2013. március 3., vasárnap

~ 10. fejezet ~


Sziasztok!
Először is bocsánat, hogy csak most hoztuk a részt. Másodszor pedig....nincs másodszor semmi.
Reméljük tetszeni fog, jó olvasást!:)
xx Zs&Sz



Felnéztem és megláttam vigyorgó arcát kikaptam a kezéből a lapot és elolvastam…


Üzenete olvasása után, nem tudtam, nem mosolyogni. Gondolkodni kezdtem. HA találkozunk, tuti kérdezni fog a bandáról olyanokat, amiket, én nagy valószínűséggel nem tudok. Nagyon úgy tűnik, hogy hosszú 2 napnak nézünk elébe.
- Na? – kérdezte Rebeka, hosszason elnyújtva az „a” betűt. Talán túl sokáig merengtem.
- Mit na? – értetlenkedtem, pedig pontosan tudtam mit szeretne.
- Elmész?
- Egész valószínű. Persze akkor kihagyom, ha lelöksz a lépcsőn... –folytattam volna, ha egy test nem épp most akart volna palacsintává préselni. Az a „test” történetesen Michael volt. Fogynia kéne. – Szállj már le rólam. – nyöszörögtem.
- Bocsikaa – rebegtette pilláit „gyilkosom”, miközben feltápászkodott rólam.
- Huhh, köszi – soha nem ért még ekkora megkönnyebbülés.
- Emília, nem fejezted be a mondatodat. Ha lelöklek a lépcsőn… - Rebeka.
- Ha lelöksz a lépcsőn, akkor nem megyek. Sőt, ha Michael kiszorítja belőlem a szuszt, akkor sem, de megengedem, hogy meghívd őket a temetésemre. Micsoda fordulatok – ironizáltam.
- Ácsi, ácsi, ácsi. Milyen elmenetelről van szó? Na ki vele, miről maradtam le - faggatózott Mich.
- Semmiről. Mindenről. – szólatunk meg egyszerre Rebbel.
- Akkor most ki mond igazat? – ránk emelte tekintetét, hosszasan nézett a szemembe, majd – Emnek még a szeme sem áll jól – fordult Rebeka felé. – Miről is maradtam le? – tudakolta.
- Gondolom, tudod, hogy elmentünk egy One Direction dedikálásra – bólintás. – Ott Emília aláírást osztogatott az együttes tagjainak, de ez mellékes. Mikor Louis elé értünk úgy csacsogtak, mintha már ismernék egymást, mint később kiderült, tényleg. Kaptunk autogramot is tőlük, de csak itthon vettük észre, vagyis vettem- húzta ki magát büszkén – hogy Louis többet írt, mint a nevét – vigyorogva befejezte monológját és nyújtotta oda Michnek a lapot. Pár másodperc múlva a fiú felpillantott, száját széles mosolyra húzta és ismét rám vetette magát. Ma már másodszor leszek palacsinta.
- Köszönöm David, igazán köszönöm – nyekeregtem, nyikorogtam mázsás súlya alatt. Gondolom én, mivel második nevén szólítottam, ezért még ugrott is párat, hogy az utolsó szuszt is kipréselhesse belőlem. Hát milyen barát az ilyen?
Este 11. Egész délután, este jóformán semmit nem csináltunk. Néztük a tévét, beszélgettünk. Szerencsémre Michael és Rebeka nagyon jól kijönnek egymással. Most, hogy így összefoglalom a napomat, a plázát és a dedikálást sem kéne kifelejteni. Vásárolgatás közbe, tényleg olyan érzésem volt, mintha nem lettünk volna távol egymástól barátnőmmel. Igen, ismét szólíthatom így. Eddig is megtehettem volna, de nem éreztem helyesnek, de most már minden rossz érzés nélkül mondom. Remélem, nem fogok megint pofára esni.
One Direction… Tényleg meglepődtem, mikor ők kértek tőlem aláírást. Soha nem számítottam volna rá, hogy elmegyek az aktuális – remélem még jó sokáig- banda dedikálására és én osztom nekik. Először, mikor Louis mondta, nem hittem el neki, de most, hogy meggyőződhettem róla saját szememmel, fülemmel, már elhiszem. Ami Louist illeti, nem tudom, mi lenne a helyes. Elmenni vagy sem. Ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben támadtak le az álommanók…

 
~2012. július 23. hétfő
Reggel 8. Ez az az időpont, mikor morcosan kelek, de 2-3 lépés után egy Duracell-nyuszira hasonlítok. Tévhitek elkerülése érdekében mondom, nem iszom kávét, még a szagától is rosszul leszek. A konyhában Mich sürgött-forgott. Furcsa. Mióta itt lakik 9 előtt még nem láttam.
- Jó reggelt! – visongtam és megszorongattam.
- Neked is – felelte morcosan, de azért egy kis mosoly ott bujkált a szája sarkában.
- Beléd meg mi ütött, hogy ilyen korán felkeltél? – érdeklődtem mosolyogva.
- Dolgozni megyek, úgy 30 percen belül.
- Már ma munkába állsz? – felvontam szemöldökeim.
Bólintott. – Ha van kedved, elkísérhetsz – ajánlotta fel.
- Mennyit mondtál? Fél órát? – ismét bólintott. – 10 perc és itt vagyok.
Mint akit veszett kutyák üldöznek rohantam a szobámba és kezdtem készülődni. Igazat mondtam, 10 perc alatt, teljes harci díszben vártam Michre.



Gondoltam, míg fiú lakótársamra várok felkeltem Rebekát. Óvatosan nyitottam be a szobájába. Beérve nem megszokott látvány fogadott. Az ágya széttúrva, üresen állt. Furcsa, mert Reb általában későn, nagyon későn kelő típus. Motoszkálást hallottam a fürdője felől, így oda is benyitottam. Barátnőm csapzott hajjal görnyedt a WC felé. Odasiettem hozzá, hátra fogtam a haját és körkörösen simogattam a hátát, míg a „dolgát” végezte. Pár perc múlva felegyenesedet, de kicsit megszédült, azonnal utána kaptam. Elsegítettem a mosdóig, és amíg ő a száját és arcát öblítette, addig kerítettem egy tiszta törülközőt
- Hogy érzed magad? – kérdeztem, miközben odanyújtottam neki a puha anyagot.
- Nem túl rózsásan. – nyögte nehezen a szavakat. – Majd elmúlik, csak elfogyott a gyógyszerem és elfelejtettem venni.
- Hülye! Miért nem szóltál? – elkezdtem táskámba kutatni. Mikor megtaláltam a dobozt, gyorsan letéptem belőle egy sort és odanyújtottam Rebnek.
- Köszönöm. – hálálkodott és egy óriási adag vízzel bevette. Mész valahova? – rám emelte tekintetét, úgy kíváncsiskodott.
- Igen, de ha szeretnéd, akkor itthon maradok veled.
- Meg ne próbáld! – szótagolva, lassan mondta. Felnevettem.
- Akkor ígérd meg, hogy lefekszel pihenni. Körülbelül 2 órán belül itt leszek. Kapsz meglepit, ha jó kislány leszel. – gügyögtem az utolsó mondatot – És veszek neked gyógyszert – tettem hozzá.
- Úúú, akkor már rohanok is pihikélni, anyuci. – szállt be a játékba. Odasétáltam az ágyához, felemeltem a takaróját és vártam, hogy bebújjon. Lassan, komótosan kecmergett, bebújt, óvatosan, de jó alaposan betakargattam és adtam két puszit neki.
- Sietek vissza, ha kell valami, hívj. – szóltam vissza az ajtóból egy mosoly kíséretében.
- Értettem! – tisztelgett az ágyban fekve és utána elfordult a tv felé.
Mosolyogva sétáltam az előtérbe, ahol már Michael várt rám. Ütemesen kopogott a lábával, közbe lopva-lopva az órájára pillantott.
- Ha nem értél volna ide 2 percen belül, akkor itt hagylak. – fújtatott dühösen.
- Jó-jó. De most már itt vagyok és indulhatunk.

Viszonylag gyorsan beértünk a Nando’s-ba. Hiszen ez mégis csak az első munkanapja, muszáj pontosnak lennie. Az öltöző előtt még gyorsan megöleltem, majd visszamentem az étterembe, hogy vigyek haza valamit Rebinek. Beálltam a sorba és elkezdtem gondolkodni, hogy mit vegyek. A sor lassan haladt előttem, nagyon sokan voltak. Egyszer csak az előttem álló srác megfordult. Mikor meglátott mosolyra húzódott a szája.
- Szia Em! – köszönt.
- Szia! – válaszoltam habozva. Fogalmam sincs, hogy ki ez a fiú, a hangja ismerős, de sok mindent nem látok az arcából, mivel napszemüveget és sapkát visel. Látva kissé meglepődött arcom így szólt:
- Nem ismersz meg, ugye? – majd közelebb hajolt. – Liam vagyok. Liam Payne – mondta. Kicsit eltávolodott, de amint meglátta a még értetlenebb arcom, megint közelebb jött. – A One Directionből – mondta fülig érő szájjal. Ohh én hülye!
- Basszus. Bocsi, hogy nem ismertelek fel – húztam el a számat. Sajnos a nevekkel soha nem voltam jóban.
- Semmi baj – mondta.
- A többieket hol hagytad? – kérdeztem, ezzel terelve.
- Bezártam őket a kocsiba – vigyorgott.
- Micsoda??!! – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Jól hallottad.
- De hát miért?
- Ha Niall beszabadul ide, akkor egy ideig itt leszünk, meg hát egyedül nem okozok feltűnést, és most nincs kedvem leállni autogramot osztogatni.
- Áá értem – válaszoltam. De hát akkor is. Bezárni őket a kocsiba??
- Nyugi, nem lesz semmi bajuk. Amúgy meg rendelj nyugodtan előttem, mert én mire felsorolom amit Niall kért addigra itt öregszel meg.
- Köszönöm.
A kis beszélgetésünk alatt már annyit ment a sor, hogy mi következtünk. Gyorsan rendeltem, majd elköszöntem Liamtől. Kifelé menet hálát adtam az égnek azért, hogy nem Louisval találkoztam össze. Amúgy meg tök rendes gyerek Liam, szimpatikus. A kocsihoz érve gyorsan beszálltam, majd elindultam a szállodába. Az utat végigénekeltem a rádióval együtt, tök jó zenéket adtak. Benyitottam Rebeka szobájába, de ágyát üresen találtam. Hova tűnhetett? Hisz azt mondtam neki, hogy pihenjen. Hívtam, vagy 5x, de nem vette fel egyiket sem. Egyszer ez a lány fog a sírba vinni. Tétlenségemben úgy döntöttem, hogy filmet fogok nézni. Gyorsan csináltam pattogatott kukoricát és beültem a szobámba. Egy jó óra múlva Rebi kiabálására keltem. Úgy látszik, kicsit elszundítottam. Pár perc múlva az ajtóm kivágódott és Reb ugrott nagy erővel az ágyamra, és rám.
- Hol voltál? Nem úgy volt, hogy pihenni fogsz? Így nem kapod meg a meglepid. – dúrcáztam.
- Ne tedd ezt veleeeeeeem. – nyüszített.
- Ne hangoskodj! – mondtam nyugodtan.
- Na szóóóóval – nyújtotta el a szót. – Vásárolni voltam.
- Vásárolni? Miért?
- Hát csak úgy – na erre már kinyitottam nagy nehezen a szemem. Csak úgy egyedül nem megy el vásárolni.
- Nem szoktál egyedül vásárolni.
- Szükségem volt pár dologra.
- Rebi, mindened megvan. Van vagy 30 pár cipőd, 75 szett ruhád. Mi kellhet még?? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem értem, miért nem akarja elmondani. – Légy oly kedves és mondd már el – kezdtem ideges lenni.
- Jól van na. Nyugi van. Este elmegyek vacsorázni – hadarta el gyorsan egy szuszra. Erre a válaszra egyáltalán nem számítottam. Gyorsan felültem.
- Mi?! Mégis kivel? – kérdeztem meglepetten.
- Csak egy sráccal – válaszolt lehajtott fejjel.
- Ugyan Reb, nem szoktál te csak úgy randizgatni. Hogy hívják? Hol találkoztatok? És mikor? – és még bombáztam volna egy csomó kérdéssel, de közbeszólt.
- Em!! Állj már le! Danielnek hívják. Itt dolgozik a hotelben. Pincér. Ma reggel ő hozta fel nekem a reggelit, amit rendeltem és hát tök jól elbeszélgettünk csak sajnos mennie kellett a munka miatt. És megbeszéltük, hogy este találkozunk és folytatjuk a csevegést.
- Értem. És egyből randira hívott? Azta. Milyen kis cuki – mosolyodtam el. De amint észrevettem, Reb kicsit visszafogottabb pasi téren. Vagyis nem úgy tűnik, hogy minél előbb akar fiút maga mellé, hanem inkább megfontolt, nem rohan bele egyből egy kapcsolatba. – És hogy néz?
- Ez nem randi! – védekezett egyből. – Csak egy baráti ismerkedés.
- Aha. Persze – bólogattam hevesen felvont szemöldökkel, mint a kocsik hátuljában a bólogatós kutya.
- Hát jó, annak veszed, aminek akarod. De ne feledd, nemsokára randid lesz a nagy Louis William Tomlinsonnal – kacsintott és egy győztes mosolyt varázsolt az arcára. Erre a kijelentésre nekem eltűnt a mosolyom. Nem akartam arra a napra gondolni. Nem tudom miért. Na mindegy.
- Éhes vagyok! Menjünk enni. Hoztam kaját a Nando’sból. Bár mivel nem hallgattál rám, így inkább csak nézni fogod, ahogy én lakmározom a finom falatokat – mondtam és kikászálódtam az ágyból.
- Szép próbálkozás Em! – bólintott elismerően Reb. – Ezt a csatát most én nyertem. Na menjünk enni – karolta át a vállam. A késői reggeli közben elmeséltem neki, hogy Liammel beszéltem, meg ő is mesélt Danielről, majd a szobájába mentünk és egy rövid kis ruhabemutatót tartott az új szerzeményeiből. 

7 megjegyzés:

  1. Nagyon jo resz lett!! Ahh annyira kivancsi vagyok hogy mi lesz majd az Em-Louis "randin" :)) gyorsan hozzatok!! Xoxo:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. sietünk, sietünk. és örülünk, hogy tetszett. xx

      Törlés
  2. Nagyon tetszett:D Bár már a chipszes képet is imádtam az elején *.* olyan cuki :D és pont ők a kedvenceim, na jo .... sz denkit sem érdekel xd ... szóval gyorsan hozzátok a következőt <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülünk, hogy tetszett. ahogy tudjuk, hozzuk.♥

      Törlés
  3. szia!! Én most találtam rá 2napja és már elolvastam nagyon jó!!!! Egyszerűen nagyon jól írtok!! Lécci kitudnád tenni a blogom?? Én már kiraktam a tiedet!! Előre is köszi!! A blogom: http://love1dharry.blogger.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülünk, hgy tetszik :) Köszi, de azért van még mit fejlődni. Persze, kint is van már a blogod :)

      Törlés