~ 25. fejezet ~

Ciao!!
Itt a rész, kisebb-nagyobb csúszással. Az előző fejezetnél magyarázatot ígértem, amit most meg is kaptok. Szóval, nem tudom ki vette észre és ki nem, de a Blogarchívum résznél a hónapok neve mellet ott vannak a számocskák. És mi is csak nemrég vettük észre, hogy véletlenül kialakítottunk egy sorozatot. 5-8-5-8 stb. az egy hónapban feltöltött dolgok száma. Így muszáj volt megírni aznap este a részt és hogy fel tudjam tenni, be is kellett fejezni. Ezért voltak keveredések itt. Tegnap pedig technikai okokból csúsztam meg, de ma itt vagyok, készen egy egész hosszú és tartalmas fejezettel.
Egyébként tegnap volt fél éves a blog. Azaz fél éve boldogítunk titeket az irományainkkal. Köszönjük azoknak akik eleje óta követik a blogot. (ha nem adnak róla jelet, akkor is) És köszönjük azoknak is akik "útközben" csatlakoztak hozzánk.
Szeretünk mindenkit vagy, hogy Leiner Laura szavaival éljek: "Szeretem az olvasóimat" vagyis mi szeretjük.
Pusziiii és jó olvasást: Szandi és Zsuzsi

Liam öleléséből Louiséba kerültem. Vajon direkt ő volt az utolsó?

Egyszer biztos megkapom rá válaszom, de nem úgy tűnik, mintha az ma lenne.
Louis ismét úgy szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni. Hiába kerültünk az elmúlt napokban nagyon közel egymáshoz, de néha nem tudtam eldönteni, mit miért tesz. Miután ő is elengedett, ami valljuk be, nem volt rövid idő, Perrie egy tálca rózsaszín itallal töltött poharakkal egyensúlyozott körbe. Mindenki levett róla egyet, majd Harry kezdett, egy amolyan beszédféleségbe.
- Kedves egybegyűltek! Köszöntök mindenkit ezen a csudásan szép napon, mikor még a felhők is tömegesen vonulnak el felettünk, hogy megcsodálhassák, eme kis társaságot. Körülbelül egy hónapja, hogy 3 ifjú hölgy – ennél a pontnál Mich köhintett egyet, majd Harry szem forgatva folytatta – 2 ifjú hölgy és egy derék ifjú csatlakozott, ezzel beszínesítve szürke hétköznapjainkat. Komolyan, ha ők nem jöttek volna, itt ülnénk még most is a nappaliba és egymással harcolnánk a TV kapcsolóért. Brr, durva. De, mint mondtam, szerencsére, itt vannak ők. Csak pár példa, hogy miket köszönhetünk nekik. Mich, ha te nem lettél volna, akkor azt hiszem, Nick örökre szingli marad. Köszönjük neked. Aranyos párocska vagytok. Reb, ha te nem vagy, akkor soha nem tanuljuk meg, hogyan essünk el, saját lábunkban. Köszönjük neked is. Em, köszönjük neked, hogy megtanítottad nekünk, hogy egy reggel el lehet kezdeni morgás és koffein bombák nélkül. Szó, mi szó. Veletek lettünk egy kerek egész. Nagyon fogtok hiányozni, lányok – fejezte be mondandóját Harry, aminek az nagy részét végignevettük, de a végére kigördült, egy könnycsepp mindenki szeméből.
- Ti is rettenetesen fogtok nekünk hiányozni, de ne higgyétek, hogy ilyen könnyen megszabadultok tőlünk. Tudjátok, internet, telefon, repülő, sőt még autó is szolgálatunkra készen áll – mondta Rebeka helyettem is.
- Most már csak annyi maradt hátra, hogy Cheers és kezdődjék a partiii – üvöltött fel Harry.
Mindenki egy körben állt, majd poharunkat középre téve koccintottunk és emeltük magasba őket. Mikor körbenéztem társaságunkon, mindenkin egyszerre láttam boldogságot és szomorúságot is.
Louis egész végig a derekamat ölelte. Teljesen úgy festhettünk, mint egy rózsaszín felhők között úszkáló gerlepár, de el kell, szomorítsak mindenkit, baráti kötődésen kívül, semmi sincs köztünk. Bár a gyakori lopott csókok vagy gesztusok nem erről árulkodnak, de ez a valóság. Tény, hogy Lou rettentő jó pasi, szeretnivaló, kedves, vicces, féltő, nem mellesleg tehetséges is, de nem hinném, hogy jó lenne egy bimbózó kapcsolatnak az, hogy már a legelejétől kilométerek választják el egymástól a két felet.
- Em, itt vagy még? – tellegette szemeim előtt kezeit Louis.
- Mi? Persze, itt vagyok. Mit is mondtál? – kérdeztem.
- Nem úgy tűnt. Azt kérdeztem, mit kérsz? – vonta fel gyanakvón bal szemöldökét.
- Ő, azt hiszem, egy kóla megteszi.
- Biztos kóla? Nem kell valami… jobb?
- Nem, nem. Az tökéletes lesz. Nem szeretném, hogy megismétlődjön a múltkori és esetleg szétszakítsak még egy álompárt – mondtam, de azt hiszem az utolsó mondatot nem kellett volna hozzátennem.
- Ne szórakozz már – hangja dühösen csengett, még soha nem hallottam így beszélni – Nem szakítottál szét senkit. Csak megadtad a kezdőlöketet a szakításhoz, amiért mindketten nagyon hálásak vagyunk neked, hisz lehet boldognak tűntünk, de mint mondtam, rég nem működöt ez már köztünk.
Mélyen a szemembe nézve próbálta agyamba vésni ezeket, de nem sok sikerrel, ugyanis véleményem szerint én mindig csak egy kapcsolat elrontója leszek, bármi is volt a felek között.
- Tudom, hogy megint arra gondolsz, hogy te vagy a hibás, de ha százszor nem mondtam el eddig, hogy nem te vagy, akkor egyszer sem. Inkább, gyere, igyunk valamit – ragadta meg kezem és felhúzott a napozóágyból.
Az egyik asztalhoz közeledtünk, amin csak italok voltak felsorakoztatva. Annyi féle, hogy még csak hírből sem ismertem őket, nehogy ízre. Teljesen rábíztam magamat Loura, aki ha jól láttam kevergetett valamit, ami végül halványsárga színben pompázott.
- Tessék – nyújtotta felém a löttyöt.
Először csak megszagoltam, mint minden új dolgot, majd megkóstoltam. Az íze nem volt túl bizalomgerjesztő, de hát íze van, ezt kell szeretni.

