2013. július 28., vasárnap

~ 29. fejezet ~



~ 2012. szeptember 14. (péntek)

A repülőgép fél órája szállt fel, tehát már úton vagyunk London felé, aminek nagyon örülök. A reptérre Rebi bátyja, Bálint vitt el minket, szüleinktől, és Petitől otthon köszöntünk el. Nem tartottuk fontos dolognak, hogy mindenki kikísérjen bennünket, hiszen csak hétvégére megyünk, vasárnap este már itthon leszünk. Bár anya ki akart velünk jönni, de mondtam neki, hogy nem kell, megoldjuk, nem fogunk rossz gépre szállni, és ez csak rövid kiruccanás lesz. Észre sem veszik, hogy nem voltunk itthon. Amint elfoglaltuk helyeinket, Rebeka 2 percre rá, már húzta is a lóbőrt. Mivel én cseppet sem voltam álmos, és hogy ne unatkozzak, és hasznosan töltsem ezt a kevés időm egy könyv olvasásába kezdtem.

- Kérem, kapcsolják be a biztonsági övüket, nemsokára megkezdjük a leszállást! – keltem a mikrofonba beszélő stewardess hangjára, és amint eljutott a tudatomig a kérése, máris megtettem, majd barátnőmet is felkeltettem. Úgy látszik, a könyv nem volt elég izgalmas, elaludtam rajta. Hamarosan a gép leszállt, majd a bőröndjeinkért igyekeztünk. A váróban a fiúkat kerestem szememmel, de nem láttam őket. Épp hívni akartam a Louist, hogy jönnek-e értünk vagy fogjunk taxit, amikor egy fekete napszemüveg, olyan 1,5-2 fejjel magasabb, kigyúrt ember állt meg előttünk.
- Emili Fazekas és Rebeka Hováth? - kérdezte. Lerítt róla, hogy cseppet sem konyít az anyanyelvünkhöz  ezért is ejtette rosszul a neveinket. Szerencsére a fiúknak már megtanítottuk.
- Igen - válaszoltuk kórusban.
- Kérem, jöjjenek utánam! – azzal a kijárat felé vette az irányt. - Robert vagyok, a One Direction biztonsági őre, és sofőrje. Én fogom magukat a fiúk lakására szállítani. Esetleg vigyem a bőröndjüket? - ajánlotta. 
- Köszönjük, nem kell – válaszoltam udvariasan.
Nem olyan nagy a csomagunk, hogy saját magunk nem bírnánk el, meg amúgy is, csak egy mini gurulós bőröndünk volt, amit legszívesebben nem is neveznék bőröndnek. Aztán lassan egy fekete autóhoz érkeztünk. Robert berakta a csomagtartóba a cuccainkat, majd a hátsó ülés ajtaját kinyitotta nekünk, mi a pedig beszálltunk. Utána ő is beült a vezető üléshez, majd indultunk is. 

Fél óra kocsikázás után meg is álltunk a fiúk háza előtt. Robert ismét kitárta előttünk at ajtót és megvárta, míg kikászálódunk. Ezután mind a hárman hátrasétáltunk a csomagtartóhoz és kipakoltuk a cuccainkat. 
- Nagyon szépen köszönjük, Robert - hálálkodott Rebeka.
- Szóra sem érdemes - legyintett az említett férfi.

Meg sem vártuk, míg Robert elhajt, bőröndünket magunk után húzva  indultunk meg az ajtó felé. Úri hölgyként viselkedve, a csöngőre tenyereltem. Biztosan örültek nekem a fiúk, de legalább a csengő megszólalásától tudták, hogy kik érkeztek a házukhoz. Pár perc múlva dübörgést hallottunk, majd az ajtó kinyílt, és Harry állt előttünk.
- Végree megjötteteek!! – kiáltott, majd mindkettőnket szorosan átölelt minket, nyakunknál fogva.
- Szia neked is Harry – nyöszörögtem karja alatt – de most már elengedhetnél. Nem kapunk levegőt.
- Harry, nem akarnád beljebb engedni a lányokat? – Hallottam meg Liam hangját Harry mögött. Erre Hazza elengedett minket és beljebb lépett, majd karjával intett egyet. Mielőtt beléphettünk volna, Liam gyorsan elvette a bőröndjeink és bevitte őket. Ez után már tényleg bejutottunk az 1D házba. A cipőnk levetése után a nappaliba mentünk ahol már mindenki ott volt. Végignéztem a srácokon, és megakadt a szemem egy valakin. Még hozzá Louison. Nagyon jól nézett ki. Jobban, mint ahogy emlékeztem rá. A haja tökéletesen belőve, az arcán pedig egy eszméletlenül szép mosoly pihent, ahogy engem nézett csodálatos szemeivel. Na jó, Emília, fejezd be! Állítottam le magam. Közben Rebi már Niallt ölelgette, vagyis köszöntette. Aztán hozzám odajött Liam, majd szépen sorban a többiek. Utoljára Louis maradt, … már megint. Csak nézett a szép kék szemeivel. Aztán egyszer csak megindult, és szorosan megölelt. Még pár percig öleltük egymást, majd egy kicsit eltávolodott, de orrunk így is majdnem összeért.
- Em! Úgy hiányoztál!
- Te is nekem Louis! – mondtam mélyen a szemébe nézve. 
- Gyere - suttogta fülembe, majd mielőtt reagálhattam volna, csuklómnál fogva kihúzott a konyhába.
Ott, nekitámaszkodott a pultnak, majd magához rántott. Olyan szorosan ölelt, mint Harry, mikor megérkeztünk, csak szorosabban. Értelem tükröződik belőlem is. Pillangóim a gyomromban bukfenceket hánytak, mikor kellemes illata az orromba férkőzött. Aztán arca egyre közeledni kezdett felém, orrunk összeért, majd lassan megcsókolt. Nem tétlenkedtem én sem sokáig, szinte azonnal visszacsókoltam. Közben megfordultunk, így én kerültem a pultnak háttal. Louis egyre hátrébb tolt, majd combjaim alá nyúlva, ültetett fel a konyhaszekrényre. Mindeközben szenvedélyesen csókoltuk a másikat, néha-néha elválva egymástól. Egy kis idő múlva, levegő hiányában váltunk szét.
- Szeretlek Em! – mondta és szavai után egy-egy csókot lehelt ajkaimra.
- Én is Louis, én is – válaszomat, ugyan úgy adtam meg, mint Lou. 
Igaz megbeszéltük, hogy barátok maradunk, de nem tudok ellenállni neki. Az idő alatt, míg egymástól távol voltunk, rájöttem, hogy badarság lenne elszalasztani az esélyt. Egyszer élünk, nem? Én szeretem, ő szeret, ezt már párszor bizonyította is. Hát akkor mire várunk még?
- Louis – nyöszörögtem, néhány perc múlva, ajkaink, nyelveink kínzó keringője után, kicsit eltolva magamtól, kifulladva. – Nem kéne visszamennünk a többiekhez? – kérdeztem.
- De, de vissza kéne. De nem akarok - adott még egy utolsó puszit a számra és eme tettétől világossá vált, hogy beleegyezett, még ha nem is ezt mondta. 
Lesegített a pultról, megvárta míg megigazítom a felsőmet, majd ujjainkat egybefűzve indultunk meg a nappaliba, ahonnan eddig kiabálás szűrődött ki, de ahogy beléptünk a légy zümmögését is lehet volna hallani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése