2013. július 16., kedd

~ 27. fejezet ~

*2012. szeptember 3. (hétfő)

"I wanna stay up all night, and jump around until we see the sun
I wanna stay up all night and find a girl and tell her she's the one
Well don't change the feeling
Don't let it go, 'cause we got the flow
Get outta control
I wanna stay up all night an do it all with you
Up, up, up all night like this, all night
Up all night like this, all night
Up all night"
Vége. Most már tényleg vége van a nyári szünetnek. Megszólalt az ébresztőm, pontban 6:16-kor. Vissza kell szoknom ehhez a korai keléshez, amit egyenesen gyűlölök. Nehezen, de sikerült kikelnem az ágyamból, pedig a párnám és a takaróm minden erejükkel azon voltak, hogy visszatartsanak, de sajnos nem sikerült nekik. Elcsoszogtam a fürdőbe. Fogmosás, fésülködés, sminkelés… Napi rutin lesz mostantól. Visszavonszoltam magam a szobámba, majd a szekrény előtt állva próbáltam eldönteni mit vegyek fel. Nem tudtam milyen idő van odakint, így dönteni sem tudtam. Ismét szedtem a lábaimat, a szobám ablakában lévő hőmérőig. 20,1°C. Ha már reggel ennyi van, akkor dél körül már hőguta lesz. Vissza a szekrényhez. Gondolkodás nélkül kikaptam egy sötétkék farmert. Kerestem hozzá egy fehér felsőt és egy kék mellényszerűséget. Gyorsan felkaptam vállamra a táskámat és lerobogtam a lépcsőn, megcélozva a konyhát.
- Szia, Anya – adtam arcára egy óriás cuppanásat – Apa hol van?
- Korán reggel elment dolgozni – felelte. – Még mindig nem eszel reggelit, ugye?
Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. Soha nem reggeliztem iskola időben. Csak és kizárólag szünetekben és hétvégén ettem olyankor. Nem tudom, miért, de így szoktam meg és ilyenkor nem is kívánom az ételt.
- Petit el kell vinni? – kérdeztem anyától.
- Igen, el kell – kiáltott öcsém valahonnan a lépcső felőlről.
- Akkor szedd össze, ami kell, mert nemsokára indulunk – adtam ki az utasítást kiabálva.
Végig akartam simítani a karkötőmön, amit Louistól kaptam, de nem volt a karomon. Kisebb fajta szívrohamot kaptam. Azonnal felpattantam és meg sem álltam a szobámig. Ágyamhoz siettem, mert gyanítottam, hogy este, alvás közben kikapcsolódhatott a csatja. Feltúrtam az egészet, de sem a párna, sem a takaró, sem a lepedő alatt nem volt. Az utolsó helyre, félve, de benéztem, hátha ott megtalálom, de az fejrésznél lévő kis résben sem volt. Könnyeim már potyogtak, mert ez alatt az egy hét alatt, annyira szívemhez nőtt ez a karkötő, mint még semmi más. A története is érdekes, mert nem kézből-kézbe, személyesen lett átadva. Itthon, az egyik bőröndöm legalján találtam a kis dobozt, ami ezt a csodát rejtette. A dobozba nem csak a karkötő volt, hanem egy cetli is. „ Hogy mindig veled legyek. Louis” Egy rövid mondtad, de számomra mindennél többet jelentett. A fiúkkal mindennap váltunk legalább egy sms-t. De eddig szerencsére esténként tudtunk Skype-on beszélgetni órákat is. És tettek egy olyan ígéretet is, hogy amint tudnak, meglátogatnak minket, Mich is. 

A karkötőt felraktam ismét a jobb csuklómra, körbeforgattam, hogy nem hiányzik-e egy medál róla. Ismét a lépcső felé vettem az irányt. Ezen a napon többet lépcsőztem már, mint az elmúlt egy hónapban. Pont mikor leértem és elhagytam az utolsó lépcsőfokot szólalt meg a csengő. Csak és kizárólag Rebeka lehet, mert ki más is csengetne 7:20-kor? A lépcső aljától egy karnyújtásnyira volt az kaputelefon, így könnyen kiszóltam neki.
- Szia-miaaa – kurjantottam bele.
- Beengedsz? – kérdezte.
- Ja? Hogy be szeretnél jönni? Mássz kerítést! – adtam a fantasztikus ötletet, erre csak egy horkantást kaptam válaszul. Nincs jó kedve. – Jól van már. Nyitom.
Mire megtaláltam a megfelelő gombot, addigra Rebekának már elpattanhattak az utolsó, legkitartóbb idegszálai is. Félreértés ne essék. Nem direkt csináltam. Csak elfelejtettem, hogy melyik is nyitja a kiskaput.

