~ 35. fejezet ~

  ~ 2012. szeptember 16. vasárnap~

Nem akarok felkelni. Nem akarok hazamenni. Semmit nem akarok csinálni, csak itt maradni Londonba. Semmit. Szemeimet már annyira szorítom össze, hogy lassan izomlázam lesz. Nem tudom hány óra, de nem is akarom megtudni. Nem, nem, NEM! Jobb kezemet átcsaptam a mellettem lévő területre, ahol Louisnak kellett volna feküdnie, de csak az ágyneműt bántalmaztam. Hogy biztos legyek benne, hogy tényleg üres az ágy Lou felőli része, minimálisan felemeltem a fejemet és olyan aprócska csíkra nyitottam a szemeimet, hogy ha lát valaki, az nem is látja, hogy nyitva van. És akkor pillantottam meg az órát, ami már 10:20-at mutatott, az az – gyors fejszámolás és a többi – van 40 percem, hogy becsomagoljam a holmijaimat és útra készen álljak. Fantasztikus, hogy ebbe a házba senki nem tud felkelte… Várjunk csak! Én felhúztam a telefonomat 9:30-ra. Megnéztem az én felemen lévő telefont és nem volt ott, szóval csak a hűlt helyét találtam. Átnéztem Louis éjjeliszekrényére és ott hevert a HTC-m. Nem iPhone. Gáz, mi? Nekem nem kellenek sablonos tucat telefonok, tökéletesen megelégszem ezzel a kütyüvel, ami tökéletesen ellátja gazdája, az az az én utasításaimat. Főleg, hogy kicsúsztatható billentyűzete van, imádooooom. Tereljük inkább a témát, itt áradozok a mobilomról, hehe, látszik, reggel van még nekem. Szóval az óráról a telefonra nézve, azonnal, mint egy nikkelbolha pattantam ki az ágyból és rohantam a fürdőbe. Emberi szükségleteim és szépítkezésem végeztével, utam visszavezetett a szobába. Szerencsére este már kikészítettem a ruháimat, így az egyik fotelről szedtem le, felkaptam és már csak csomagolni kell és készen is vagyok. Maradt még, úgy negyed órám. Jó vagyok. Egyébként, nem öltöztem túl. Egy egyszerű farmer, hozzá kék pólót és egy rozsdavörös, sötétkék csíkozású kardigánkát. A szemüvegemet is muszáj volt feltennem, mert nagyon ritkán, évente egyszer-kétszer elkezd fájni és akkor pár napig, egy hétig kötelező hordanom. Bőröndömet és egyéb dolgaimat felkaptam a vállamra vagy magam után húzva indultam meg a földszintre. A zörgésre, mert, hogy a lépcsőn sem emeltem fel a lépcsőn a bőröndöt, mindenki felkapta a fejét vagy abbahagyta azt amit csinált. 

Elsőként Louis rohant oda hozzám, hogy segítsen, de már nem lett volna sok dolga, mivel 2 lépcsőfok maradt, azon pedig én is le tudtam húzni. 

- Miért nem szóltál? – vont kérdőre Louis.

- Te meg miért nyomtad ki az ébresztőmet? Majdnem elaludtam miattad – böktem a mellkasára.

A többiek, vagyis Rebeka, Zayn és Liam visszamentek oda, ahol a lejövetelem előtt voltak, mert meggyőződtek róla, hogy csak én voltam az. Amúgy szerintem vicces, hogy pár napos párocska vagyunk és máris összekapunk valami orbitálisan nagy hülyeségen. Kész vicc, de inkább visszaszerzem a mogorva formám és megpróbálom elnyomni a feltörni készülő vigyoromat. Érthetetlen…

- Nem aludtál volna el. Most akartam felmenni és vinni a reggelid. Még amúgy is van – ránézett az órára és… - Úristen. Elkésünk! Készülődni! Van 10 percetek – kiabált, mint egy, mint egy, áhh, semmi nem jut eszembe. Szóval csak kiabált. – Em, ne haragudj. Elfelejtettem – villantott egy széles, kínos vigyort.

- Azért ám, még haragszom, de ha megmutatod hol a reggeli, akkor talááán – vigyorogtam.

Louis is elmosolyodott és köszöntött egy jó reggelt csókkal, majd ujjainkat egybefűzte és maga után húzva vitt el a konyháig, ahol váó. A pulton egy nagy lila, műanyag tálca állt - de most nem a tálca anyaga és színe a lényeg – amire mindenféle finomság volt rakodva. Volt rajta egy bögre kóla, egy sima szendvics, amire a kedvenc felvágottam és cuki katicabogárrá formált paradicsomok voltak rakva. Hát akkor mégsem csak sima szendvics volt, hanem ultra szuper. A bögre és a tányér körül, a tálca kimaradt részeire színes csoki golyók, azt hiszem M&M’s volt szórva. Hát kell ennél jobb reggeli? Nem hinném.

- Úúú. Köszönöm – ugrottam Lou nyakába és.

Mikor elváltunk egymástól, már csak 5 percem volt megnyammogni ezt a csodás reggelit, szóval villámtempóban faltam és épp mikor egy sárga csokikát akartam a számba rakni, eszembe jutott valami.

- Amúgy mire fel, kaptam volna ezt az isteni reggelit az ágyba? – kérdeztem még mindig vadul vigyorogva.

- AZ első indok, hogy imádlak. A második, mert megérdemled. A harmadik pedig, hogy ki tudja, meddig nem találkozunk – mondta és minden ok után adott egy aprócska csókot.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy ő csak ül és nézi, hogy én falatozom, az téved. Sajnálom. Ugyanis eléggé nem éppen hétköznapi pózban eszünk. Én a pulton ülök, csakúgy, mint aznap, amikor megérkeztünk, Louis a lábaim között áll és míg én valahogyan fogom a tányért fél kézzel és próbálok enni, addig ő mancsait vagy a derekamon vagy a combjaimon tárolja vagy pedig eleszi előlem az M&M’s-t. Egyszer csak fogott egy kéket, megnyálazta és bekente vele a száját. 

- Hogy nézel ki? – röhögtem folyamatosan. Az ilyen pillanatokban bánom, hogy nem hordom mindenhova magammal a telefonom. 

Louis továbbra is csak csücsörített és különböző idióta pózokba vágta magát. Fél perccel később megfogott egy zöld cukorbogyót is, benedvesítette és ezennel az én számat vette célpontul. Kifestette, de el sem tudom képzelni, hogyan. Ha valaki nem vágná szarkazmus volt. Mindegy. Szóval, most állunk/ülünk, mint két idióta. Az egyiknek kék a szája, a másiknak zöld. Louis vigyorogva nézte mesterművét, közben fejét ide-oda döntögette, míg én összehúzott szemekkel figyeltem őt.

- Szerintem keverjük össze a színeket – adta a fantasztikus ötletet és megspékelte egy 1000 wattos mosollyal. Tiszta fogkrémreklám.

Szemeimet megforgattam, de már késő volt, mert Louis nekilátott a kék és a zöld vegyítésének. Mikor elhúzódott, beigazolódott, az, amit sejtettem. Fos szín keveredett belőle. Hehe.

- Az enyém is ilyen, igaz? – kérdezte búskomoran Louis. Válaszképp csak vígan bólogattam.

***

Reptér. Délután fél 2. Hazautazás. Két szó: nem akarok. 

Nem mindenki tudott kikísérni bennünket. Liamnek, Harrynek és Zaynnek dolga akadt, így tőlük, még otthon búcsúztunk el. Értelemszerűen, akkor csak Niall és Louis voltak ott velünk. 

Már egy ideje csak álltunk a reptéren lévő kis kávézó előtt, mint a szerencsétlenek, de senki nem kezdett búcsúzkodni. Amikor meghallottuk, hogy a hangosbemondóba bemondják. hogy a mi járatunk 15 perc múlva indul, a már nemtudomhányas és nemtudommelyik kapuról, akkor Louis odalökött Niallhöz. Kedves, mondhatom. 

- Még egyszer köszönöm, a szülinapi… öhm, mindent – mosolygott és megölelt.

- Hiányozni fogsz, Niall.

Eközben, mint a filmekben, mikor egy másik helyen mutatják a történést, mindegy, szóval meanwhile, Rebeka és Louis érzékeny búcsút vettek egymástól. Szó szerint érzékeny volt, mert Rebnek mostanában szinte mindentől potyogni kezdenek a könnyei. Szóval helyet, vagyis fiút cseréltünk barátnőmmel és a barátom elé álltam.

Először csak ujjainkat fontuk össze és szótlanul álltunk egymással szemben. Álltunk és néztük egymás szemét.

- Ez vicces – nevettem fel, velem együtt Lou is. Tényleg vicces volt. – Mikor fogunk újra találkozni? – jókedvem egy pillanat alatt szertefoszlott.

- Hamarabb, mint gondolnád – kacsintott és magához húzott.

Ajkaink összeforrtak, nyelveink táncot jártak, de nem olyan sokáig, mert erre tudok két indokot is. Egy, rengeteg ember vesz körül minket és nem akarunk egyelőre címlapokra kerülni, bár szerintem most már odafogunk. A másik, megállapodtunk, hogy a barátaink, ismerőseink előtt nem fogjuk túlzásba vinni a dolgokat, maximum egy-két puszi.

Még egy gyors csókot váltottunk Louisval és Rebekával már indultunk is beszállni a gépre. Nem néztem hátra, mert tudtam, hogy ők már nem lesznek ott. Átmentek egy másik helyre, amit én nem tudtam hol volt. Nem sírtam, még csak nem is könnyeztem, mert ez nem egy hosszú időre szóló búcsú volt. Csak pár napra, pár hétre szóló különlét. Addig pedig tudunk beszélgetni telefonon vagy egyéb ilyen kütyükön.