~ 30. fejezet ~

Egy idő után kínossá vált számomra, hogy a nappaliban lévő összes szempár az összekulcsolt kezünket nézte, néha felpillantva ránk. Éreztem, hogy arcomba egyre több és több vér ömlött. Lassan kicsúsztattam ujjaimat Louis ujjai közül, majd egy féllépésnyivel se, de arrébb léptem. Először Zayn ocsúdott fel a látványtól.
- Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten.
- Tessék? Mi, mi volt? - adtam az ártatlant.
Gyorsan kellett válaszolnom, mert rövid, de mély ismertségünk alatt, kiderült számomra, hogy Louis pocsékul hazudik.
- Ne add a hülyét, láttuk, amit láttunk! – förmedt rám Zayn.
- Fogtátok egymás kezét. Nem egyszerű fogjuk meg egymás kezét kézfogás volt. Egymásba fűztétek az ujjaitokat – világosított fel minket Liam.
Erre csak egy belső szemforgatás volt a válaszom. Na, ne mondja.
- Mióta vagytok együtt? – kérdezte Harry.
- Nem vagyunk együtt – vágtuk rá egyszerre a választ Louisval.
- Persze. Mi meg most jöttünk le a falvédőről – szállt be a vitába Rebeka is.
Ezt már tényleg nem hiszem el. Nem veszekedni jöttünk ide, hanem felköszönteni Niallt és megünnepelni a születésnapját. Erre, tessék, erre pedig veszekszünk egy olyan dolgon, ami megtörtént bár, de nincs háttere. Még nincs. Egyszer talán majd lesz, remélhetőleg.
- Szerintem meg most hagyjátok abba ezt, mielőtt átcsapna valami másba – adott hangot véleményének Louis is.
Reakciójuk erre csupán annyi volt, hogy egymás szavába vágva kezdtek el kiabálni. Fantasztikus. Idejövünk és 10 perc alatt már is felfordulás, fejetlenséget csinálunk. Jelen esetben csak én csinálok. Kár volt elutaznom.
Megpördültem tengelyem körül és futva közelítettem meg a bejárati, számomra most a kijárati ajtót. Feltéptem azt és őrült tempóban igyekeztem minél messzebb kerülni ettől a háztól. Szerintem fel sem tűnt a többieknek, hogy eltűntem. Kellett nekem hazudnom. Ha megmondom egyből az igazat vagy, de nincs vagy. Igazat mondtunk. Tényleg nincs köztünk semmi. Vagyis valami van, de az csak valami. Igaz, nem semmi, de nem is az.
Eszeveszett tempómon kénytelen voltam lassítani, mert oldalam már kínzóan szúrt. Pont egy park bejáratához érkeztem, így ésszerűnek találtam bemenni, mert ott könnyebben találok padot, mint máshol és nekem szükséges volt most leülnöm, pihennem és gondolkodnom. A nap már lement, de még világos volt. Ha sötét lett volna, akkor biztos, hogy nagy ívben elkerülöm az egész parkot. Besétáltam a szép, míves kapun és egy kettős elágazáshoz értem. Jobbra vagy balra? Teljesen mindegy, így jobbra fordultam. Szemeimből már nem folyt annyi könny, de azért még mindig voltak bőven. Oldalam sem szúrt annyira kibírhatatlanul. A betonos úton haladva, mindkét oldalon padok voltak, rajtuk szerelmespárokkal az összes korosztályból. Nagy nehezen, de sikerült találnom egy padot magamnak. Elég eldugott helyen volt, ott, ahol még lámpa sem volt. Bár az még nem is kellett, de gondolom egyszer, nemsokára be is fog sötétedni.
Kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Lábaimat felhúztam és térdemre

hajtottam a fejem, míg kezeimmel átkulcsoltam a sípcsontjaimat.

Valaki leült mellém és átkarolt. Hosszú ideje ülhettem itt, ugyanis fel sem tűnt, hogy besötétedett és kiürült a park. Illatáról felismertem az idegent. Louis. Jobb lábát átvetette a padon így tejes testtel felém tudott fordulni. Derekamnál és lábamnál fogva megragadott és odahúzott magához. Szorosan tartott, mintha félne tőle, hogy összesek, darabjaimra hullok erős karjai között. Óráknak tűnő percekig csak ültünk és Louis szorítása cseppet sem hagyott alább. Sőt…
- Hazamenjünk? – kérdezte.
Szavai nagyon halknak tűntek, szinte így is alig hallottam meg, hogy a fülembe suttogta őket.
- Ne, még ne.
- Biztos? Csak, mert reszketsz – dörzsölte át tőle távolabb eső kezemet és hátamat.
Határozott bólintással adtam tudtára, hogy biztos. Tényleg nem fáztam, de még csak azt sem vettem észre, hogy lehűlt az idő.
- Figyelj Em. Szerintem rossz ötlet itt kint fagyoskodni. Ha haza nem akarsz menni, akkor legalább látogassuk meg Michet a Nando’s-ba. Biztos örülne neked – mosolyodott el a végére.
- Tényleg, biztos örülne egy olyan barátnak, aki elfelejt szólni neki, hogy visszatért a városába. Pluszba még lássa így is – mutattam magamra.
Bizton állíthattam, hogy vörösek a szemeim a sírástól, emiatt még sminkem is elfolyt. Hajam csapzott lehetett. Ruházatomról nem tudtam nyilatkozni, mert egy „kis” futástól nem lesz semmi baja. Talán egy kicsit félrecsúszik a felsőm, de az korrigálható.
- Ne butáskodj már. Gyere!
Először ő állt két lábra - fogalmam sincs hogyan csinálta, de sikerült neki. Bár ha hátrébbcsúszott, akkor könnyen megoldhatta – majd csuklóimat megragadva húzott fel. Mikor állásba érkeztem, megigazítottam a félrecsúszott felsőmet, hajamat copfba kötöttem és varázsoltam egy mosolyfélét az arcomra. Féle, hogy vicsorítás lett, de kezdetnek talán ez is megteszi.
- Na? – fordultam körbe.
- Kifogástalan. De várj! – mutatta fel mutatóujját – Gyere ide.
Engedelmeskedtem és odasétáltam hozzá. Két kezét arcomhoz emelte, majd hüvelykujjaival letörölte a szemem alatt részt. Biztos a lefolyt smink volt. Fél pillanattal később arca közeledett enyém felé és puszit lehet a homlokomra és egy utolsó, erőt adó ölelésben részesített. Ujjait, a mai nap folyamán másodszorra is az enyémekbe fűzte és elindultunk Mich munkahelye felé. Fejemben még mindig ködös gondolatok cikáztak, amikkel semmire sem megyek, egyelőre.
A Nando’s-ig vezető rövid úton egy szót sem ejtettünk. Talán mindkettőnknek a „Hogyan tovább?” járt a fejében. Mert, hogy én nem tudom, az hót ziher. Beléptünk az ajtón, ami csilingeléssel jelezte, hogy újabb vendég jött. A késői órák lévén is elég sokan voltak, de Michet nem láttam sehol. Sem a pult mögött, sem valahol az asztalok között. Kénytelenek voltunk odamenni a pulthoz és információt kérni, ha jól láttam a névtábláját, akkor Lintől.
- Bocsánat! – szólította meg Louis – Michael Ventis itt van? – kérdezte.
A lány először csak hüledezett, utána pedig már levegőt sem vett. Hirtelen azt hittem újra kell majd éleszteni, de szerencsére megszólalt és ez az egész a mellettem álló szupersztár miatt történt.
- Mich ma nem tudott bejönni dolgozni – felelte, közben pedig fülig pirult – Kérhetek autogramot és fényképet?
- Persze – válaszolt mosolyogva Louis, majd elfogadta a lány által nyújtott szalvétát és tollat és se perc alatt lefirkantotta nevét. Aztán behajolt, hogy jól látható legyen a fényképen és már végzett is, folytathattuk utunkat.
- Em, te is aláírnád? – kérdezte a lány szégyenlősen.
Visszafordultam és döbbenten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy felismer. Végül odasétáltam hozzá és én is megcsináltam ugyan azt, amit az előbb Lou.
Ezennel, hazafelé vagyis a fiúk közös háza felé vettük az irányt. Még a telefonos beszélgetés alatt beszéltük meg, hogy ezen a hétvégén mind ott fogunk lakni. Bármennyire is nem akartam még odamenni, Louis nem engedett. Így tétlenül, szorosan mellette haladva döcögtem úti célunk felé.
- El tudod képzelni mennyire aggódtam, mikor sehol sem találtalak? – kérdezte Louis egy idő után.
Úgy látszik ő megunta a szótlanságot.
- Nem – suttogtam és közben, hogy szavaimat nyomatékosítsam, megráztam a fejem.
Tényleg fogalmam sem volt, hogyan aggódhatott. Felelőtlen döntés volt csak úgy, csapot, papot magam mögött hagyva elrohanni a problémák elől. Későn vettem észre, de egy könnycsepp is kigördült, majd azt követte még egy és még egy. Ez Louis figyelmét sem kerülhette el.
- Ne sírj! Könyörgöm, bármit megteszek, csak ne sírj – suttogott, miközben könnyeimet törölgette.
Muszájnak éreztem, hogy hozzábújjak. Illata nyugtató hatással van rám. Fejemet mellkasába rejtettem és mélyeket lélegeztem, miközben ő hátamat dörzsölte és állát fejemre támasztotta.
Hosszú idő után elhúzódtam tőle.
- Jobb? – kérdezte és kisimított egy hajszálat arcomból.
Bólintottam. Ő csak egy lágy csókot lehet a homlokomra. Azt mondják, ha egy fiú a homlokodra ad csókot, akkor ő feltétel nélkül szeret és törődik veled.
Louis magához húzva indult újra útnak. Kis idő múlva újra megálltunk, de most nem miattam. Sőt semmilyen okát nem láttam ennek a leállásnak.
- Em – fordult felém – Mi lenne – pár pillanatig habozott – Mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?
Először el sem jutott a tudatomig, hogy mit is kérdezett. Másodszor már az agyam egészét ellepte ez a rövidke kérdésecske. A választ egyből tudtam, de képtelen voltam azonnal válaszolni. Rövid hatásszünet után szólaltam csak meg.
- Próbáljuk – és ezennel nem egy vicsorgás képződött arcomon, hanem egy őszinte, boldog mosoly.

Louis szemében láttam az örömöt, hogy legszívesebben felkapna és forgatna, körbe-körbe, míg el nem esünk vagy világgá kürtölné, hogy mindenki tudjon róla.

- Akkor nincs is más hátra, minthogy… Emilia Fazekas, megtisztelnél azzal, hogy barátnőnek nevezhetnélek? – tette fel életem eddigi legfontosabb, legtöbbet jelentő kérdését, amire habozás nélkül vágtam rá válaszomat.

- Ezer örömmel, a világ minden nyelvén igen.