~ 36. fejezet ~

Sziasztok!
Tök rég írtam ilyen bejegyzés előtti beköszönőt, de olyan kakimaki napom volt, hogy úgy gondoltam csak azért is írok. Amúúgy egy aprócska kulisszatitkot úgy érzem muszáj elárulnom. Szóval: Eredetileg Szandi írta volna a részt. Csak hát, ő most bulizik, én meg itthon tespedek a cicukámmal, miközben gyártom a részeket és eszem a délután sütött, kissé elrontott csokitortámat. Szörnyűűű egy életem van. #ezvan
Jó olvasást, meg minden és hétfőn iskola, szóval JÓ TANULÁST is!! #muhöhöhö
Puszilunk mindenkiit: Szandi és Zsuzsi <3
U.I.1.: Szandii érezd jól magad és bulizz helyettem iiis ezerrel!:D <3
U.I.2.: Nóra, most van itt a hamarosan.:)
U.I.3.: Késve, de Boldog 20. Születésnapot Liaaaaam! <3

*2012. szeptember 20. (péntek)

Utálom, amikor vagy a reggeli irritáló ébresztőmre kell kelnem vagy telefoncsörgésre. Imént az utóbbit tapasztaltam meg. Morogva nyújtóztam az éjjeliszekrényem felé, hogy megkaparinthassam a szörnyen idegtépő muzsikát játszó készüléket. Egyébként a fiúk, Moments című dal a csengőhangom, ha Louis hív és akkor is éppen azt hallottam. Futólag rápillantottam az órára, ami 6 órát jelzett. Mi a fene?

- Igen? –szóltam bele teljesen rekedten.

- Em? – kérdezett vissza bizonytalanul Louis. Gondolom furcsállta, hogy ennyire elváltozott a hangom.

- Igen, én vagyok. De azt nem értem,hogy te miért hívtál fel hajnali 6 órakor – duzzogtam és legörbítettem a számat, bár ő ezt nem láthatta..

- 5 van, de mindegy. Csak azért hívtalak, hogy értesítselek, kiszivárgott a Live While Were Young. 

Hangán tisztán hallatszott, hogy rettentően dühös és most már megértem, hogy miért zaklat ilyen korán. Mérgesen beszívta a levegőt és folytatta: - Nem értem, miért jó ez az embereknek. Hogyan lehetnek ilyen alattomos hangyászsünök? – halkan felkuncogtam a jelző hallatán – Ők mit szólnának, ha nyilvánosságra tennék valamit, amit ők egyáltalán nem akarnak vagy csak később? Komolyan mondom, ha megtudom ki volt az, megfojtom egy kiskanál vízben.

- Louis – szóltam bele a telefonba hosszas hallgatásom után, de ő csak mondta tovább a magáét – LOUIS! – kiáltottam bele ezennel. Ahogy éles, sipító hangomat meghallotta azonnal elhallgatott. Ez könnyen ment, gondoltam. – Kérlek, nyugodj meg. Vegyél mély levegőket és ülj le. Az ilyen „aljas hangyászsünök” nem érdemlik meg, hogy energiád és idődet fecséreld rájuk. Főjenek a levükben. 

Nyugodt hangon beszéltem, pedig én is felhúztam magamat a dolgon. Sokat dolgoztak a zenén és a videó klipen is, erre jön egy ilyen ember, aki jó szórakozásnak találja, hogy kiszúrjon a fiúkkal. Fantasztikus, mondhatom. 

- Em, ne haragudj, hogy felkeltettelek és ilyen hisztivel kellett kezdened a napodat. Nagyon sajnálom.

- Ugyan már, semmiség. És mit fogtok csinálni?

- Hát eddig még csak én és Liam tudunk róla és arra jutottunk, hogy csinálunk egy rövidke Twitcamot és ott bejelentjük, hogy áthozzuk ma délutánra a megjelenését – hadarta, de mégsem olyan gyorsan.

- Szerintem szuper ötlet – mosolyogtam.

Büszke voltam a fiúkra, hogy ilyen jól oldják majd meg a helyzetet. Elcsacsogtunk még egy ideig, amitől Louisnak is jobb kedve lett, valamennyire és én is felélénkültem, valamennyire.

- Lou, készülődnöm kell, különben elkések az iskolából – mondtam, amikor az óra, már bőven 6:35-öt mutatott. 

- Isten ments, hogy miattam késs el – röhögött a telefonba.

- Kössz – morogtam, de belül felettébb jól szórakoztam. 

- Tudod, hogy imádlak, de durcázz. Este el ne felejt lecsüccsenni a géped elé. Jó tanulást! Szeretlek! Szia – búcsúzott.

Elmotyogtam egy „én is szeretlek”-et és egy „sziát” és letettettem.

Telefonomat ledobtam az ágyneműm közé és rohantam is a fürdőbe. Gyorsan készültem el, mert nem tudom miért. Ruháimat is a szekrényből az alapján válogattam ki, hogy melyik volt legfelül. Végül is tök jók akadtak a kezembe. Egy világos farmer, egy szürke pulcsi, amin a „Young & Wild” felirat díszelgett. Gondolatban már elterveztem, hogy a fehér vászoncipőmet fogom felvenni hozzá. Tökéletes. (Em ruhája)

***

Az iskola a többi naphoz képest eseménytelenül telt. Ahhoz képest, hogy péntek van, a diákok nagy része szinte hullaként lebegtek vagy zombiként lépdeltek a folyosókon. Ilyenkor nem kéne feldobva lenni, hogy hétvége lesz, emberek? Nekem mindegy, ti tudjátok. Hozzájuk képest, én végigpörögtem a napot. Hihetetlen, de még felelni is jelentkeztem történelemből. Meg kell mondjam, zseni vagyok. Ugyan, semmi önfényezés. 

Délután 5-kor a laptopom előtt ülve vártuk Rebekával, hogy a fiúk végre megjelenjenek végre a képernyőn. A gyomrom egyre gyakrabban korgott, így muszáj voltam kimenni a konyhába valami csipegetni valóért.

- Reb, kérsz valamit te is? – kérdeztem, miközben nagy nehezen feltápászkodtam. 

- Kapok olyan finom gumicukrot? Tudod, a focilabdásat – csillantak fel a szemei.

- Most az egyszer. De csak most – mutattam fel mutatóujjamat fenyegetően és megpróbáltam szigorúan nézni, de sikertelen próbálkozásom után kínomban elnevettem magam.

Már majdnem a konyhában jártam, amikor Rebeka sipítozni kezdett.

- Em, gyere gyorsan.

Tüdőm kiköpve szaladtam vissza a nappaliba, majd egy ügyes ugrással – ne gondoljatok semmilyen tigrisbukfencre, meg szaltókra és egyebekre – ismét a helyemen voltam.

A laptopom, amúgy hozzákötöttem a TV-hez, így nagyképernyőn néztük, ezeket az idiótákat. azt kell mondjam, ez tényleg gyorsa bejelentés volt. Nagyjából ez volt a szövege: " Azt szerettük volna, hogy a rajongóink lássák a videót és meghallgassák a dalunkat, de a megfelelő minőségben, ezért előrehoztuk a premiert. Nagyon izgatottak vagyunk a „Live While We’re Young” miatt, rengeteget dolgoztunk rajta, és alig várjuk, hogy ti is lássátok és halljátok még ma! ” A végén hozzátették, hogy az ottani idő szerint 6-kor fog debütálni a klip, ami azt jelenti, hogy itt 7-kor, azaz van még 2 órácskánk.

Két órával később tűkön ülve vártuk, hogy végre megnézhessük a klipet. Mikor végre megtaláltuk YouTube-on egyből nagy képernyőre kapcsoltuk és visszadugtuk a TV-be a kábelt, hogy a teljes képernyő ne a gépemre legyen csak érvényes. Rebekával végigsikoltoztuk az egészet. Egyszerűen imádtuk. Már épp az ismétlés gombra nyomtunk volna rá, de egy kis felugró ablakocska, miszerint bejövő hívásom van Skype-on, megakadályozott benne. Gyorsan rányomtunk a videó válasz gomba és már meg is jelent az 5 srác feje. Louis ült középen, mellette balra, nekünk jobbra volt Zayn és Harry, míg a másik oldalán Liam és Niall csücsült. 

- Sziasztoook – vigyorogtak idiótán a kamerába. – Hogy tetszett? Ugye láttátok már? – folytatta Harry.

- Persze, hogy láttuk. Most akartuk megnézni még egyszer, de te keresztbe tettetek nekünk. Csak úgy megsúgom, hogy imádjuk. Egyszerűen fantasztikus az egész – hadarta Rebeka, miközben én bőszen bólogattam. 

Gyomrom ismét megkordult, pedig alig fél órája ettem. Mehetek ki megint a konyhába. Felháborító.

- Ha megbocsájtotok, élelmet kell szereznem – vigyorogtam a kamerába és már le is léptem.

Nagy léptekkel, már majdnem futva igyekeztem a konyha felé. Azonnal a hűtőhöz léptem és felrántottam az ajtaját. Felső polc, üres, második polc, majdnem üres, csak egy csomag banán volt ott. Harmadik polc, szintén üres. Az alsón pedig ott van a vaj, a felvágottak és legalul a fiókokban pedig a zöldség. A „nagy” választék híján megfogtam két banánt és visszaslattyogtam a nappaliba Rebhez és a fiúkhoz. Ők éppen valami nagy sztori közepén voltak, így szó nélkül ültem vissza a helyemre. Próbáltam értelmezni, hogy mégis mi a fenéről társalognak, de elbuktam, maradt nekem a banánom. Lassan felbontottam, majd még lassabban elkezdtem nyammogni rajta. Nem tudom, ti hogyan szoktátok enni, de én mindig szétnyomom a falatot a nyelvemmel a szájpadlásomon. Mióta eszemet tudom, ezen a bugyuta módon eszem ezt a gyümölcsöt. 

Körülbelül fél órája ettem a két banánt és lassan kapizsgálni kezdtem, miről is beszélgetnek. Hát persze, hogy a klipkészítés őrült pillanatit mesélték el. Hogy mennyire „izgi” volt beleugrani a vízbe a kötélről, milyen „szupcsi” volt azzal az autóval száguldozni és az egésznek a hangulatáról. Néhol mi is szóhoz jutottunk Rebekával, de többnyire a fiúk meséltek egymás szavába vágva. Mikor éppen azt mesélték, hogy Harry hogyan állt fejre egy gumilabdában, ajtócsapódás, majd motoszkálás hallatszott az előszoba felől. Barátnőmmel érdeklődve hátrafordítottuk fejünket, hogy megnézhessük, ki is érkezett, de csak Peti ért haza az edzésről. 

- Cső – dörmögte orra alatt, mikor elcsoszogott mellettünk.

- Szia Petiii – nyávogtuk szinkronban Rebbel.

Fiúk néma csendben ültek és figyelték az eseményeket. Mindegyikőjük felvont szemöldökkel és gondolkozó fejet vágtak. Hát perszee, ők még nem tudják, hogy Peti kicsoda. Felpattantam, majd öcsém után rohantam. Minő meglepetés ért, mikor a konyhában találtam meg. Azonnal megragadtam a karját és magam után vonszoltam vissza a kanapéra. Leültettem Reb és magam közé, majd belekezdtem.

- Fiúk, ő itt az öcsém, Péter, de csak Peti. Peti, ők a One Direction, balról-jobbra, Niall, Liam, Louis, Zayn és Harry – mutattam be őket egymásnak. – A középső AZ a Louis – hajoltam füléhez és belesúgtam.

Rám nézett egy kaján vigyorral, majd ismét a képernyőre meredt. Szemében láttam azt a furcsa csillogást, ami nekem biztosan nem jelentett jót. Louis nyitott felé a leggyorsabban, majd utána sorjában a többiek is, minket teljesen kizárva a beszélgetésből, mert valami fiús dologról csacsogtak. Petinek nem jelentett gondot az, hogy angolul kell társalognia, mert őr régebb óta beszéli ezt a nyelvet, mint én. 

Este kilenckor már témát váltottak és most a fociról vitatkoztak, hogy melyik a jobb csapat. Időközben Rebeka már hazasétált, én pedig annyira elálmosodtam, hogy félpercenként ásítoztam. 

- Peti, majd kapcsold ki a gépet. Megyek aludni – mondtam öcsémnek, de csak legyintett a kezével, hogy maradjak csendben. Intettem a fiúknak is, de kétlem, hogy bármelyik észrevette volna. Végül is, örülök, hogy Peti ilyen jól kijön velük, főleg, hogy Louisval. 

Mikor a fürdőből lépdeltem ki, a telefonom jelezte, hogy üzenetem érkezett. Mosolyogva nyitottam meg, miután láttam, hogy ki volt a feladója. 

Louis: „Em, hihetetlen jó fej az öcséd. Ne haragudj, hogy kiszorítottunk a beszélgetésből, de ígérem, bepótoljuk holnap. Lehet kicsit kések, de megpróbálok időben jelentkezni. Jó éjszakát! Szeretlek! xx”

~ 35. fejezet ~

  ~ 2012. szeptember 16. vasárnap~

Nem akarok felkelni. Nem akarok hazamenni. Semmit nem akarok csinálni, csak itt maradni Londonba. Semmit. Szemeimet már annyira szorítom össze, hogy lassan izomlázam lesz. Nem tudom hány óra, de nem is akarom megtudni. Nem, nem, NEM! Jobb kezemet átcsaptam a mellettem lévő területre, ahol Louisnak kellett volna feküdnie, de csak az ágyneműt bántalmaztam. Hogy biztos legyek benne, hogy tényleg üres az ágy Lou felőli része, minimálisan felemeltem a fejemet és olyan aprócska csíkra nyitottam a szemeimet, hogy ha lát valaki, az nem is látja, hogy nyitva van. És akkor pillantottam meg az órát, ami már 10:20-at mutatott, az az – gyors fejszámolás és a többi – van 40 percem, hogy becsomagoljam a holmijaimat és útra készen álljak. Fantasztikus, hogy ebbe a házba senki nem tud felkelte… Várjunk csak! Én felhúztam a telefonomat 9:30-ra. Megnéztem az én felemen lévő telefont és nem volt ott, szóval csak a hűlt helyét találtam. Átnéztem Louis éjjeliszekrényére és ott hevert a HTC-m. Nem iPhone. Gáz, mi? Nekem nem kellenek sablonos tucat telefonok, tökéletesen megelégszem ezzel a kütyüvel, ami tökéletesen ellátja gazdája, az az az én utasításaimat. Főleg, hogy kicsúsztatható billentyűzete van, imádooooom. Tereljük inkább a témát, itt áradozok a mobilomról, hehe, látszik, reggel van még nekem. Szóval az óráról a telefonra nézve, azonnal, mint egy nikkelbolha pattantam ki az ágyból és rohantam a fürdőbe. Emberi szükségleteim és szépítkezésem végeztével, utam visszavezetett a szobába. Szerencsére este már kikészítettem a ruháimat, így az egyik fotelről szedtem le, felkaptam és már csak csomagolni kell és készen is vagyok. Maradt még, úgy negyed órám. Jó vagyok. Egyébként, nem öltöztem túl. Egy egyszerű farmer, hozzá kék pólót és egy rozsdavörös, sötétkék csíkozású kardigánkát. A szemüvegemet is muszáj volt feltennem, mert nagyon ritkán, évente egyszer-kétszer elkezd fájni és akkor pár napig, egy hétig kötelező hordanom. Bőröndömet és egyéb dolgaimat felkaptam a vállamra vagy magam után húzva indultam meg a földszintre. A zörgésre, mert, hogy a lépcsőn sem emeltem fel a lépcsőn a bőröndöt, mindenki felkapta a fejét vagy abbahagyta azt amit csinált. 

Elsőként Louis rohant oda hozzám, hogy segítsen, de már nem lett volna sok dolga, mivel 2 lépcsőfok maradt, azon pedig én is le tudtam húzni. 

- Miért nem szóltál? – vont kérdőre Louis.

- Te meg miért nyomtad ki az ébresztőmet? Majdnem elaludtam miattad – böktem a mellkasára.

A többiek, vagyis Rebeka, Zayn és Liam visszamentek oda, ahol a lejövetelem előtt voltak, mert meggyőződtek róla, hogy csak én voltam az. Amúgy szerintem vicces, hogy pár napos párocska vagyunk és máris összekapunk valami orbitálisan nagy hülyeségen. Kész vicc, de inkább visszaszerzem a mogorva formám és megpróbálom elnyomni a feltörni készülő vigyoromat. Érthetetlen…

- Nem aludtál volna el. Most akartam felmenni és vinni a reggelid. Még amúgy is van – ránézett az órára és… - Úristen. Elkésünk! Készülődni! Van 10 percetek – kiabált, mint egy, mint egy, áhh, semmi nem jut eszembe. Szóval csak kiabált. – Em, ne haragudj. Elfelejtettem – villantott egy széles, kínos vigyort.

- Azért ám, még haragszom, de ha megmutatod hol a reggeli, akkor talááán – vigyorogtam.

Louis is elmosolyodott és köszöntött egy jó reggelt csókkal, majd ujjainkat egybefűzte és maga után húzva vitt el a konyháig, ahol váó. A pulton egy nagy lila, műanyag tálca állt - de most nem a tálca anyaga és színe a lényeg – amire mindenféle finomság volt rakodva. Volt rajta egy bögre kóla, egy sima szendvics, amire a kedvenc felvágottam és cuki katicabogárrá formált paradicsomok voltak rakva. Hát akkor mégsem csak sima szendvics volt, hanem ultra szuper. A bögre és a tányér körül, a tálca kimaradt részeire színes csoki golyók, azt hiszem M&M’s volt szórva. Hát kell ennél jobb reggeli? Nem hinném.

- Úúú. Köszönöm – ugrottam Lou nyakába és.

Mikor elváltunk egymástól, már csak 5 percem volt megnyammogni ezt a csodás reggelit, szóval villámtempóban faltam és épp mikor egy sárga csokikát akartam a számba rakni, eszembe jutott valami.

- Amúgy mire fel, kaptam volna ezt az isteni reggelit az ágyba? – kérdeztem még mindig vadul vigyorogva.

- AZ első indok, hogy imádlak. A második, mert megérdemled. A harmadik pedig, hogy ki tudja, meddig nem találkozunk – mondta és minden ok után adott egy aprócska csókot.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy ő csak ül és nézi, hogy én falatozom, az téved. Sajnálom. Ugyanis eléggé nem éppen hétköznapi pózban eszünk. Én a pulton ülök, csakúgy, mint aznap, amikor megérkeztünk, Louis a lábaim között áll és míg én valahogyan fogom a tányért fél kézzel és próbálok enni, addig ő mancsait vagy a derekamon vagy a combjaimon tárolja vagy pedig eleszi előlem az M&M’s-t. Egyszer csak fogott egy kéket, megnyálazta és bekente vele a száját. 

- Hogy nézel ki? – röhögtem folyamatosan. Az ilyen pillanatokban bánom, hogy nem hordom mindenhova magammal a telefonom. 

Louis továbbra is csak csücsörített és különböző idióta pózokba vágta magát. Fél perccel később megfogott egy zöld cukorbogyót is, benedvesítette és ezennel az én számat vette célpontul. Kifestette, de el sem tudom képzelni, hogyan. Ha valaki nem vágná szarkazmus volt. Mindegy. Szóval, most állunk/ülünk, mint két idióta. Az egyiknek kék a szája, a másiknak zöld. Louis vigyorogva nézte mesterművét, közben fejét ide-oda döntögette, míg én összehúzott szemekkel figyeltem őt.

- Szerintem keverjük össze a színeket – adta a fantasztikus ötletet és megspékelte egy 1000 wattos mosollyal. Tiszta fogkrémreklám.

Szemeimet megforgattam, de már késő volt, mert Louis nekilátott a kék és a zöld vegyítésének. Mikor elhúzódott, beigazolódott, az, amit sejtettem. Fos szín keveredett belőle. Hehe.

- Az enyém is ilyen, igaz? – kérdezte búskomoran Louis. Válaszképp csak vígan bólogattam.

***

Reptér. Délután fél 2. Hazautazás. Két szó: nem akarok. 

Nem mindenki tudott kikísérni bennünket. Liamnek, Harrynek és Zaynnek dolga akadt, így tőlük, még otthon búcsúztunk el. Értelemszerűen, akkor csak Niall és Louis voltak ott velünk. 

Már egy ideje csak álltunk a reptéren lévő kis kávézó előtt, mint a szerencsétlenek, de senki nem kezdett búcsúzkodni. Amikor meghallottuk, hogy a hangosbemondóba bemondják. hogy a mi járatunk 15 perc múlva indul, a már nemtudomhányas és nemtudommelyik kapuról, akkor Louis odalökött Niallhöz. Kedves, mondhatom. 

- Még egyszer köszönöm, a szülinapi… öhm, mindent – mosolygott és megölelt.

- Hiányozni fogsz, Niall.

Eközben, mint a filmekben, mikor egy másik helyen mutatják a történést, mindegy, szóval meanwhile, Rebeka és Louis érzékeny búcsút vettek egymástól. Szó szerint érzékeny volt, mert Rebnek mostanában szinte mindentől potyogni kezdenek a könnyei. Szóval helyet, vagyis fiút cseréltünk barátnőmmel és a barátom elé álltam.

Először csak ujjainkat fontuk össze és szótlanul álltunk egymással szemben. Álltunk és néztük egymás szemét.

- Ez vicces – nevettem fel, velem együtt Lou is. Tényleg vicces volt. – Mikor fogunk újra találkozni? – jókedvem egy pillanat alatt szertefoszlott.

- Hamarabb, mint gondolnád – kacsintott és magához húzott.

Ajkaink összeforrtak, nyelveink táncot jártak, de nem olyan sokáig, mert erre tudok két indokot is. Egy, rengeteg ember vesz körül minket és nem akarunk egyelőre címlapokra kerülni, bár szerintem most már odafogunk. A másik, megállapodtunk, hogy a barátaink, ismerőseink előtt nem fogjuk túlzásba vinni a dolgokat, maximum egy-két puszi.

Még egy gyors csókot váltottunk Louisval és Rebekával már indultunk is beszállni a gépre. Nem néztem hátra, mert tudtam, hogy ők már nem lesznek ott. Átmentek egy másik helyre, amit én nem tudtam hol volt. Nem sírtam, még csak nem is könnyeztem, mert ez nem egy hosszú időre szóló búcsú volt. Csak pár napra, pár hétre szóló különlét. Addig pedig tudunk beszélgetni telefonon vagy egyéb ilyen kütyükön. 

~ 34. fejezet ~

Azt hinné az ember – és szerintem mindenki azt is hiszi –, hogy elfelejtettük Niall pajtásunk szülinapját. De nem, ez nincs így, vagyiis jóó én nekem már kissé kiment a fejemből az eredeti oka az itt létünknek, de ez szerintem érthető. Bár nem beszéltünk meg semmi féle bulit, vagy ilyesmit, sőőt, igazából nem is tudtam mikor akarjuk felköszönteni, egészen addig a pontig, amíg fel nem ébredtem. Vagyis fel nem ébresztettek az éjszaka kellős közepén. Szóval arra keltem nagyon későn az éjjel, hogy Louis finoman bökdösi az arcom az orrával és szólongat:

- Em! Emi! Emili! Emilia! Drágám! Kelj fel! Ébredj Csipkerózsika – mondogatta, s közben kaptam egy-egy apró puszit is.

- Ne Louis! Hagyj aludni! – morogtam enyhén dühösen átfordítva a másik oldalra a fejem. Ekkor meg a nyakam kezdte el puszilgatni.

- Fel kell kelned Kicsim.

- Nem, nem kell. Hagyj! – motyogtam még jobban a párnába bújva. Pár perc múlva, még mindig folyamatosan bökdösött. Na, ekkor elfogyott a maradék türelmem és felkönyököltem, mivel eddig a hasamon feküdtem:

- Lou, mégis mi a franc bajod van?! Miért nem hagysz aludni?? És egyáltalán mennyi az idő???

- Nyugi – mondta és adott egy puszit az arcomra. – Mindjárt éjfél – válaszolta meg az egyik kérdésem. Egyáltalán nem tudom, hogy tud ilyenkor fent lenni, meg hogy miért kelt fel, de azt végképp nem értem, hogy miért nincs fáradt hangja, hiszen éjszaka közepe van. Ja és hogy miért kell pont engem ébresztgetnie ilyenkor. – Amúgy meg azért keltettelek, mert Harry csodás ötlete alapján most fogjuk felköszönteni Niallt. Szegény már azt hiheti, hogy elfelejtettük, hiszen azt mondtuk neki a szülinapján, hogy majd hétvégén adjuk oda az ajándékokat mikor ti is jöttök. Szóval most teljesen váratlanul fogja érni őt.

- Ahhj – sóhajtottam fáradtan. Igaz, valamikor tényleg meg kellene ünnepelni a szülinapját, de nem ilyenkor. – Oké, mindjárt felkelek.

- Jól van – majd egy puszi után felállt.

- Aaaa. Csaak villanyt ne kapcsolj, mert megvakulok!

- Nyugi, nem fogok – azzal kiment az ajtón, otthagyva engem a szobájában. Még pár percig lustálkodtam, majd felültem. Ekkor nyitott be Louis és szólt, hogy menjek, kezdődik a műsor. Gyorsan felpattantam, majd mellé siettem és együtt mentünk a többiekhez, akik már Niall szobája előtt gyülekeztek. Harry kezében egy nagy torta volt, a többiekében pedig ajándékok. Ekkor lépett hozzám Rebi, és mosolyogva az én ajándékom is odaadta. Egy apró öleléssel és köszönömmel elvettem tőle Niall csomagját, majd felkészültünk, hogy berontunk a szobába. Harry visszafelé kezdett számolni, és mikor 0-hoz ért Zayn kivágta előtte az ajtót és egy ’Boldog Szülinapot’ kiáltással robbant az egész banda Ír Manónk szobájába. A nagy kiabálásra Niall ijedten ült fel. Szegény azt sem tudta, hogy hol van, vagy éppen mi történik. Kellett neki pár perc, mire felfogta, hogy éppenséggel a szülinapját ünnepeljük. Bár Harryt nem igen zavarta barátunk meglepettsége, minden nyugodtsággal az ölébe rakta a tortát és arra kérte fújja el a gyertyákat. Miután Niall eleget tett a kérésnek, Harry már az ajándékát adta át, majd követték őt a többiek is a csomagok átadásában. Mikor én is sorra kerültem, egy ’Boldog Szülinapot Niall’ mondat és egy hatalmas ölelés kíséretében adtam át az ajándékát, ami egy hamburgert evő rénszarvasos sapi és sál volt. Miután így átadtuk a kis meglepetésünk, lementünk a konyhába, hogy együnk a tortából. Bár szerintem nem a legjobb dolog éjfél körül tortát enni, sőt, enni sem jó éjjel, de egyszer kibírom, és nem foglalkozom a kis szabályaimmal, és éjjel nassolok. Szóval a torta, nagyon szép volt és hatalmas. Amit nem csodálok, mert Niall tortájáról beszélünk, ami ugyebár nem lehet kicsi. Mindenki kapott két szeletet, a többit meg megette a szülinapos. Ez után átültünk a nappaliba és még beszélgetni kezdtünk. Olyan volt, mintha délután lett volna, nem is éreztem magam fáradtnak. Louis mellkasának voltam dőlve, úgy hallgattam a beszélgetést, ami nem igen volt komolynak nevezhető. nagyon sokat hülyéskedtek megint a srácok, jó kedv uralkodott az egész társaságon. Az idő csak telt, és észre sem vettük, hogy már hajnali 2 óra van. Ekkor ásítottam egy hatalmasat.

- Álmos vagy Kicsim? – suttogta fülembe Louis.

- Már kezdek az lenni.

- Felmenjünk?

- Ha nem baj, akkor igen. De maradhatsz is, ha még akarsz, én biztosan felmegyek.

- Én is megyek veled – azzal felállt, és szólt a többieknek, hogy felmegyünk. Gyorsan én is felpattantam, és Louis kezét fogva a lépcső felé mentünk. Közben megkaptuk a szokásos dolgokat, miszerint ne rosszalkodjunk, de ha még is, akkor csendbe tegyük, nem akarnak élő közvetítést hallgatni, stb … Felérve gyorsan befeküdtem az ágyba, és elfoglaltam a jelentős részét. Louisnak csak egy aprócska csíkot hagytam, amin talán ha összehúzza magát elfér, ha meg nem akkor leesik az ágyról. Muhahaha. Így jár, aki utoljára ér az ágyba. Louis mikor meglátta a neki szánt helyet, felvont szemöldökkel nézett rám. Én válaszul csak elbűvölően elmosolyodtam és megrebegtettem a szempilláim. Erre barátom még jobban felvonta a szemöldökét, ha egyáltalán ez lehetséges még, majd felém kezdett el közeledni. Egyre csak jött és jött, majd megállt az ágy mellett. Eszelősen elmosolyodott és egy hirtelen mozdulattal felettem termett és eszeveszettül csikizni kezdett. Erre én csak visítottam, nevettem és kiabáltam, hogy hagyja abba. De nem hagyott könnyen szabadulni. Sokáig kínzott, majd egyszer csak megállt és mélyen a szemembe nézett. Utána lehajolt hozzám és egy puszit nyomott számra, majd mellém gördült és bebújva a takaró alá magához húzott és átölelt. Így értek el az álommanók a karjaiban.

~ 33. fejezet ~

Magamhoz viszonyítva elég gyorsan elkészültem a reggeli teendőimmel. Fogmosás, haj, ruhaváltás. Sminkelni nem szoktam hétvégente és a mai nap sem lesz különb. Laza felszerelést választottam mára, gondoltam, itthon ülésre tökéletes, de még az utcán is helytáll. Egy meghatározatlan színű és fekete csíkos háromnegyed ujjas felsőt vettem fel, hozzá egy sötétkék, kissé megtépázott nadrágot és egy halvány rózsaszín csíkos zoknit. Louis tűkön ülve várta, hogy végre elkészüljek és türelmessége, meghozta a gyümölcsét. Amint megpillantott, felpattant az ágyról és most már nem állt meg a szájra puszinál, amibe én is szívesen beleegyeztem. 

Magamban felidéztem az este folyamán, a wc-s eset után folytatott párbeszédünk kis részletét.

„ – Louis, szeretném, ha tudnád, hogy reggel vagy ébredés után, kinek mi, csak szájra puszi van – pislogtam rá félénken, mert féltem válaszától, pedig semmi okom nem volt rá, csak valamilyen okból kifolyólag volt bennem egy kisebb félsz.

- Értettem főnökasszony – tisztelgett fekve, miközben álmosan pislogott körbe, majd mintha mondandóm lényege még csak most ért volna oda hozzá kitárta szemeit. – Mii? – rikkantott fel.

- Shh, későn van már. A többiek alszanak – csitítgattam.

- Jólvan, oké. De miért nem lehet több reggel? – vonta fel értetlenül jobb szemöldökét.

- Mert szerintem higiéniátlan és ble.

- Értem, vagyis nem értem, de majd azon leszek, hogy megértsem – bólogatott és úgy tűnt, mintha inkább saját magát próbálná meggyőzni. – Hát akkor ennek fogmosás utánig ki kell majd tartania – mondta és ajkaival azonnal lecsapott az enyémekre és vad keringőbe invitálta a nyelve az enyémet.”

Elmosolyodtam, amit ő nem vett észre, majd kézen ragadott és húzni kezdett maga után a lépcsőn, feltételezem a konyhába. Nem tudom, miért feltételezek mindig és nem kérdezek, de mostantól, azt hiszem, rá kellene szoknom, mert túl sok a felesleges kérdés a fejemben. Gondoltam egyet és megálltam, mire ő is megtorpant. Értetlenül hátra fordult. Nevetve megráztam a fejemet és sietve beelőztem, ezennel már én húztam magam után őt.

- Ezt most miért? – nyafogott mögöttem és úgy csinált, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg az anyukájától a nyalókát.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik – nyújtottam rá a nyelvemet hátrafordítva a fejemet, mikor a lépcső aljára értünk.

Áthúztam a nappalin, ahol Zayn ücsörgött egymagában és a kapcsolót nyomkodta. Fél másodpercre, míg a készülékre emeltem pillantásom, láttam, hogy talált egy adót, amin épp a kedvenc sorozatom évadzáró része ismétlése ment és úgy döntöttem, hogy sietek a reggelivel és csatlakozom hozzá. Zayn elfordította tekintetét a tv-ről, hogy megnézhesse, kik vannak vele egy helységben. 

- Na, látom, máris az asszony hordja a nadrágot. Nem tartott sokáig az uralmad Louis. Volt egyáltalán? Muhahaha – saját vicce után, ördögi kacajba kezdett.

- Nagyon vicces vagy. Bleee- Louis pedig, érett felnőtt, ember módjára, nyújtotta rá nyelvét.

Miután lefolytatták ezt az igen érett beszélgetést, Louis ismét beelőzött, így megint ő húzott engem. A konyhaajtaját lábbal kilökte és számításaim ellenére, senki nem volt odabent. Ez felettébb furcsának találtam, mert most, hogy mindenki itt töltötte az éjszakát, legalább egy embernek kellene itt lennie. Vagy csak szerintem? Mindketten a hűtőhöz sétáltunk és Louis kitárta. Megdöbbenésemre, olyan üres volt, hogy még egy morzsaszem sem volt benne. Akkor már megértem, Niall korareggeli üvöltözését és azt is hova tűntek páran. De csak nem mentek el mind a négyen vásárolni. Vagy mégis? 

- ZAYN! – üvöltötte hosszan a fiú nevét Louis. 

Az említett a riasztás ellenére is, olyan lassan vánszorgott be a konyhába, mint egy lajhár. Nekitámaszkodott az ajtónak, mellkasa előtt összefonta kezét, lábait pedig keresztbe tette, vagyis csak a jobb lábát tette a bal elé, mellé.

- Miva’? – vakkantotta.

- Semmi nincs itthon? – kérdezte Lou.

- Hát, ha üresnek találod a hűtőt, akkor valószínű. Ha ennyi lenne, én mennék is, mert egy tök jó sorozat megy a tv-be – szavának eleget téve, sarkon fordult.

Louis nem adta fel, minden szekrénybe, amibe étel sejtett, bekukkantott és még át is túrta azokat. Én addig, jobb ötlet híján helyet foglaltam az asztal mögött és figyeltem minden mozzanatát. Szekrény kinyit, benéz, betapogat, becsuk. Másik szekrény, ugyan ez a mozdulatsor és így tovább az összessel. 10 perc után meguntam és a fejemet az asztalra döntöttem. Nem sokkal később Louis megunhatta, ugyanis abba hagyta, monoton nyit-csuk mozdulatsorát. Motoszkálást hallottam magam mögött, majd két erős kart, ami körbefonta derekamat. 

- Éhes vagy? – kérdezte halkan, fülembe suttogva.

Válaszképp csak bólintottam, mire ő, fülem mögé puszilt. Jóleső borzongás járta át testem minden pontját. 

- Akkooor, elmegyünk enni? – kérdezte.

- Nem lesz belőle baj? Mármint, tudod – telegettem kezemmel, hogy jobban nyomósítsam mondanivalómat.

- Nem hinném. Eddig is láthattak mellettünk, mellettem. Csak nem fognak most is kombinálni. Bár ezennel igazuk lenne – fejezte be mondandóját és adott egy aprócska csókot. – Akkor indulhatunk is, azt hiszem – mondta és felhúzott a székből.

Összekulcsoltuk ujjainkat és kisétáltunk a konyhából. Louis besétált Zayn és a képernyő közé. A szőketincses fiú próbálta dülöngélve nézni a tv-t, de Lou mindig beállt elé.

- Szóval Zaynee, mi elmegyünk. Kell valami? – kérdezte kislányosan magas hangon, cukin pislogva.

- Nem, nem kell semmi. Vagy, várj, mégis csak kell valami. NYUGALOM – üvöltötte az utolsó szót.

- Ne legyél már ilyen morcica. Na, jól van, Zaynee. Mi mentünk, csókollak.

A konyha ajtófélfának dőlve hallgattam végig, ezt a roppant érdekes beszélgetést, amit egy ideig biztosan nem fogok elfelejteni. Miután Louis végzett Zaynnel, átmentünk az előszobába, hogy felvegyük cipőinket. Levettem a roppant csinos és kényelmes halványrózsaszín zoknimat, majd belebújtam a barnás sarumba. mikor már a másik lábamon kapcsoltam be, eszembe jutott valami fontos, halaszthatatlan dolog. Visszarohantam a nappaliba.

- Zayn, majd elmeséled, mi volt benne? – álltam be a tv elé ugyan úgy, mint az előbb Lou.

- Mit adsz cserébe? – vonta fel érdeklődve szemöldökét.

- Mondjuk, hozunk neked egy... . Egy csomag gumicukrot?

- De akkor olyan finom kukacosat.

- Rendben. Szia Zaynee – kiabáltam vissza az ajtóból.

- Igazán leszokhatnátok róla, mielőtt rászoktok – bömbölte.

Louis már készen volt és az érkezésemre várt, miközben kétrét görnyedt a röhögéstől. Gyorsan magamra kaptam a másik felét is a sarumnak és készen is voltam. Louis ujjait az enyémekbe kulcsolta és indulhattunk is.

- Végleg elhagytuk a házat. Szia Zaynee – kiabálta vissza.

Átsétáltunk az óriáskerten és ki a kapun. Az utcán, ahhoz képest, hogy 11 körül járt és szombat volt, nem voltak túlságosan sokan. Az utat hozzánk viszonyítva, elég csendesen tettük meg. Egy szimpatikus pékségbe mentünk be. Louis teát kért brióssal, míg én kakaós csigát, kólával. Rossz szokásom a kólázás, de mentségemre szóljon, bár nem nagy mentség, de nekem az a kávé, kapucsínó. Nem iszok koffeint másféle formában.
A reggelinkkel viszonylag hamar végeztünk és úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk Louis egyik kedvenc helyére. Állította, hogy tetszeni fog nekem, így nem ellenkeztem, bár nem is tettem volna. Mostanáig sem tudom, hogy mi a hely neve, de nagyon bejött. Tele volt ijesztő dolgokkal. Maszkokkal, viaszszobrokkal, levágott testrészekkel, és még napestig sorolhatnám, miféle agyament dolgokkal. Be lehetett ülni egy hullámvasút féle dologra is, amit természetesen nem hagyhattunk ki. Hősiesen tűrtem a szörnyekkel megspékelt utat. Csak magamban sikongattam, de ott jó hangosan.
A külvilág számára, semmi félelemnem volt észlelhető rajtam. Most sokan

értetlenkedhettek, hogy este miért ijedtem meg a vihartól. Egyszerű a válasz, mert este volt. Amikor, sötét van, mindenki alszik, akkor szoktam csak félni, de akkor nagyon. Régen ilyenkor mindig odaképzeltem az aktuális kedvencemet magam mellé, hogy ő majd megvéd. És láss csodát, mindig bejött. A hullámvasút után átmentünk egy másik helységbe, ahol maszkot lehetett készíttetni az arcunkról. Örömmel vetettük magunkat a székbe, amikor a sorunkra kerültünk. A szobrász, vagy nem tudom, hogyan nevezzem, levette az arcmintánkat, azt kiöntötte, majd kezünkbe adta az arcunk tökéletes hasonmását. Nem tartott tovább fél óránál az egész procedúra, de nagyon megérte az eredmény.

Hazafelé beugrottunk az egyik boltba, teljesíteni Zayn kérését. Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam az édességes részleget, mivel Louis nem árulta el, merre találom. A gumicukros rész előtt ismét kisebb akadályba ütköztem. Nem találtam sehol gumikukacos csomagot.

- Louis! – ripakodtam rá. – Segíts már!

- Jól van már – tette fel védekezően kezet és látszott rajta, hogy nagyon élvezi a műsort.

Szemeimet tovább legeltettem, de sehogy sem akaródzott megtalálnom a kukacokat.

- Tessék – nyújtotta nekem Louis a keresett édességet.

- Hol volt? – kérdeztem értetlenül, mivel annyiszor néztem végig azon az egy polcon, hogy kívülről tudom már a sorrendjét. A zacskót óvatosan beletettem a kosárba, amit Louis cipelt a kész gipszfejünkkel együtt.

- A hátad mögött is gumicukrok vannak – mondta olyan könnyedséggel, hogy azt hittem szétesik. – Mehetünk is, akár.

- Nem kéne normális ételt is venni? 

- Ahj, jó – tipikus pasi, aki nem szereti az élelmiszer boltba való vásárlást. 

Teljesen olyan, mint mikor kicsi koromban családostól mentünk a szombati bevásárlásra és apa mindig hisztizett, hogy soha nem fogunk kiszabadulni onnan. Igaz, anyával mindent megtapogattunk, megnéztünk tüzetesen. 

Átmentünk a mélyhűtött részlegre. Ezennel gyorsabban ment, mert Louis vezetett és nem magamnak kellett megtalálni.

- Ez neked normális kaja?

Válaszképp csak egy vállrándítást engedett meg. Szem forgatva néztem végig a mélyhűtött termékeken, mikor megakadta szemem a tökéletes vacsorán és garantáltan ízleni, tetszeni fog mindenkinek. Sárkány alakú csirkemellek. Kivettem két zacskóval és behelyeztem őket a kosárba. Louis felvonta a szemöldökét, majd még két zacskót berakott a többi mellé.

- Szerinted annyi elég lett volna annyi éhenkórásznak? 

Felnevettem kérdésén. – Azt hiszem, készen vagyunk. Majd csinálunk hozzá krumplipürét. Ugye van krumplitok otthon?

Szégyenlősen megrázta fejét és mehettünk a zöldséges részhez is. Még jó, hogy csak egy csomag gumicukorért jöttünk be. Vettünk pár szemet, majd most már késznek nyilvánítottuk bevásárlásunkat. Furcsának találtam, hogy nem rohamozzák meg a rajongók Louis. Sőt egész nap, csak egy-kettő lányka jött oda hozzá.

Vacsora után, mindenki felment a szobájába. Étkezés közben tudtam csak meg, hogy Rebeka végül az egyik vendégszobában aludt, ahol nekem is kellett volna. Reggel pedig a csapat többi tagja reggelizni mentek és hazafelé Rebeka kérésére el kellett menniük a Hyde parkba. Louisnak igaza volt a sárkányszeletekkel kapcsolatban. Tényleg kevésnek bizonyult, még ez a négy zacskó is. A fürdés, a tegnapihoz eltérő módon fordítva zajlott. Louis ment először, majd én következtem. Próbáltam ma még gyorsabb lenni, de mikor kiléptem a fürdőből az alvó Louis képe fogadott. Szomorúan odasétáltam az ágynak arra a felére, ami engem illetett és bebújtam a takaró alá. Mocorgást éreztem a hátam mögött, így megfordultam. Louis szórakozott mosolyával találtam szembe magam.

- Azt hitted nem várlak meg? – kérdezte hihetetlenül aranyosan mosolyogva, miközben szorosan magához húzott.

- Ühüm – bólogattam nyakába rejtve az arcom.

- Hát, azt hiszem, rossz hívés volt. Mindig, bármi történjék is, meg foglak várni.

Szavai nyomatékosítása végett, a mai napon utoljára, nyelvünk ismét érzéki keringőbe kezdett.

Az álommanók ismét karjaiban találtak rám. Mellkasára döntöttem fejem és szívverését hallgatva merültem mély álomba.

Egy csodás nap, csodás lezárása.

~ 32. fejezet ~

Sziasztok!
Meg is hoztam az e havi utolsó részt. ;)
Ez kissé unalmassá sikerült, de most ez van. Majd legközelebb lehet, hogy eseménydúsabb lesz.
Na nem is szövegelek tovább. Már csak annyit akarok írni, hogy nagyon szépen köszönjük a több, mint 12 100 nézettséget! <3
Jó olvasást! :)
Zs & Sz

Az éjszaka közepén nagy hangra keltem, ijedten ugrottam fel. Ezzel a mozdulatommal felébresztettem Louist is.

- Mi a baj? – kérdezte nyöszörögve, rekedt hangon.

- Louis, mi ez a nagy zaj?

- Biztos vihar van – majd egy nagy dörrenést hallottunk. – Szóval vihar van. És itt a ház mellett van egy fa. Annak az ága szokott néha nekicsapódni az ablaknak. De semmi baj Em, gyere, ide – húzott vissza magához és egy apró csókot adott számra. Én szorosan hozzá bújtam. Az igazság az, hogy sohasem szerettem a vihart. Ilyenkor általában nem tudok aludni, csak a takaróval a fejemen forgolódni. De most itt van velem Louis, és biztonságban érzem magam mellette.

Kb. 10 perc telhetett el, mikor újra megszólalt Louis.

- Nem tudsz aludni?

- Nem – adtam választ kissé habozva.

- A vihar miatt?

- Ahham. Kiskorom óta nem szeretem az efféle égi jelenségeket.

- Nem lesz semmi baj, itt vagyok melletted – mondta, majd szorosabban átölelt.

Újabb 10 perc után most én szólaltam meg:

- Louis?

- Hmm?

- Szerinted szörnyű barátnő vagyok?

- Hát, ezt még nem tudom eldönteni, mivel még csak pár órája vagyunk együtt, de majd úgy egy hónap múlva válaszolok erre a kérdésedre, rendben?

- Nem, Louis, nem úgy értem! Szerinted rossz barátnője vagyok Rebinek? Az este folyamán el sem búcsúztam tőle, meg semmi ilyen. És egyáltalán hol alszik?? Egyedül hagytam … - mondtam aggodalmaim.

- Most akkor nem élvezed, hogy velem aludhatsz? – kérdezte kissé játszva a sértődött szerepet.

- Louis! Komolyan kérdeztem.

- Jól van – váltott komoly hangnemre. – Szóval. Először is. Nem vagy rossz barátnő szerintem. Egy csodás lány vagy, Rebeka örülhet, hogy a barátnője vagy. Másodszor. Attól, hogy ma nem búcsúztál el tőle még nem áll meg a világ. Biztosan tudja, hogy most örülsz annak, hogy együtt vagyunk – és remélem is örülsz – és így meg fogja érteni, hogy ebben a pár napban minél többet szeretnénk együtt lenni. Neki te ott vagy az év 365 napjában, míg nekem csak az ilyen találkozókon, telefonon és skype-on. Harmadszor, nem tudom, mennyire emlékszel, de van egy vendégszobánk 2 ággyal. Rebi biztosan ott alszik, ha csak Niall vagy Harry el nem rabolta.

- Köszönöm. De akkor is kicsit rosszul érzem magam. Amúgy tök bolond vagy. Miért ne örülnék, hogy együtt vagyunk? Akkor szerinted igent mondtam volna?

- Jól van na! Muszáj volt megemlítenem. Kíváncsi voltam a reakciódra. És ne legyen lelkiismeret furdalásod – mondta, majd adott egy puszit arcomra. Ekkor egy hatalmasat dörrent az ég. Én meg ismét hihetetlenül megijedtem és összerezzentem.

- Shh. Itt vagyok – ölelt még jobban Louis. Bár nem tudom, hogy lehet-e ennél még jobban összebújni, de ha igen akkor biztosan közelebb megyek még barátomhoz. – Próbáljunk meg aludni – majd kaptam egy csókot. Amint elvált tőlem, éreztem ajkaim bizsergését. Ezzel a kellemes érzéssel próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. A vihar még mindig tombolt. A fák suhogtak, a szél süvített, dörgött és villámlott, az eső meg csak hullott szaporán az égből.

Olyan fél óra telhetett el mikor megint megszólaltam.

- Louis! – szólítottam újra meg. Válaszképp csak hümmögött egyet. – Pisilnem kell.

- Akkor menj! – mondta. Majd mikor nem mozdultam újra szólásra nyitotta száját. – Most komolyan kísérjelek ki?

- Légy szíves!

- Na jó, gyere – mondta, majd nagy nehezen feltápászkodott. Én gyorsan felugrottam és odasiettem hozzá, mielőtt dörrent még egyet az ég. – Sokba fog ez neked kerülni szépségem – bökött meg orrával, majd adott egy puszit. Utána kezemet megfogva a mosdóhoz kísért.

~ 2012. szeptember 15. (szombat)

Fáradtan ébredtem fel reggel, egy kiáltásra, ami így szólt:

- Nincs itthon kajaaaaa!!!!!! – kiáltotta, ki más, mint Niall. Ekkor rápillantottam a kis vekkerre, ami az éjjeliszekrényen pihent. 8:20 Atyaég. Majd az ágy másik oldalán fekvő férfiúra vetettem pillantást, aki mellesleg a barátom és még békésen szuszogott derekamat átölelve. Hmm de furcsa. Barátom. Egy pár vagyunk!!! Ujjongtam magamban, és arcomra óriási vigyor kúszott. Mosolyom egy ásítás tüntette el, ami után úgy döntöttem még visszaalszom. Ez sikerült is. Bár már csak egy fél órára sikerült. Lassan kinyitottam a szemeim és Louis felé fordítottam tekintetem. Ekkor egy csodaszép kék szempárba „ütköztem”, ami éppen engem figyelt.

- Jó reggelt szépségem! – mondta a mosolygós száj.

- Neked is – válaszoltam. Pár perc eltelte után a gyönyörű szemek még mindig figyeltek, de nem tudtam miért. – Mi az? Csak nem egy óriási pukli nőtt az orromra és azt bámulod? – kérdeztem, de nem gondoltam komolyan mondandóm. Vagy hát remélem, hogy tényleg nem nőtt semmi az arcomra.

- Nem dehogy is – nevetett fel halkan és kezével kisimított egy tincset az arcomból. – Csodálatos vagy, mint mindig! – majd közel hajolt és egy puszit nyomott ajkaimra. – És az enyém – tette hozzá végül.