- Anyaaaa! Elmentünk – kiáltottam be a konyhába.
Még nem mentünk el igazából, de oda akartam hívni magunkhoz, hogy búcsú puszit adjon, szokásához híven és ehhez ez tűnt a legjobb megoldásnak. Petit sem tudom, hogy hol kóvályog, így nehéz lenne elindulni. A bejárati ajtó nyílt és megjelent Reb egy az enyémhez hasonlító szettben. Annyi különbséggel, hogy neki barnás mellénye volt és valamivel világosabb shortja.
- Neked valami röntgenszemed van és átláttál a szobámba és direkt ugyan úgy öltöztél, mint én? – minden szó után lejjebb ejtettem az államat.
Azért ez tényleg megdöbbentő. Egy szót sem beszéltünk még a mai nap, de ugyan olyan szerelésben pompázunk. Sőt még a cipője is olyan, amit én akartam felvenni, így, hogy legalább legyen eltérés köztünk, felvettem egy ilyen izét. Sosem tudtam mi a pontos megnevezése, de tetszett és nem hagyhattam a boltban. Időközben anya is ideért a konyhából és Péter is előkerült.
- Em, óvatosan vezess! – kötötte lelkemre anya és átnyújtotta Toyotájának kulcsait.
- Mikor nem vezetek óvatosan?
Költői kérésnek szántam, de ahogy befejeztem a mondatot, 3 egyöntetű Soha volt hallható az előszobában.
- Veletek többet nem is beszélek – sértődtem meg és kifelé vettem az irányt, de azért adtam anyának egy puszit.
Rebnek és Petinek rohanniuk kellett a kocsihoz, mert már tapostam volna a gázt és akár nélkülük is elmentem volna. Rebeka beszállt az anyóülésre, Peti pedig hátra. Végigmorogta az utat, miszerint ő nem szeret hátul ülni, sőt kifejezetten utál. Már majdnem az iskolánál voltunk, amikor megszólalt a jobb zsebemben lévő telefonom. Mivel vezetés közben nem telefonálok, így aki hívott kénytelen lesz várni még 5 percet. Annyira csak nem lehet fontos. 

Az iskola előtt a szokásos dugó fogadott. Parkolóhelyet nem találni, a szülők az úton állnak meg, míg gyermekük kiszáll, a diákok többsége pedig össze-vissza rohangál át az úton. Végül, nehezen, de sikeresen találtunk egy parkolót az épület szélénél. Kiszálltunk, beriasztottam és csak akkor néztem meg, ki keresett. Nem okozott nagy meglepetést, mikor azt látta, hogy 1 nem fogadott hívása van: Louis. Gyorsan megkerestem a névjegyzékben és azonnal rányomtam a hívás gombocskára. Egy csörgés után azonnal felvette.
- Tudod, hogy aggódtam érted? Ugye nincs semmi bajod? Épségben vagy? – árasztott el kérdéseivel.
- Nincs semmi bajom Lou. Vezettem és bárki kereshetett volna, akkor sem vettem volna fel – világosítattam fel kedvesen. Ezennel tényleg kedves voltam.
- Komolyan a szívbajt hoztad rám. Eddig mindig felvetted, ha kerestelek. Már olyan is megfordult a fejemben, hogy utálsz, és azért nem veszed fel – esett kétségbe.
- Nem vagy normális. Ilyentől nem kell tartanod – röhögtem fel.
- Nem is tartok, csak… Csak… - hebegett.
- Jó, mind egy. Térjünk a tárgyra, hogy miért hívtál – legyintettem, bár ezt ő nem láthatja.
- Most te komolyan le akarsz rázni? Szép kis barát vagy.
- Nem Louis. Itt állok az iskola előtt és ha nem sietsz lekésem az utolsó évem évnyitóját.
- Ja? Jó! Akkor gyors leszek. Szerinted szürke vagy fehér mintás pólót vegyek fel?
Meghibbant. Bizton állíthatom, hogy elmentek otthonról neki. Komolyan képes volt csak ezért idetelefonálni?
- Ez komoly? Ezért hívtál fel és rendeztél kétszer is jelentet? – kezdtem dühbe gurulni.
- Igen. Szóval melyik?
- Te nem vagy normális. Hagyjál már. Fehér. Most pedig leteszem, mert tényleg lekésem az évnyitót – fújtattam.
- Köszönöööm. Szeretlek, Em. És ne szedj össze semmilyen pasit. Akármekkora is a kémia köztetek, ellenállj.
Tény és való, hogy abban maradtunk, hogy barátként folytatjuk, de akkor is többet érzünk a másik iránt, mint egy szimpla barát iránt. Normál esetben most elolvadnék, hogy milyen cuki, de most épp évnyitóra igyekeznék. Azt a diákot, aki már az első napon elkésik, az rossz ponttal indul a tanároknál. Neki mindig nehezebb kérdéseket tesznek fel felelésnél és a legapróbb rosszaságból is elefántot csinálnak. Ezért nem szeretnék késni és rossz ponttal indulni az utolsó, végzős évemben.
- Nem kell félned ettől. Én is szeretlek, de most tényleg megyek. Sziaaa. Pusziii. Este beszélünk még – búcsúztam és válasza megvárása nélkül, kinyomtam a telefont.
Visszacsúsztattam zsebembe és Rebeka után iramodtam, aki időközben az iskola előtt ácsorgó barátnőinkhez csatlakozott. Dalmát és Babettet már legalább 2 éve nem láttuk. Velük is az elektronikai eszköz vívmányai segítségével tartottuk a kapcsolatot. Az utóbbi időben egyre többet beszéltünk. Velük is megpróbáltuk felépíteni azt, amit régebben leromboltunk. A barátságunkat. Mi voltunk az elválaszthatatlan négyes. Igaz, ők ketten és mi ketten Rebekával mindig szorosabb kapcsolatot ápoltunk, de ez egyikünket sem zavart különösen. Míg 4-en együtt voltunk, nem volt számunkra külvilág. Csak mi.

3 megjegyzés: