reptérre értem a kocsimmal – igen van kocsim és jogosítványom is már – leparkoltam és küldtem apának egy sms-t, hogy hol találja majd meg, mert ő fogja hazavinni. Pont időben érkeztem meg, még várnom sem kellett. Csoda, hogy nem késtem le a járatomat, mert az utóbbi két évben szokásommá lett a késés. Felszálltam a gépre, megkerestem a helyemet a turista osztályon és kényelmesen elhelyezkedtem az ablak felöli ülésen. Betettem a fülhallgatómat és gondolkodni kezdtem. Persze biztosan felmerül a kérdés, hogy miért utazom egyedül Londonba. Hol vannak Rebekáék? Miért nem a barátommal, Mesuttal megyek? Természetesen el fogom árulni, de kezdjük a legelején…

*2010. november 28.

3 és fél hónapja, hogy járunk Mesuttal. Nagyon boldognak érzem magam vele. Amikor csak tudok, minden meccsére elmegyek…

*2011. február 20

Szakítottunk. Szakítottunk, mert féltékeny volt. Legújabb videó klipemben Eric Saadeval szerepeltem, vagyis vele együtt énekeltük a dalt. Szerelmes dal, így a klipnek a fő témája is szerelmes volt. Ezt értette félre Mesut. Okéé, elismerem, hogy furcsa volt, hogy a forgatás és stúdiózás után is telefonáltunk és sms-eztünk, de kérdezem én, fiú és lány közötti barátságról még nem hallott senki?

*2011. december 9.

Ma vagyunk egy és majdnem fél éve együtt. Még márciusban kibékültünk. Egy óriási, de tényleg óriási vörös rózsacsokorral állt az ajtóm előtt és kért tőlem bocsánatot. Utólag kiderült, hogy Ericcel beszélt, faggatta, a beszélgetés végére meg már jó barátok lettek. Mi pedig megbeszéltük a dolgokat, kapcsolatunk erősebb lett és mindent elmondunk egymásnak. Tényleg MINDENT. Június óta együtt élünk Madridban, persze szüleim engedélyével. Még apát is sikerült meggyőzni.

Ez alatt a több mint 2 éves periódus alatt rengeteg hideg és meleg is ért. Rossz, mert Rebekával nem igazán tartjuk napi szinten a kapcsolatot, amióta ő Beau Mirchoff-val Seattleben él. Nekem nagyon hiányzik a legjobb barátnőm az életemből, de nem tehettem ellene semmit. Nem mondhattam neki, hogy „Hé, szakíts légyszi a barátoddal, mert szükségem van rád 0-24-ben”. Nem, ezt nem tehettem. Habár a büszkeségem is megakadályozott e szavak kimondásában, de legfőképp az, hogy örültem a boldogságának, igen vágom, hogy magam ellen beszélek, de tényleg örültem. Mondjuk nem egy ilyen fiút képzeltem el hozzá, de ha ő teszi boldoggá, akkor hajrá.
Visszatérve hozzám. Sikert- sikerre halmoztam 2010-ben és ’11 első felében. Minden díjat elnyertem, amire jelöltek. Utána következett a krach. Februári szakításunkkal annyira padlóra kerültem, hogy képtelen voltam bármiféle dolgot végezni. Csak bejártam az iskolába, tanultam, tanultam és még többet tanultam. Senki és semmi nem érdekelt. Most visszagondolva elég ostoba viselkedés volt ez egy fiú miatt, akit mindennél jobban szerettem. Ebben az időszakban döntöttem el, hogy „karrieremet” rajongóim legnagyobb bánatára - megjegyezném rengetegen, de tényleg rengetegen vannak-„nyugdíjba” vonultatom. Viccesnek hangzik, de ez a szín tiszta valóság. Nem zenéltem, énekeltem, forgattam filmet és nem is modellkedtem, csak otthon ültem Madridba és csináltam a nagy semmit.

Most pedig a nagy kérdés… Miért ülök én egyedül repülőn, ami Londonba tart? Oszlassátok el a téves gondolataitokat, hogy focimeccsre repülök, mert téves. Azért utazok, mert szüleim amellett döntöttek, hogy elengednek egy kis időre álmaim városába. Miért szüleim döntöttek? Mert már 1 hónapja otthon lakok újból. Miért lakok otthon Magyarországon? Szakítottunk Mesuttal, újból, valószínű végleg. Hogy-hogy? Úgy, hogy ez már nem működött. Rettentően sok vita, félreérthető képek, amin egy nővel van. Máig nem tudom ki ő…

A repülőgép pillanatokon belül megérkezik Londonba. Mint már mondtam imádom ezt a várost, rengeteget olvastam róla, minden nevezetességet kívülről fújok, hogy hol van stb… Nem fogok unatkozni azt itt töltött maradék nyári szünetemben. Ősszel fogom elkezdeni a 12-et, de nekem ez még nem az utolsó évem, mert mint említettem, 5 éves gimnáziumba jelentkeztünk Rebivel, csak hát közbe jött egy-két dolog, ugyebár. Amúgy ez alatt a több mint 2 év alatt magántanuló voltam, de már alig várom, hogy újra az iskolapadot koptassam. Totál hülye vagyok… rosszat tett a repülőút.

Megkönnyebbülés, itt vagyunk. HELLO LONDOON! –üvöltöttem magamban. Amint leszálltam a gépről örvénylő embertömegben találtam magam, de mit gondoltam nem lesz itt senki? Ez a Heathrow repülőtér évente több millióan fordulnak meg itt. Összeszedtem a csomagjaimat és elindultam taxit keresni. Hamar sikerült fognom egyet. Még szerencse, hogy rétegesebben öltözködtem, mert még így is fáztam egy kicsit.

Az a jó ebben a „nyugdíj” dologban, hogy nem kell megállnom, aláírni valamit vagy nem kell műmosollyal fényképezkednem a rajongókkal. Persze imádom őket, sokat segítettek mindenben, de néha a legrosszabb pillanatban képesek kérni ilyeneket, erről természetesen ők nem is tehetnek…

A taxi gyorsan elvitt a szállodához, amiben egy hónapig lakni fogok. Kifizettem a fuvart a sofőrnek, majd tátott szájjal bámultam a hotelra. Egyszerű volt, de mégis csodálatos. Elindultam befelé, magam után húzva a csomagjaimat. A portás fiú készségesen kitárta előttem az ajtót és udvariasan köszönt. Belülről még szebb volt, mint kívülről. Bent is egyszerű, letisztult volt, semmi extra, giccses dolog.

A recepciónál egy 30-as éveiben járó hölgy volt. Odaléptem hozzá és angolul kezdtem vele beszélgetni.
-  Jó napot kívánok! Miben segíthetek? –kedves mosollyal az arcán kérdezett. Bár lehet az a mosoly már ráfagyott az arcára, hiszen egy vendéglátós nem lehet búskomor…
- Jó napot kívánok! Fazekas Emília vagyok. Egy hónapra foglaltam egy 3 szobás lakást – vigyorogtam, mint egy vadalma, hisz ki nem vigyorogna álmai városában?
- Ó, igen persze. Az ön szobája a205-ös lesz … - majd elhadarta az információkat, amiknek a felét nem értettem - hiába vagyok jó angolból- mást nem is tudtam volna csinálni, mint szorgalmasan bólogatni és néha-néha benyögni egy jó-t. – Mich, kérlek, gyere ide és segíts a hölgynek felvinni a bőröndjeit a szobájába – a tájékoztató után intett egy kb. velem egyidős fiúnak. Nem volt csúnya, sőőőt, kifejezetten helyes.
- Hello! Michael vagyok, de szólíts Michnek - köszönt.
- Szia! Emília vagyok, de csak Em vagy Emi.
- Örülök, hogy megismerhetlek - közben elindultunk felfelé a lifttel. Mindenféléről elkezdtünk beszélgetni. Magamra sem ismertem, mert nem szoktam idegenekkel ilyen jól kijönni. Biztos a levegőváltozás hozta ki ezt belőlem. – Képzeld, a húgaim nagy rajongóid –úgy tudtam, hogy fel fog ismerni valaki. - Kaphatok egy, vagyis két autógrammot? – kérdezte.
- Persze. Csak mondd a neveiket - aláírtam nekik egy-egy fecnit, amit Michael nyújtott oda nekem.
Felérve a szobába Mich még elmondott pár információt, hogy mit hol találok, majd könnyes búcsút vettünk egymástól, megígértettük egymással, hogy majd elmegyünk együtt valahova jobban megismerkedni és ő elment a dolgára, én meg elkezdtem körbenézni a lakosztályomon. Ennyire szép helyen még nem voltam.

 

Em szobája

Fürdő Em szobájához

1. vendégszoba

1. vendégszoba fürdője

2. vendégszoba

2. vendégszoba fürdője

Nappali

Konyha + Étkező

~3 nap múlva

Az elmúlt 3 napban sokat keringtem a városban, és egy-egy utamra Mich is elkísért, amikor épp nem dolgozott. Sokat beszélgettünk és eléggé összebarátkoztunk. Megtudtam, hogy a saját neme felé vonzódik, nem fogom elítélni emiatt.. Megmutatta a várost és néha még vásárolni is el tudtam csalni, sokat segített, nagyon ért a divathoz.

Reggel, mikor felkeltem 7 ágra sütött a nap és úgy döntöttem, hogy elmegyek a városba. Meleg is volt így felvehettem a kedvenc ruhácskámat, még szerencse, hogy hoztam vékonyabb darabokat is.

 Elkészülődtem, lelifteztem az előcsarnokba. Ott köszöntem a recepcióban ülő hölgynek. Szegény mennyit dolgozik, 3 napja lakok itt és mindig ő van szolgálatba, de a nevét még mindig nem tudom. Michellel is váltottam pár szót és már indulhattam is. Épp bicikliztem az egyik eldugottabb utcában, amikor egy zöldséges előtt valami barom elém jött, én meg hirtelen elrántottam a kormányt és felborultam.

- A jó… életbe! - kiáltottam fel mérgesen, magyarul. A kezemet fogva elkezdtem feltápászkodni a földről. Ó-ó, egyre jobban fáj a kezem. Lehet eltört?? Na, ne már. Pont most. Pont ebben a városban.
- Jajj, elnézést! Nem akartam. Nem esett semmi bajod? Várj, segítek - mondta angolul „merénylőm”, és felsegített. - Még egyszer nagyon sajnálom, hogy miattam elestél, nem ütötted meg magad? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában.
- Nem, nem esett semmi bajom, csak a csuklóm… - válaszoltam.
- Mutasd! – nyúlt kezem felé. Kicsit lejjebb tolta a napszemüvegét, hogy jobban lássa, gondolom én. Mikor óvatosan megérintette kicsit felszisszentem. Fájt. - Figyelj, szerintem meg kéne mutatni ezt egy orvosnak. Elég csúnya. Nagyon fáj?- egyre aggódóbbá vált, pedig nem is ismer. Itt mindenki ilyen az idegenekkel? Kérdésére én csak egy apró, alig észlelhető bólintással válaszoltam. - Gyere, elviszlek a kórházba. - már épp szólaltam meg, hogy nem kell, de folytatta. - Nem fogadok el nemleges választ. Én okoztam a figyelmetlenségemmel, kérlek, had segítsek - kedvesen mosolyogva kérlelt. Ezennel jól láthatóan bólintottam. Elvezetett az autója felé, ami ha jól láttam a legújabb fajta volt. Hasonlót szeretnék majd én is. Kinyitotta nekem az ajtót, majd miután beszálltam, átfutott a másik oldalra és beszállt.  Bekötöttük magunkat, de még mindig nem indult. Felém fordult és beszélni kezdett.

- Figyelj, mivel még nem ismerjük egymást, vagyis remélem - a mondat második felét, halkan, suttogva mondta. Nem értettem miért teszi ezt. - Ezért szeretnék bemutatkozni. Louis Tomlinson vagyok - kezet nyújtott, megvillantotta 100 wattos mosolyát és levette napszemüvegét. Én csak lefagyva, tátott szájjal figyeltem a fiút…

Folyt. köv.

Még annyit szeretnénk kérdezni, hogy olvassa valaki a blogot? Csak mert semmi visszajelzés nem érkezik .. :/  Tudjuk, hogy nagyon az elején vagyunk, de nagyon örülnénk egy-két kommentnek, vagy tetszik/nem tetsziknek. De ha nem írtok meg semmi ilyen, akkor egyáltalán nem tudjuk, hogy jó-e az, amit csinálunk vagy sem.