~ 31. fejezet ~

Földöntúli boldogság járta át testem minden négyzetcentiméterét. Ilyen boldog – meg merem kockáztatni – talán még soha sem voltam. De mint minden boldogságforrásnak van egy, esetleg több hátulütője. Az én, vagyis mi esetünkben a többiek voltak azok, akik miatt mégsem éreztem magam teljesen felhőtlenül. Vajon mit fognak szólni? Hogyan fognak fogadni minket az előző eset után? Haragszanak? Egyelőre még nem tudom, de már csak egy lépés választ el minket attól, hogy megtudjuk rájuk a válaszokat.
Louis bedugta a kulcsot az zárba, de nem fordította el. Ehelyett felém fordult és halkan beszélni kezdett.
- Figyelj, bármi történjék is, de én itt vagyok veled.
Bólintottam, majd szorosan átöleltem. Nem tartott sokáig ölelésünk, de ez alatt átadott egy kevés erőt. Végül egy apró puszit lehet számra és elfordította a kulcsot. Kitárta előttem az ajtót és engedte, hogy előtte menjek be. Amint becsukta azt lábdübörgés hallatszott egyre közelebbről. A hangokhoz már lábak is kapcsolódtak. A szűk kis előszobába most 7-en kuporogtunk, 2 csoportra válva. Voltunk mi ketten Louisval és a többiek. Csak álltunk egymással szemben, de láthatóan senki sem akart megszólalni.
Hosszú másodpercek, percek elteltével Zayn szólalt meg.
- Ne haragudjatok! Nem kellett volna így felkapnom a vizet.
- Nem haragszunk ám meg, ha kiderül, hogy tényleg együtt vagytok. Csak, mint villámcsapás ért minket, a derűs égből – folytatta Niall.
- Bár azt nem értem, hogy hogyhogy nem láttuk, hogy köztetek valami – Liam is beszállt.
- Igen, de azért igazán elmondhattátok volna, hogy valamicske dolgocska alakulgat köztetek – mondta Harry, miközben kacsintgatott.
Louis kérdőn rám nézett. Sejtem mit szeretne, így csak egy bólintással válaszoltam és vártam, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.
- Na jó. Elég – felnevetett – Az igazság az, hogy mielőtt elutaztak volna, már volt köztünk valami, de az csak szimplán több volt, mint barátság és kevesebb, mint egy biztos kapcsolat alapja. De most már büszkén kijelenthetem, hogy ez a csodás nőszemély itt mellettem, a barátnőm – maga mellé húzott és puszit lehelt homlokomra.
A többiek arcáról döbbenet tükröződött, később átváltott valami mássá. Azt hiszem örömmé. Igen, határozottan állíthatom, hogy örültek. Mind az öten odanyomultak hozzánk. Legelőször Rebeka és Zayn értek oda, mert ők álltak legelöl, így nekik könnyebb volt. Mindketten gratuláltam és megöleltek bennünket és őket követték a többiek, sorban, egyesével.  Tisztára olyan érzésem volt, mintha esküvőn lennénk és a násznép gratulálna a ceremónia végén a friss házaspárnak. Pedig ez más volt.
- Szerintem erre inni kell – ajánlotta fellelkesedve Harry.
A többiek csak hevesen bólogattak, így nem volt mit tenni, elindultunk a konyhába. Mind helyet foglaltunk volna az asztal körül, de az csak 6 személyes volt.
- Öhh, asszem’ van egy kis probléma – vakarta meg fejét Louis – Az asztal csak 6 személyes, de mi 7-en vagyunk.
- Hol van itt a probléma? – vonta fel szemöldökét Zayn.
- Én nem látok semmi extrát – szállt be Liam is.
- Én sem. Én sem. Én se – mondta a kimaradt három személy is.
- Akkor ki fog állni? – kérdeztem.
- Senki – vágták rá egyszerre. - Egyértelmű, hogy te – mutatott rám Zayn – Louis ölébe foglalsz helyet.
Döbbentem néztem körbe. Örülök neki, hogy ezt ők így eldöntötték. Igazából eszembe sem jutott volna ez a lehetőség.
Harry időközben a hűtőszekrényben turkált és felkiáltott, amikor talált valamit. Megfordult és felmutatta az eddig bontatlan pezsgősüveget egy csatakiáltással megspékelve. Kidurrantotta a dugót, majd mindenkinek töltött egy pohárral. Én időközben leültem Louis ölébe, aki azonnal körém fonta izmos karjait és állát a vállamra támasztotta. Fülig érő mosollyal babráltam ujjaival és néztem, ahogy Harry kiosztja a poharakat.
- Köszönöm – mosolyogtam a fiúra, amikor nekem nyújtotta oda.
- Akkor hát nincs más hátra, minthogy – hatásszünet – Éljen az ifjú pár! – kiáltott fel.
Koccintottunk mindenkivel, majd ittam egy kortyot. Megborzongtam, mert nem volt túl finom, sőt. Ahogy körbepillantottam, kétféle arckifejezést láttam. Az egyik fele, hogy ugyanolyan fancsali képet vágnak. Míg a másik, hogy visszaköpik a pezsgőt.
- Mi volt ez? – kérdezte Niall, miközben valami kaja után kutatott a hűtőben, gondolom, hogy eltüntesse ezt az ízt a szájából.
- Pezsgő – válaszolta könnyelműen Harry és megitta az egész pohárral.
- Ez ugyan nem pezsgő volt. Te meg akarsz mérgezni minket? – háborodott fel Louis.
- Várjatok. Harry, ez az az üveg volt, amelyik leghátul volt? Leges leghátul? – kérdezte Zayn.
- Azt hiszem, igen.
- Akkor ez nem is pezsgő volt – röhögött fel Zayn. Mindenki értetlenül meredt rá. – Igazából én sem tudom, hogy mi volt benne, mert egy rajongótól kaptam és mikor megszagoltam, elborzadtam, így inkább eldugtam a hűtőbe.
- És akkor miért nem dobtad ki? – kérdezte Rebeka. Teljesen jogos kérdés volt. Ha valami büdös, akkor azt ki kéne dobni.
- Mert nem volt szívem. Mégiscsak rajongótól kaptam – vont vállat egyszerűen.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettentő álmos vagyok – nyomott el egy ásítást Liam.
Mindenki aktív bólogatásba fogott. Eddig eszembe sem jutott, milyen hosszú nap áll a hátam mögött. Reggel és délelőtt még iskolában ületem, délután már utaztam majd’ 2000 km-t, amint megérkeztünk a fiúkhoz, 10 perc után összevesztem velük, elrohantam, Louis és…
- Hát akkor mindenkinek jó éjszakát, én felmegyek – búcsúzkodott.
- Megyünk mi is? – suttogott fülembe Louis, ezzel kizökkentve engem az igen fontos bambulásomból.
- Mi? Ja, öhm, igen. Persze – zavarodtam meg teljesen. de bólintottam.
Louis megvártam, míg két lábra állok, majd ő is feltápászkodott és a többiektől elköszönve indultunk meg a fiú szobájába. A helységbe érve Lou bekapcsolta a TV-t, ami elegendő fényt adott. Nála ez volt a szokás, hogy villany helyett mindig televíziót kapcsol. Állítása szerint ez vele született szokás. És bármennyire furcsa, én is mindig a készüléket kapcsolom fel inkább, mint a lámpát.
- Mész vagy menjek előbb fürdeni? – kérdezte – Tudod mit? Menj te. Én addig elrendezem a szobát.
- Okééé. Várj, hol van a bőröndöm? Abban van a pizsamám.
- Nem tudom hova rakták a többiek, de lemegyek, megnézem a nappaliba, addig te előkeresnéd a törölközőket? – válaszomat meg sem várva lépett ki a szobából és a hangok alapján futva indult lefelé a lépcsőn.
Tanácstalanul forogtam körbe a szobába. Fogalmam sem volt, hogy hol kereshetném. Próba szerencse elven a fürdőajtóhoz legközelebb lévő szekrényhez léptem és kitártam annak ajtaját. Siker. A szekrény legfelső polcán, szépen hajtogatott, törülköző kupacot pillantottam meg. Otthoni szokásomhoz híven, megragadtam az alsó kettőt és kihúztam őket, figyelve arra, hogy le ne borítsam a tornyot. Amint ezzel a művelettel végeztem, Louis toppant be, maga mögött húzva a kis kék bőröndömet. Odaszökdeltem hozzá, felpipiskedtem magam és nyomtam egy puszit a szájára. Kezéből kivéve a bőröndöt, elfektettem a padlón, kicipzáraztam, majd a legalulra elhelyezett pizsamáért túrtam át az egész tartalmát. Mikor sikerrel jártam, Louishoz libegtem, nyomtam még egy puszit a szájára és bevonultam a fürdőbe.

Nekem nem tűnt sok időnek, de mikor kiléptem a fürdőszobából, Louis feltűnően unta magát. Már a laptopjába temetkezett, ami nála annyit jelent, hogy tényleg itt a vég. Nehezen, de elszakította tekintetét a képernyőről és csipkelődő megjegyzést tett.
- Azt hittem lefolytál a lefolyón. Többet nem mész előttem fürdeni.
- Nem is voltam olyan sokáig bent, kikérem magamnak – tetettem teljes felháborodottságot.
- Kérd, akkor is sokáig voltál bent.
Szemeit megdörzsölte, így nyilvánvalóvá vált, hogyha még pár percig tovább maradok, akkor elalszik. Lustán feltápászkodott, elővett az egyik fiókjából egy rövidnadrágot és odasétált hozzám.
- Feküdj le aludni. Nemsokára jövök – suttogta számba, majd váltottunk egy rövid csókot és eltűnt a fürdőből áradó vízpárába.
Tettem,amit mondott, csak előtte el kellett raknom a laptopját, hogy le ne rántsam véletlenül, amikor betakarózom. Gyorsan lehajtottam a ketyere tetejét és átraktam az íróasztalára. Visszamentem az ágyhoz és bebújtam annak a jobb oldalára, ami szemből a bal és magamra húztam az óriás, egyszemélyes takarót. Átnyúltam a másik oldalon lévő éjjeliszekrényhez és megkaparintottam a kapcsolót és lekacsoltam vele a tv-t. Ezen művelet végrehajtása után megigazgattam a párnát és ráhajtottam a fejem. Sokáig próbálkoztam azzal, hogy ébren megvárom Louist, de annyira kifárasztott ez a nap, hogy nem bírtam tovább.

Szemeimre ólomsúly nehezedett, majd teljesen elfeketedett a világ. Annyit még észleltem, hogy nyílik az ajtó, süpped az ágy és bebújik mögém egy meleg, tusfürdő illatú test, ami magához ölelt, így hátam és az ő mellkasa szorosan tapadt egymáshoz.
- Szép álmokat, angyalom – suttogta és egy csókot nyomott a fülem mögé.
Most már biztos szép lesz.

~ 30. fejezet ~

Egy idő után kínossá vált számomra, hogy a nappaliban lévő összes szempár az összekulcsolt kezünket nézte, néha felpillantva ránk. Éreztem, hogy arcomba egyre több és több vér ömlött. Lassan kicsúsztattam ujjaimat Louis ujjai közül, majd egy féllépésnyivel se, de arrébb léptem. Először Zayn ocsúdott fel a látványtól.
- Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten.
- Tessék? Mi, mi volt? - adtam az ártatlant.
Gyorsan kellett válaszolnom, mert rövid, de mély ismertségünk alatt, kiderült számomra, hogy Louis pocsékul hazudik.
- Ne add a hülyét, láttuk, amit láttunk! – förmedt rám Zayn.
- Fogtátok egymás kezét. Nem egyszerű fogjuk meg egymás kezét kézfogás volt. Egymásba fűztétek az ujjaitokat – világosított fel minket Liam.
Erre csak egy belső szemforgatás volt a válaszom. Na, ne mondja.
- Mióta vagytok együtt? – kérdezte Harry.
- Nem vagyunk együtt – vágtuk rá egyszerre a választ Louisval.
- Persze. Mi meg most jöttünk le a falvédőről – szállt be a vitába Rebeka is.
Ezt már tényleg nem hiszem el. Nem veszekedni jöttünk ide, hanem felköszönteni Niallt és megünnepelni a születésnapját. Erre, tessék, erre pedig veszekszünk egy olyan dolgon, ami megtörtént bár, de nincs háttere. Még nincs. Egyszer talán majd lesz, remélhetőleg.
- Szerintem meg most hagyjátok abba ezt, mielőtt átcsapna valami másba – adott hangot véleményének Louis is.
Reakciójuk erre csupán annyi volt, hogy egymás szavába vágva kezdtek el kiabálni. Fantasztikus. Idejövünk és 10 perc alatt már is felfordulás, fejetlenséget csinálunk. Jelen esetben csak én csinálok. Kár volt elutaznom.
Megpördültem tengelyem körül és futva közelítettem meg a bejárati, számomra most a kijárati ajtót. Feltéptem azt és őrült tempóban igyekeztem minél messzebb kerülni ettől a háztól. Szerintem fel sem tűnt a többieknek, hogy eltűntem. Kellett nekem hazudnom. Ha megmondom egyből az igazat vagy, de nincs vagy. Igazat mondtunk. Tényleg nincs köztünk semmi. Vagyis valami van, de az csak valami. Igaz, nem semmi, de nem is az.
Eszeveszett tempómon kénytelen voltam lassítani, mert oldalam már kínzóan szúrt. Pont egy park bejáratához érkeztem, így ésszerűnek találtam bemenni, mert ott könnyebben találok padot, mint máshol és nekem szükséges volt most leülnöm, pihennem és gondolkodnom. A nap már lement, de még világos volt. Ha sötét lett volna, akkor biztos, hogy nagy ívben elkerülöm az egész parkot. Besétáltam a szép, míves kapun és egy kettős elágazáshoz értem. Jobbra vagy balra? Teljesen mindegy, így jobbra fordultam. Szemeimből már nem folyt annyi könny, de azért még mindig voltak bőven. Oldalam sem szúrt annyira kibírhatatlanul. A betonos úton haladva, mindkét oldalon padok voltak, rajtuk szerelmespárokkal az összes korosztályból. Nagy nehezen, de sikerült találnom egy padot magamnak. Elég eldugott helyen volt, ott, ahol még lámpa sem volt. Bár az még nem is kellett, de gondolom egyszer, nemsokára be is fog sötétedni.
Kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Lábaimat felhúztam és térdemre

hajtottam a fejem, míg kezeimmel átkulcsoltam a sípcsontjaimat.

Valaki leült mellém és átkarolt. Hosszú ideje ülhettem itt, ugyanis fel sem tűnt, hogy besötétedett és kiürült a park. Illatáról felismertem az idegent. Louis. Jobb lábát átvetette a padon így tejes testtel felém tudott fordulni. Derekamnál és lábamnál fogva megragadott és odahúzott magához. Szorosan tartott, mintha félne tőle, hogy összesek, darabjaimra hullok erős karjai között. Óráknak tűnő percekig csak ültünk és Louis szorítása cseppet sem hagyott alább. Sőt…
- Hazamenjünk? – kérdezte.
Szavai nagyon halknak tűntek, szinte így is alig hallottam meg, hogy a fülembe suttogta őket.
- Ne, még ne.
- Biztos? Csak, mert reszketsz – dörzsölte át tőle távolabb eső kezemet és hátamat.
Határozott bólintással adtam tudtára, hogy biztos. Tényleg nem fáztam, de még csak azt sem vettem észre, hogy lehűlt az idő.
- Figyelj Em. Szerintem rossz ötlet itt kint fagyoskodni. Ha haza nem akarsz menni, akkor legalább látogassuk meg Michet a Nando’s-ba. Biztos örülne neked – mosolyodott el a végére.
- Tényleg, biztos örülne egy olyan barátnak, aki elfelejt szólni neki, hogy visszatért a városába. Pluszba még lássa így is – mutattam magamra.
Bizton állíthattam, hogy vörösek a szemeim a sírástól, emiatt még sminkem is elfolyt. Hajam csapzott lehetett. Ruházatomról nem tudtam nyilatkozni, mert egy „kis” futástól nem lesz semmi baja. Talán egy kicsit félrecsúszik a felsőm, de az korrigálható.
- Ne butáskodj már. Gyere!
Először ő állt két lábra - fogalmam sincs hogyan csinálta, de sikerült neki. Bár ha hátrébbcsúszott, akkor könnyen megoldhatta – majd csuklóimat megragadva húzott fel. Mikor állásba érkeztem, megigazítottam a félrecsúszott felsőmet, hajamat copfba kötöttem és varázsoltam egy mosolyfélét az arcomra. Féle, hogy vicsorítás lett, de kezdetnek talán ez is megteszi.
- Na? – fordultam körbe.
- Kifogástalan. De várj! – mutatta fel mutatóujját – Gyere ide.
Engedelmeskedtem és odasétáltam hozzá. Két kezét arcomhoz emelte, majd hüvelykujjaival letörölte a szemem alatt részt. Biztos a lefolyt smink volt. Fél pillanattal később arca közeledett enyém felé és puszit lehet a homlokomra és egy utolsó, erőt adó ölelésben részesített. Ujjait, a mai nap folyamán másodszorra is az enyémekbe fűzte és elindultunk Mich munkahelye felé. Fejemben még mindig ködös gondolatok cikáztak, amikkel semmire sem megyek, egyelőre.
A Nando’s-ig vezető rövid úton egy szót sem ejtettünk. Talán mindkettőnknek a „Hogyan tovább?” járt a fejében. Mert, hogy én nem tudom, az hót ziher. Beléptünk az ajtón, ami csilingeléssel jelezte, hogy újabb vendég jött. A késői órák lévén is elég sokan voltak, de Michet nem láttam sehol. Sem a pult mögött, sem valahol az asztalok között. Kénytelenek voltunk odamenni a pulthoz és információt kérni, ha jól láttam a névtábláját, akkor Lintől.
- Bocsánat! – szólította meg Louis – Michael Ventis itt van? – kérdezte.
A lány először csak hüledezett, utána pedig már levegőt sem vett. Hirtelen azt hittem újra kell majd éleszteni, de szerencsére megszólalt és ez az egész a mellettem álló szupersztár miatt történt.
- Mich ma nem tudott bejönni dolgozni – felelte, közben pedig fülig pirult – Kérhetek autogramot és fényképet?
- Persze – válaszolt mosolyogva Louis, majd elfogadta a lány által nyújtott szalvétát és tollat és se perc alatt lefirkantotta nevét. Aztán behajolt, hogy jól látható legyen a fényképen és már végzett is, folytathattuk utunkat.
- Em, te is aláírnád? – kérdezte a lány szégyenlősen.
Visszafordultam és döbbenten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy felismer. Végül odasétáltam hozzá és én is megcsináltam ugyan azt, amit az előbb Lou.
Ezennel, hazafelé vagyis a fiúk közös háza felé vettük az irányt. Még a telefonos beszélgetés alatt beszéltük meg, hogy ezen a hétvégén mind ott fogunk lakni. Bármennyire is nem akartam még odamenni, Louis nem engedett. Így tétlenül, szorosan mellette haladva döcögtem úti célunk felé.
- El tudod képzelni mennyire aggódtam, mikor sehol sem találtalak? – kérdezte Louis egy idő után.
Úgy látszik ő megunta a szótlanságot.
- Nem – suttogtam és közben, hogy szavaimat nyomatékosítsam, megráztam a fejem.
Tényleg fogalmam sem volt, hogyan aggódhatott. Felelőtlen döntés volt csak úgy, csapot, papot magam mögött hagyva elrohanni a problémák elől. Későn vettem észre, de egy könnycsepp is kigördült, majd azt követte még egy és még egy. Ez Louis figyelmét sem kerülhette el.
- Ne sírj! Könyörgöm, bármit megteszek, csak ne sírj – suttogott, miközben könnyeimet törölgette.
Muszájnak éreztem, hogy hozzábújjak. Illata nyugtató hatással van rám. Fejemet mellkasába rejtettem és mélyeket lélegeztem, miközben ő hátamat dörzsölte és állát fejemre támasztotta.
Hosszú idő után elhúzódtam tőle.
- Jobb? – kérdezte és kisimított egy hajszálat arcomból.
Bólintottam. Ő csak egy lágy csókot lehet a homlokomra. Azt mondják, ha egy fiú a homlokodra ad csókot, akkor ő feltétel nélkül szeret és törődik veled.
Louis magához húzva indult újra útnak. Kis idő múlva újra megálltunk, de most nem miattam. Sőt semmilyen okát nem láttam ennek a leállásnak.
- Em – fordult felém – Mi lenne – pár pillanatig habozott – Mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?
Először el sem jutott a tudatomig, hogy mit is kérdezett. Másodszor már az agyam egészét ellepte ez a rövidke kérdésecske. A választ egyből tudtam, de képtelen voltam azonnal válaszolni. Rövid hatásszünet után szólaltam csak meg.
- Próbáljuk – és ezennel nem egy vicsorgás képződött arcomon, hanem egy őszinte, boldog mosoly.

Louis szemében láttam az örömöt, hogy legszívesebben felkapna és forgatna, körbe-körbe, míg el nem esünk vagy világgá kürtölné, hogy mindenki tudjon róla.

- Akkor nincs is más hátra, minthogy… Emilia Fazekas, megtisztelnél azzal, hogy barátnőnek nevezhetnélek? – tette fel életem eddigi legfontosabb, legtöbbet jelentő kérdését, amire habozás nélkül vágtam rá válaszomat.

- Ezer örömmel, a világ minden nyelvén igen.