Pár pohár Louis féle kotyvaléktól kezdtem magamat sokkal felszabadultabbnak érezni. Olyannak, akinek nincsenek gondjai, csak éli életét, mindenféle akadály nélkül.
Úgy 10 körül, pontosan nem tudom, mert nem figyeltem az órát, megszólalt egy dal. Happy Birthday to you, happy birthday, Liam.
Mindenki a kertajtó felé nézett, ahol megpillantottuk Daniellet és Niallt egy óriás batmanes tortával Liam felé tartani. A fiú teljesen meghatódott, ami nem csoda. A gyertyák elfújása után ezennel Danielle kezdett bele kisebb monológjába, majd Liam felszeletelte a tortát és a buli kis időn belül elérte a csúcspontját. Eközben persze érkeztek még emberek, gondolom ők a fiúk barátai voltak. Így egy fergeteges házibuli kerekedett ki.
Szinte az egész estét Louisval ücsörögve, iszogatva, beszélgetve töltöttem. Szerencsém volt, hogy neki is botlába van a táncoláshoz, mint nekem, így még egy kósza gondolatot sem pazaroltunk arra, hogy táncoljuk. A lopott csókokból az este folyamán egyre több és több lett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Majd az egyik után Louis olyat mondott, amire nem számítottam.
- Em, ugye emlékszel miért szakítottunk Eleanorral? – kérdezte bizonytalanul.
- Persze – bólintottam, bár nem értetem mire megy ki ez az egész.
- Szóval, mint mondtam akkor, mindkettőnk mást szeret – bólintottam ismét – Nem tudom, hogyan is mondjam el vagy alkalmas-e az időpont, de úgy érzem muszáj tudnod.
- Jézusom, Louis, ne ijesztgess már. Csak nem lehet olyan ijesztő az a személy – mosolyogtam rá és bíztatva a folyatásra megszorítottam jobb kezét.
- Remélem, nem fogsz képen röhögni meg hasonlók, de az a személy te vagy. Téged szeretlek.
Szívem óriásit dobbant az utolsó mondattól, de erre legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Pont ő, pont belém? Lehetetlen! Álmodom! Valaki csípjen meg, hogy tudjam ez a való világ.
Louis fejét lehajtotta és tenyere közé rejtette arcát. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki eltörte anyukája kedvenc vázáját, mert a házban focizott.
- Na? – nézett fel pár perces hallgatás után. Szerencsénkre nem kellett túlkiabálni a zenét, mert egy elég eldugott helyen ültünk.
- Hát, izé, nem tudom, mit mondjak – ráztam a fejem tétlenül.
- Ne, inkább ne mondj semmit. Hülyeség volt ezt elmondanom. Inkább megyek, iszok valamit.
Felállt, majd elsétált az italos asztalhoz. Szemeiben mérhetetlen szomorúság tükröződött és csak egyvalaki miatt volt ez. Miattam. Amit ez eljutott a tudatomig, azonnal felpattantam és utána rohantam. Mikor odaértem hozzá, olyan szorosan, ahogy csak tudtam magamhoz szorítottam.
- Nem volt hülyeség, Lou. Nem mondom, hogy próbáljuk meg együtt, mert nem tudom, hogy működne ez köztünk, hogy két, egymástól távol lévő országban élünk. Ha itt élnék, mindenfajta gondolkodás nélkül rávágtam volna az igent, de így, nem tudom – motyogtam végig kabátja alábújva.
- Ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem tudjuk meg.